Az eredeti mű: Рудный В. А. Действующий флот. — М.: Воениздат, 1965.

Duszja hadnagy géppisztolyos szakaszt vezet a 83. Vöröszászlós tengerészgyalogos dandárnál. A válogatott matrózok mindegyike magas, erős, vakmerő. Amikor Duszját szakaszparancsnokká nevezték ki, a többi szakaszban kinevették: "Duszka szakasz". Így is ragadt meg kezdetben - "Duszka szakasz". Később elkezdték "Duszja szakasznak" hívni, és mostanában egyre gyakrabban: "Duszja gárdistái". Ebben a szakaszban minden géppisztolyos sok kitüntetést birtokol, maga Duszja gárda-főhadnagy is - három katonai rendjel tulajdonosa, négy továbbit meg kell kapnia az előző szolgálati helyéről, megeshet, hogy rögtön a háború után megkaphatja azokat a Kremlben, Mihail Ivanovics Kalinyin kezéből.

Minden szabályt megszegve így is nevezik őt: Duszja gárdahadnagy.

-Duszja hadnagyot a telefonhoz... Duszja hadnagy a töltést támadja. Duszja szakasza az ellenséges vonalak mögé ment...
Amikor távollétében megpróbáltam megtudni a valódi keresztnevét, apai és családnevét, a dandár törzsben zavar támadt.
- A géppisztolyos szakaszparancsnok családi neve? - kérdezte zavartan a műveleti ügyeletes. Hát őket a Duszja hadnagy vezeti. Á, Duszja családi nevét?.. Tényleg, mi is az igazi neve?... Meg kell kérdezni a negyedik egységet.
Onnan azt jelentették, hogy Duszja hadnagy - Jevdokija Nyikolajevna Zavali, ukrán, Új Bugból származik, a hadsereg előtt egy varróműhely művezetőjeként dolgozott a "Kocjubinka" kolhozban. És - a legkülönösebb - hogy mindössze húsz éves: a születési éve - 1924.

Duszja tizenhét évesen ment a frontra, teljesen önként, a háború első napjaiban. Szanitécként szolgált a 96. lovasezredben. Csapataink Délen történő visszavonulása során Duszja részt vett a Dnyeper partján zajló ütközetben, úszva átkelt a folyón és súlyosan megsebesült. A kórházból egy deszantos dandárba került.

Első önálló harci művelete egy német tiszt és küldönce elfogása volt Mozdoknál. A tiszt a gépkocsiban aludt, a futára vízért hajolt a kútba, fegyverét a tetején hagyva. Duszja szanitéc felvette a géppisztolyát, megvárta, amíg iszik, beültette az autóba a tiszthez, akit már sikerült megkötöznie, és elvitte őket az egységéhez.
Felderítő lett.

Duszja a Kaukázusban Krimszk falunál és Gorjacsij Kljucsnál háromszor sebesült meg, egy alkalommal légnyomást kapott, tucatnyi alkalommal járt az ellenséges vonalak mögött. Egy alkalommal még halottnak is kellett tettetnie magát - egy német bajonettel szúrta meg, ő egyetlen hangot sem adott ki, így feküdt estig, és este elkúszott az övéihez. Egy másik alkalommal Duszja, egy felderítőegységet vezetve, bekerítésbe került egy vad hegyi folyó partján. A felderítők néhány napig a hóban feküdtek lőszer és élelem nélkül. Dögöt ettek. Duszja háromszor úszta át a folyót, lőszert és élelmet szállítva - egy hosszú vezeték végét, melyet a kezére csavart, odaerősítette egy parton lévő fához, és két sátorlappal elkezdett oda-vissza körözni. A harmadik alkalommal, amikor sátorlapba csomagolt kenyérrel tért vissza, a németek észrevették. De a vezetéket nem látták és ezért nem nyitottak tüzet, azt gondolva, hogy a vad hegyi folyót egész biztosan nem ússza át. Ő pedig majdnem csupaszon kiugrott a partra a terhével és átfutott a havon. A németek tüzet nyitottak - de már késő volt.

Duszja a tengerészgyalogosokkal átkelt a Dnyeszteren, majd felment a Dunán a tengerészekkel egészen Budapestig.

A szakaszát Budán találtam meg egy konzervgyárban, miután megrohamozták az első budapesti hídnál lévő vasúti töltést. Duszja harci feladatot kapott a dandár törzsben, a szakasz pedig a kerítés mellett várt rá. A szakaszt ezen a napon felgyógyult katonákkal töltötték fel. Küszöbön állt a harc a következő budai háztömbért.

- Ti féltek a Duszjátoktól? - kérdezte egy idős katona a feltöltésből.

A tengerészek hallgattak. Csak egyikük, egy fiatalabb kiáltotta bátran.

- Duszja? .. Mi a Duszja.. ő természetesen egy nő. Mint mindegyik nő. Egyáltalán nem félünk tőle ...

Nem folytatta, mert Duszja kijött és a tengerész sietve állt be az alakzatba.

Azután harc következett, a harcban a Duszja szakasz mindig az élen járt - faltörő kosként. Be kellett hatolnia a kastély hálószobáiba Buda csatornarendszerén keresztül, majd rohammal elfoglalni egy teret vagy útkereszteződést. És ez alkalommal a térkép szerint alig mozdultak előre - egy centimétert, és a helyszínen - egy egész utcányit. Nyilvánvaló, hogy tűz alatt nyomultak előre. Egy idősebb bácsi a feltöltésből beugrott valamilyen lyukba, talán egy kráterbe, melyből sok volt arrafelé, meghagyva a "munka nehezét" a fiataloknak. Duszja észrevette, hogy a bácsi a feltöltésből udvariaskodik és nem rohan mások előtt. A harc hevében Duszja beugrott a lyukba, megbökte az újoncot a géppisztollyal és kényszerítette, hogy fusson előre. Ő ezért csúnya szavakkal illette.

Amikor a harc véget ért, Duszja ismét a konzervgyárba vezette a szakaszát, sorakozót rendelt el és hogy várakozzanak rá. Pontosan harminc percre eltűnt a gyár alagsorában, ahol a törzs szolgálatai és a szanitéc egységek helyezkedtek el. A szakasz várakozott rá.

Amikor Duszja megérkezett, a törzsőrmester vezényelt: "Vigyázz!".

Duszja a köpenye zsebéből valamilyen papírt vett elő, átadta azt a törzsőrmesternek és megparancsolta a feltöltéssel érkezett bácsinak, hogy lépjen négy lépést előre és álljon az alakzat előtt.

-Ez a harcos ma úgy nevezett engem a harc során, ahogy a világ összes nőjét szokta nevezni, - mondta csendesen Duszja, a szakaszához fordulva. - Törzsőrmester elvtárs! - folytatta parancsoló hangon. Megparancsolom, hogy olvassa fel az alakzat előtt az Önnek átadott dokumentumot, azután a szakasz pihenhet.

Csinált egy határozott hátraarcot, és vigyázzlépésben elindult a törzshöz.

A törzsőrmester elkezdte olvasni: "A 83. Vöröszászlós tengerészgyalogos dandár törzse. Szanitéc egység. Igazolás. Kiadva Jevdokija Zavali gárdahadnagy részére arról, hogy ezen a napon elvégzett orvosi vizsgálat megerősítette, hogy ő minden kétséget kizáróan szűz, melyet ezennel igazolok. Bélyegző. Aláírás."

Nem részletezem, mi történt azután, amikor a törzsőrmester befejezte az olvasást és feloszlatta az alakzatot.

Mondják, hogy ezután egy felügyelő vagy instruktor érkezett a dandárhoz, hogy kivizsgálja az incidenst, de dolgavégezetlenül távozott. Az idős katona a lábadozóktól senkire és semmire nem panaszkodott. Még a dandárparancsnokot is megkérte, hogy hagyja a Duszja szakaszában. De ezt az egész szakasz ellenezte, és áthelyezték egy másik egységbe. Más felépültekhez.

Ellenőrizve - nincs akna

Forrás: https://mila-hunguide.livejournal.com/12303.html

A blog írója 1985-ben járt először Budapesten, a városban órákig bolyongott. Meglepődve vette észre a Mátyás-templom (Budavári Koronázó Főtemplom, hivatalos nevén Budavári Nagyboldogasszony-templom) falán a cirillbetűs feliratot.

Ez a felirat az Andrássy út 4. szám alatt volt (a képnél Vörösmarty utca 24-et írt). 2010-ben át lett festve az épület felújításakor. A feirat: "Ellenőrizve - nincs akna", és a dátum: 1945 február 14. 

Budapest, Csilla u. 5/A                                                                     

Вudapest, Budai László u. 8/A


Budapest, Ilka u. 37/A


Budapest, Stefánia út, 25.


Budapest, Beethoven u. 11. 

Az eredeti kiadvány:  Чхеидзе А. А. Записки дунайского разведчика. —М.: Мол. гвардия, 1984.

Február 13-án reggel, a Budapestért három és fél hónapig tartó harc után az ágyútűz megszűnt a városban és csend támadt. A túlélő lakosok előjöttek a pincékből. Sírtak a boldogságtól, köszönetet mondtak nekünk - szovjet katonáknak, akik elhozták a szabadságot a magyar fővárosba.

Emlékszem egy másik budapesti epizódra. Másnap Budán a Gellért-hegynél (ma a Szabadság hegye) összegyűlt a teljes Budai Ezred. Mi, felderítők is hivatalosak voltunk erre az összejövetelre. Az ezred sorai láthatóan megfogyatkoztak. Egy sorban álltam Kőszegi Alberttel.

A beálló csendben Variházy Oszkár szavai hallatszottak:

-Kedves harcostársaim! A fővárosunk, Budapest felszabadításáért folytatott harcok során Budai ezredünk jelentős veszteségeket szenvedett. De ezek nem voltak hiábavalók. Mi magyarok, a szovjet katonákkal vállvetve harcoltunk a fasizmus ellen. A közösen kiontott vérünk örökre megerősítette népünk barátságát. Köszönet a felszabadító szovjet katonáknak!

A flottila törzsfőnöke hamarosan arra utasított bennünket, hogy vizsgáljuk meg az összes felrobbantott hidat és találjunk egy átjárót a Dunai flottila hajói számára.
A felderítőket több csoportra osztották. Négyünket (Globát, Zsorzsevicset, Gurát és engem) a Lánchíd felderítésére utasítottak, mely a Margitszigettől északra húzódott.

Volt egy csónakunk. Felfegyverkeztünk egy hosszú póznával és méréseket végeztünk a híd körzetében. (A háború után itt új híd épült.) A célunk - olyan víz alatti akadályok felderítése volt, melyek akadályozhatták a flottila hajóinak áthaladását. A munka a hideg szélben nem volt könnyű. Késő estig a csónakban voltunk. Aztán visszatértünk Ilonka néni házába. Azonnal ledőltem, de nem jött álom a szememre.

A Királyi Palota elleni támadás során kapott kismértékű agyrázkódás jelentkezett. Ilonka néni észrevette hogy rosszul vagyok és javasolta, hogy menjek Mosonyi László professzor úrhoz, aki a házunk közelében lakott. A néni felajánlotta, hogy elvisz hozzá.

Felhős nap volt. Mindenhol pocsolyák voltak. És a szürke, komor Duna mindenféle szemetet sodort a torkolata felé, deszka- és rönkdarabokat.

Az utcán tömeg volt. Öröm volt látni, hogy a város visszatért a békés élethez. De minden lépésnél a háborúra emlékeztettek az utcán és járdákon lévő kráterek, a lerombolt házfalak.

Befordultunk egy, a Duna felé vezető utcába és egy egyemeletes házhoz mentünk, ahol a professzor lakott. Egy nő nyitott ajtót nekünk. Arra kért, hogy a váróban várakozzunk, mivel a professzor egy sebesült szovjet tisztet látott el. Leültünk a kanapéra. Egy alezredesi vállapokkal ellátott tiszti kabát is hevert itt.

Nemsokára egy bekötözött mellkasú alezredes jött ki az irodából. A kabátot a vállára dobta. Még annyit mondott:

-László professzor csodálatos doktor. Már sok szovjet harcosnak segített. Azért, hogy ne kelljen kórházba menni, igénybe kell venni a segítségét.

A negyvenes, energikus és barátságos arcú professzor, Ilonka nénivel beszélgetve, kérdezgetni kezdett engem a betegségről. Kezdtem megérteni a magyar nyelvet, de természetesen nem beszéltem azt, ezért németül kezdtem elmagyarázni, hogy mi történt velem. Elmondtam, hogy az agyrázkódás után fejfájás és álmatlanság jelentkezett.

A professzor alaposan megvizsgált, felírt néhány tablettát, beadott egy injekciót a kezembe és azt mondta, hogy három napig kell járnom hozzá injekciózásra.

Gondosan kezeltek, és hamarosan elmúlt a fejfájás és az álmatlanság.

A háború után megkerestem László professzort, levelezni kezdtem vele. Még mindig Budapesten él, járóbeteg-klinikán dolgozik, meleg szívvel emlékezik a felszabadító szovjet katonákra. Idős kora ellenére Mosonyi László megőrizte nagyfokú munkabírását. Jó emlékezőképességgel rendelkezik. Budapest felszabadításának napján mindig érkezik tőle üdvözlőlap.

Sok barátunk volt Magyarországon, köztük László professzor is.

Február második felében mi, felderítők folytattuk a lerombolt hidak vizsgálatát. A fasiszták nem csak a hidakat rombolták le, hanem a vasutat is, és elaknásították a Dunát.

Felelősségteljes munkát kellett végeznie az első hadosztály aknaszedő hajóinak, melyek Gricenko sorhajóhadnagy parancsoksága alatt álltak. Sikeresen meg is birkóztak ezzel a feladattal. A Dunát megtisztították az aknáktól.

A Szovjetunióból segítség érkezett a magyar lakosságnak. Üzemanyagot és élelmet, gyógyszereket és építőanyagokat szállítottak ide.

Emlékszem, ahogy a lakosság együtt tisztította az utcákat a törmeléktől, hogy milyen büszkeséggel helyezték be az üveget. A házakban hamarosan megjelent a gáz és az áram. Az üzletek, étkezdék, iskolák, kórházak és a klubok működni kezdtek.

Márciusban a szovjet mérnöki alakulatok szó szerint néhány nap alatt építettek fel egy fahidat a Dunán a Margit sziget közepén. Reggeltől késő estig folyamatosan áramlottak rajta a fővárosba visszatérő lakosok. Gépjárműkonvojok haladtak át rajta a rakományukkal.

Gura átadott nekem egy csomagot a budapesti hidak vizsgálatáról szóló jelentéssel és megparancsolta, hogy kézbesítsem a rangidős tengerész parancsoknak, Salnov másodosztályú kapitánynak. Ketten indultunk el Zsorzsevicscsel. A rakparton csónakba szálltunk. Ljubisa vette kézbe az evezőket. Én hátul ültem, utasként. A csónak a bal parthoz érkezett a Parlamentnél lévő térnél. Búcsút intettem a barátomnak. Neki vissza kellett térnie.

A rangidős tengerész parancsnok a Nyugati Pályaudvar közelében helyezkedett el. A másodosztályú kapitány előttem nyitotta fel a csomagot, elolvasta és meg volt elégedve a munkánkkal. Rögtön megparancsolta hogy továbbítsák a jelentést a flottila törzsének. Már indulni készültem, amikor Salnov kinyitotta íróasztalának fiókját és átadott nekem egy fémlemezt.

Tegnap megkaptam a rendszámot a motorkerékpárodhoz a katonai közlekedési felügyelettől. Most már teljesen jogszerűen vezetheted.

A felderítőink márciusban megvizsgálták a Budapest feletti dunai hajózási útvonalat. Sikerült egy biztonságos átjárót találni a hajók számára és térképre jelölni. Minden reggel a saját motorkerékpáromon utaztam a szolgálati küldeménnyel Budáról a magyar főváros bal partjára, és Pesten minden alkalommal meglátogattam a sebesült parancsnokunkat, Kalganovot. Nagyon súlyos állapotban volt.

Parancs érkezett a továbbindulásra. Március 9-én reggel az egyetemista Kocsi Mariért mentem. Ez a magyar lány sokat segített nekünk a Budapestért folyó harcok idején. A mieink közül valónak tartottuk. Ezért úgy döntöttünk, hogy együtt megyünk Kalganovhoz elbúcsúzni.

Motorkerékpárral mentem Mariért. Nagyon megörült, valahonnan virágokat szerzett és nemsokára a kórház felé robogtunk.

Az előcsarnokban lévő ügyeletes már ismert minket. Köpenyeket adott és megengedte, hogy felmenjünk a második emeletre. Kalganov az ablaknál feküdt egy kis szobában. A törött jobb lába gipszben volt. A sérült mellkasát és karját bekötözték. Ezenkívül egy régi, repesz okozta fejsebe is begyulladt. A parancsnokunk sápadtan és lesoványodva feküdt, de nem aludt. A közeli neszt meghallva kinyitotta a szemét. Mari és én odamentünk az ágyhoz. A főhadnagy, meglátva minket, megörült. Szinte suttogva üdvözölt minket.

Mari talált egy üres üveget és vizet töltött bele a kancsóból. A csokrot közelebb tolta a fejtámlához. Rosszul beszélt oroszul, de törve valahogy elmondta:

- Viktor Andrejevics, ezek a virágok Önnek tőlünk Aljosával.

Kalganov kiszáradt ajkakkal válaszolt:

- Köszönöm.

Elővettem egy csomag pirulát, amit korábban kaptam László doktortól.

- Ezek a tabletták segítenek csökkenteni a lázat. Ezt az orvosságot Mosonyi László professzor küldte önnek. Ő nagyon szeretné, ha jobban érezné magát és minél hamarabb meggyógyuljon.

Kalganov meghatódott. Mari és én közös székre ültünk, mert a szobában nem volt másik. A parancsnokunk az egység életének minden részletéről kérdezősködött. De észrevettem, hogy nagyon nehezére esik a beszéd. Ezért eldöntöttem, hogy nem fárasztom tovább és elmondtam, hogy a felderítőket holnap Esztergom alá dobják át.

Hamarosan elváltunk.

A felderítő egységünk erősen megfogyatkozott. A parancsnok, Makszimenko pártszervező és sok harcostárs maradt a budapesti kórházakban. Az egységben a negyvenkét főből csak tizenkilenc maradt. Aggódtunk, hogy vajon küldenek-e valakit Kalganov helyett? Ez a kérdés nagyon szerencsésen oldódott meg. Ahogy már írtam, a flottila törzsfőnöke személyesen vezette a felderítést, ezért úgy döntött, hogy a felderítőcsoportunk parancsnokának a komszomolszervezőnket, a huszonöt éves Alekszej Gurát nevezi ki. Nagy tekintélye volt nálunk. Mindannyian jól ismertük őt, így a kinevezését nagy lelkesedéssel fogadtuk.

Ugrás a negyedik részhez

Az eredeti kiadvány:  Чхеидзе А. А. Записки дунайского разведчика. —М.: Мол. гвардия, 1984.

A kép forrása: www.moypolk.ru

A következő napon a kilőtt ellenséges tankhoz érkezett a 83. tengerészgyalogos dandár géppisztolyos százada. Részt vettek a Fekete tengeri és a Dunai harcokban. Kalganov minket küldött Globával, hogy szemléljük meg, hogyan indulnak el a csatornacsőben. Elöl ment a két magas tengerészgyalogos, akik előző este velünk mentek az ellenséges vonalak mögé. A deszantosok, gázálarcot viselve, egymás után másztak le a nyílásba. Már az utolsó is leszállt a föld alá. A bejárat védelmére négyen maradtak. Mindannyian reméltük, hogy a rajtaütés ez alkalommal sikeres lesz, de másképp történt. A nyílásnál elég hamar zaj hallatszott, kinyitottuk a nyílást, és a tengerészgyalogosok egymás után visszajöttek.

Letépték a gázálarcokat, zihálva, szomjasan kapkodtak friss levegő után. Kiderült, hogy az egység csak a kétszáz méternyire lévő első elágazásig jutott el. Látszott, hogy ilyen nagy csoport ilyen fülledtségben nem képes mozogni, és a parancsnok a visszafordulás mellett döntött.

Február 8-án váratlanul eljött hozzánk a Mária Lujza utcába Salnov másodosztályú kapitány. A felsorakozott felderítők előtt bejelentette, hogy az ellenség vonalai mögött végrehajtott sikeres rajtaütésért és az értékes foglyok elfogásáért a legkiválóbbakat kormányzati kitüntetésre terjesztették fel. Kis szünet után a másodosztályú kapitány hozzátette:

-Önök tudják, hogy a kormányzati kitüntetéseket nem adják azonnal. De a felderítők egyikét, aki részt vett a rajtaütésben, már most megemlíthetjük. Tudomásunkra jutott, hogy van Önök között egy személy, aki egy motoros klubba járt. Cseidze rangidős vörösflottilásnak egy zsákmányolt DKV típusú motorkerékpárt adományozok.

A sorfal előtt ott helyben átadta a motorkerékpárra szóló vezetési engedélyt.

Nehéz átadni ezt a váratlan örömöt. Folyamatosan mosolyogtam. Még Tbilisziben, amikor motorversenyző voltam, saját motorról álmodoztam. De annak idején kevés gép volt nálunk, és eléggé drágák is voltak. És amikor a háború elkezdődött, már nem álmodoztam tovább motorkerékpárról.

És most Budapesten hirtelen motorkerékpár tulajdonosa lettem, egy új és erős gépé. A harci érdemek jutalmaként adományozták.

Úgy tűnt nekem, hogy én vagyok a legboldogabb ember a világon ezekben a percekben.

Gyakran elővettem a zsebemből a vadonatúj igazolványt és újra meg újra elolvastam. Már betéve tudtam, hogy mi van ráírva.

"Kiállítva Alexej Cseidze et. katonai egysége пп 90757 számára arról, hogy részére biztosítva van a № 34 (№ Ф-74-03-52) számú motorkerékpár.

Vezető aláírása...

Az egység parancsnoka Salnov másodosztályú kapitány

(Ez a dokumentum jelenleg a Fegyveres Erők Központi Múzeumában található)

A Budapestért folyó heves harc folytatódott. De éreztük, hogy a végéhez közeledik. Habár a fasiszták erőteljesen ellenálltak, egységeink előrenyomultak.

Egyszer négyünket - Gurát, Zsorzsevicset, Globát és engem - magához hívta az egység parancsnoka. Hallottam, hogy a csatornacsőben történt rajtaütés után a karján lévő seb begyulladt. Kalganov ezekben a napokban erősen lefogyott és sápadt lett. Első ránézésre látható volt, hogy beteg.

-Budán az ellenséges csoportosulás napjai meg vannak számlálva. Néhány nap múlva meg lesznek semmisítve. De a fasiszták nem fogják ezt ölbe tett kézzel várni. Megpróbálnak kitörni a bekerítésből, ez a kitörés valószínűleg az ellenség esztergomi csoportosulásának irányába fog történni, főleg azért, mert nem nagy távolságra van. Az Önök feladata - gondosan megfigyelni a frontvonalat, hogy észleljék az ellenség gyülekezését és erről jelentést tegyenek nekem. A feladat végrehajtását már ma este kezdjék meg.

A csoportunk elhatározta hogy Ilonka néni házikójában telepszik le. Ez a negyvenes egyedülálló nő szövőnő volt egy budapesti gyárban. Felajánlotta, hogy helyezkedjünk el a Margit szigeti házában, és ő maga átköltözött a kertben lévő kis kunyhóba.

A házban helyezkedett el az egyik felderítőnk, Pável Nyeverov. Egy kis kerek asztalon egy gyertyatartóban gyertya állt. Az ablakon vastag fekete függöny lógott. A szoba nagyon tiszta és rendezett volt. Ilonka néninek bútorgarnitúrája nem volt.

Nyeverov mindenről beszámolt Globának, amit az utóbbi időben észleltünk.

Még itt, ennél az asztalnál a rangidősünk eldöntötte, hogy felderítést hajtunk végre két csoporttal, a rakpartot két kilométernyire megvizsgálva. 24 órakor elindultunk, Nyeverovot a házban hagyva. Mi, Alekszej Gurával az egyik irányba mentünk a rakparton, Ljubisa Zsorzsevics és Vaszilij Globa - a másik irányba.

Ez a terület jól ismert volt számunkra. Már ismertük a semleges zónához vezető utcákat és sikátorokat. Lakatlanok voltak. De távolabb, ahol a frontvonal áthaladt, az összes házat a fasiszták foglalták el.

Gura és én egész idő alatt kúsztunk. A semleges zónában kiválasztottunk egy házat, amiben már többször is voltunk. Onnan jól látható volt az ellenséges védelmi vonal. A fasiszták nem aludtak. Havazott, és attól tartva, hogy a szovjet csapatok meglepetésszerű csapást tudnak mérni a sötétség leple alatt, egész idő alatt rakétákkal világították meg a területet.

Reggelre tértünk vissza Ilonka néni házába. Hamarosan megérkezett Vaszilij Globa és Ljubisa Zsorzsevics is. Kicseréltük az összegyűjtött adatokat és megállapítottuk, hogy a mi szakaszunkon a fasiszták két gyalogos zászlóaljat vontak a frontvonalra, ugyanitt még két aknavetőüteget és páncélozott szállítójárművet is észleltünk. Ezen felül még jelentős ellenséges csapatösszevonás volt észlelhető, köztük tankok és önjáró lövegek.

Ezek az egységek a 180. lövész hadosztályunkkal szemben összpontosultak. Feltételezhető volt, hogy pontosan ott fogják a fő csapást mérni.

Reggel hétkor Ilonka néni teát hozott nekünk. Amíg reggeliztünk, Gura megírta a harci jelentést.

Engem az ellenség egész napos megfigyelésére jelölt ki. Egész nap a figyelőhelyemen ültem. Esteledett. Eléggé átfagytam és visszatértem Ilonka néni házához. Ekkor a hatemeletes háznál robbanások és géppisztoly sorozatok hallatszottak. Sejtettem, hogy a fasiszták támadást indítottak, a házhoz rohantam. Az udvaron öt halott ember feküdt, köztük két magyar katona. A sebesülteket valakik bekötözték. Néhány szovjet és magyar katona géppisztolyból tüzelt. Valahova felfelé lőttek.

Kiszaladt a kapitány - a zászlóalj parancsnoka. Menet közben adta az utasításokat. Egy géppisztolyos szakasz a fegyverekkel felrohant a lépcsőn.

Kiderült: ellenséges géppisztolyosok csoportja, megpróbálva kitörni a bekerítésből, behatolt a ház tetejére, gránátokat dobtak a katonáinkra, és kihasználva a zűrzavart, megpróbáltak továbbmenni. De nem tört ki pánik. A géppisztolyosok felmásztak a tetőre, harc kezdődött. A fasiszták nem tudtak elmenekülni.

Nemsokára már Ilonka néni házában voltam. Jelentettem Gurának az egész napos megfigyelés eredményét.

-Feküdj le pihenni. És ma mindhárman felderítésre megyünk.

-Hogy lehetne itt pihenni, ha a helyzet ilyen feszült? És még Pável Nyeverov sem tért vissza a parancsnoktól.

-Ne csak a rakparton aludj, - tréfált Gura. És nyomban énekelni kezdte a kedvencünket:

Élt a nagymamánál

Két vidám liba!

Mi Globával boldogan csatlakoztunk:

Egyik fehér, másik szürke,

Két vidám liba!

Már többször bebizonyosodott: a komikus dalocska azonnal enyhítette az ideges feszültséget. És éppen ezért kedvelték annyira a felderítőink.

Időben előreszaladva, elmondom. Tizenöt évvel a háború után mi, a felderítők és a mi kedves vezetőnk - a flottila parancsokság és a törzstisztek - beszélgettünk a Moszkvai Állami Egyetem halljában. Az összejövetelre számos központi újság tudósítója volt hivatalos. A találkozó után körbevettek minket. Beszélgettem a Komszomolszkaja Pravda újságíróival, Tamara Kutuzovával és Alekszander Kraminyevvel. Egyebek közt ilyen kérdésük is volt felém:

- Melyik dalt énekelték leggyakrabban a dunai felderítők?

- Leggyakrabban a "Két vidám libát".

A tudósítók elnevették magukat és rosszallóan mondták:

-Komolyan kérdezzük Önt!

Bizonygatnom kellett, hogy a tréfa, a vidám dalocska a fronton egyszerűen nélkülözhetetlenek. Így tehát mi a libákról énekeltünk. Nem tudom, hogy sikerült-e meggyőzni a tudósítókat. De ez pontosan így történt.

Vaszil Globával valahogy sikerült észrevennünk, ahogy a fasiszták támadásra gyülekeznek. Sikerült elmenekülnünk a semleges zónából és figyelmeztettük erről a zászlóalj parancsnokot, aki a hatemeletes házban helyezkedett el. A kapitány azonnal a tábori telefonért nyúlt és megköszönte nekünk hogy időben figyelmeztettük. Az udvaron megláttuk a Budai Ezred katonáit. Harcra készülődtek. Nekünk vissza kellett térnünk, de az utcán elkezdtek sűrűn robbanni az ellenséges aknák.

A magyar katonák az utca végén lévő barrikádnál vettek fel védelmi pozíciót. Vaszil Globával mi is elhatároztuk, hogy maradunk és visszaverjük az ellenség támadását.

Az aknatűz folytatódott, de az aknák mögénk csapódtak, nem okoztak veszteséget. Éreztük, hogy mindjárt következik a gyalogsági támadás. Be is következett. Először egy páncélozott szállítójármű jelent meg, utána láncban - az ellenséges gyalogság.

A barrikád mögött lévő géppuskások tüzet nyitottak a páncélozott járműre. De nem tudtak vele mit kezdeni. Csak idő előtt felfedték magukat. Két lövést adtak le a barrikádra. A géppuskánk elnémult. És amikor a füstfelhő szétoszlott, akkor láthatóvá vált, hogy a barrikádon rés van, a géppuskát téglák borítják, a személyzete pedig harcképtelenné vált.

A páncélozott szállítójármű már eléggé közel volt. Valaki a magyar elvtársak közül páncélelhárító gránátot dobott. A robbanás után a jármű megállt, noha kívülről épnek látszott. De ez nem zavarta a fasiszta géppisztolyosokat. Hangos kiáltozásokkal, géppisztolyokból tüzelve, a barrikádra rontottak.

A jelzésre magyar elvtársaink heves tüzet nyitottak mindenfajta fegyverből. Mi is tüzeltünk Vaszilijjal.

Az ellenséges támadás gyorsan kifulladt. Már egy szakasznyi fasiszta feküdt az úttesten. Többségük mozdulatlan volt.

Megláttam, hogy a közelben leesett és felém gurult egy hosszú fanyelű gránát. Természetesen jó lett volna visszadobni, de a járdára gurult. Nem sikerült volna felvenni.

A magyar katonák is dobtak gránátokat. Egy magas, bekötött fejű tiszt vezette őket. Az ellenséges aknák jelentős veszteséget okoztak nekünk. A magyar katonák egy része már sebesült volt. Néhányan meghaltak. És a fasiszták csak jöttek és jöttek. Valószínűleg nem sokáig tartottunk volna ki ezen a lerombolt barrikádon, ha a zászlóaljparancsnok a hatemeletes házból nem küldött volna erősítést.

A megérkező géppisztolyos század két állványos géppuskával segített nekünk megtartani a barrikádot és feltartani a fasisztákat. Reggelre a harc elcsendesedett.

Globával visszatértünk Ilonka néni házába. Gura és Zsorzsevics már vártak minket. Alekszej Gura a rangidős jogán szemrehányást tett nekünk. A barrikád védelmére senki sem utasított minket. Természetesen igaza volt. De el lehetett volna-e menni, otthagyva a Budai Ezredbeli katona elvtársainkat a harc közben?

A következő napon Gura és Zsorzsevics ismét jelentős ellenséges csapat összevonást észlelt. Látszott, hogy a fasiszták ismét kitörésre készülnek. És így is történt. Február 12-re virradó éjjel a Budán bekerített ellenséges helyőrség erőteljes csapást mért a 180. lövészhadosztály védelmére.

Amíg a rangidősünk elkészítette a szokásos felderítési jelentést, Nyeverov visszatért Kalganovtól. A parancsnokunk engem és Globát sürgősen magához hívatott.

-Önt Kőszegi Albert zászlós rohamcsoportjába küldöm. Az ő alárendeltjei - sportemberek. Velük együtt fog áttörni a Királyi Palotába.

Boldogok voltunk, hogy egy ismerős ember alakulatához küldtek minket, akivel már többször találkoztunk.

Kőszegi alakulatában régi barátokként fogadtak minket.

A tüzérségi előkészítés után 17 órakor elkezdődött a roham. A Budai Ezred és a 83. Vöröszászlós Tengerészgyalogos Dandár támadásba lendült. A tengerészgyalogos dandár parancsnoka, L. K. Szmirnov és a Budai ezred parancsoka, Variházy alezredes irányították őket. A tengerészgyalogosoknál a 305. tengerészgyalogos zászlóalj nyomult előre Martinov őrnagy vezetésével. A roham során ennek a zászlóaljnak a kiváló felderítői voltak: a Szovjetunió Hőse Péter Morozov, Dimitrij Vonljarszkij, Grigorij Dzsorbinadze, Vaszilij Sztrutc és Tofik Ahundov. A Budai Ezred előtt elsőként Kőszegi Albert rohamcsoportja indult rohamra. Az ellenséges tűzben egy vonalban rohant velük Kalganov és Globa. Én Szekeres Jánossal és Tóth Gyurkával mentem. Egy magyar század haladt mögöttünk, melynek sorai közt géppisztollyal a kezében rohamozott az ezredben lévő egyetlen nő, Dereskál Sándorné is.

A rohamcsoport előrenyomult az új háztömbbe, de az utat egy hatalmas, géppuskával ellátott bunker zárta el. Távolabb az utcát tégla barrikád keresztezte, mely mögött az ellenséges géppisztolyosok rejtőztek. A géppuskások kis távolságról nyitottak tüzet a bunkerből. Sok magyar katona elesett és többé nem keltek fel. Szekeres János előretört és gránátot dobott. A géppuska elhallgatott. Ez lehetővé tette a magyar katonáknak, hogy folytassák a támadást. Láttam, hogy az elöl haladók gránátokat dobtak a barrikádra. Köztük volt Globa is. Por és hó felhője borította be, és amikor eloszlott, a tűz a barrikád mögül abbamaradt. A téglafalon rések látszottak, és az utcán sok ellenséges holttest hevert.

Kőszegi csoportja gyorsan nyomult előre az utca mentén. Ekkor a fasiszták hatcsöves aknavetőkből nyitottak rájuk tüzet. Az aknák halomban hevertek. Egy közeli robbanás oldalra dobott. János és Gyurka nem álltak lábra. Odarohantam a barátaimhoz, leültem eléjük.

- Gyurka, Gyurka...

De a halálosan sebesült Gyurka nem válaszolt. János szintén súlyosan megsebesült. A vér elborította a fejét. Repeszek fúródtak a kezébe, a fejébe, a mellkasába. Nem volt eszméleténél. A barátomat a ház falához vonszoltam és gyorsan bekötöztem a fejét. A haldokló Gyurkát átadtam a magyar katonáknak, és a sebesült Jánost hátravittem. Szerencsémre hamarosan megláttam a szanitéc járművünket.

Átadva a sebesültet, visszatértem Kőszegi csoportjába. Ő folytatta a támadást, a Királyi Palota felé nyomult. A Budai Ezred a súlyos veszteségek ellenére sikeresen támadott. A sikerhez nagymértékben hozzájárult Kőszegi rohamcsoportja. Ebben a harcban fáradhatatlanul élen jártak, bátorságból példát mutatva, Bátori Béla, Áhel Gyula, László Ferenc, Varga Gábor, Burka Endre. Mi, a három felderítő, nem maradtunk el katona barátainktól. Már látható volt előttünk a Királyi Palota. Ekkor, súlyosan megsebesülve a földre esett Viktor Kalganov.

A veszteségeink nőttek, és egyre kevesebb és kevesebb méter maradt hátra a támadásunk céljáig. Február 12-e éjjel Variházy Oszkár friss erőket vetett harcba. A helyettese, Pongrác Árpád személyesen vezette harcba a tartalék zászlóaljat. A Vöröszászlós Dunai Flottila hajói hajótüzérséggel támogatták a támadókat.

A 83. dandár tengerészgyalogosai és a Budai Ezred katonái végül behatoltak a Királyi Palotába, az ellenség ellenállása megtört.

Ugrás a harmadik részhez

 1977-2019

Az eredeti kiadvány:  Чхеидзе А. А. Записки дунайского разведчика. —М.: Мол. гвардия, 1984.

A kép forrása: military-antik.com

Elérkezett a kitűzött időpont - 20.00. Végigmegyünk a fő utcán, teljesen üres. A járdát kráterek lyuggatták, a telefonpóznák itt-ott kidőltek és elzárják az utunkat. Könnyű fagy csípi az arcot, nagy pelyhekben hullik a hó. A házak ablakaiban sötétség. És nem tudni: lakatlanok-e a házak vagy az ott lévő emberek egyszerűen csak lapulnak, féltve az életüket. Egy kilőtt tankhoz közeledtünk, amelyik mögött a nyílás volt. Kinyitva a csatornahálózatba vezető fedelet, Kalganov elsőnek ereszkedett le a mély tégla lejáratba. Mögötte ment a nyolc felderítő és a négy gyalogos. A nyílás védelmére hárman maradtak. Előrenyomultunk. A cső átmérője nem volt több egy méternél. Félig guggoló állapotban nehéz járni. Tökéletes csendben haladtunk előre késlekedés nélkül. A cső helyenként összeszűkült. Akkor valóban kúsznunk kellett, belemerülve a hideg szennyvízbe. Hogy ne áztassuk el a gázálarctáskát és a géppisztolyt, a fejünk felett tartottuk őket.

Megtettük a már ismerős 200 métert. Itt semmi se változott. És még az út is rövidebbnek tűnt. Hamarosan már az ellenség hátában voltunk. Kalganov időnként néhány másodpercre felkapcsolta az elektromos lámpáját. Elővigyázatosságból a zöld fényt nem előre, hanem a cső falára irányította a parancsnok, megvizsgálta a vázlatot, az órájára nézett. Az utolsó közülünk egy híradós volt. Ő telefonkészüléket és kábeltekercset cipelt. A törzsnél figyelték az előrehaladásunkat. Türelmetlenül várták az első megfigyeléseinkről szóló jelentésünket.

Eltelt két óra. Úgy tűnt, hogy sosem lesz vége ennek a nehéz útnak. A föld alatt sötétség honolt. Tőle, a mély csendtől, a cső zártságától és a bénító szagtól nem volt kellemes érzés. A híradós halkan jelentette a parancsnokságnak az előrehaladásunkat. De hirtelen megszakadt az összeköttetés a parancsnoki ponttal. A híradóst elküldték, hogy javítsa ki az összeköttetést. De sajnos a baj nem jár egyedül. Az a tengerészgyalogos, aki két gázálarcot cipelt a jövőbeli "nyelvek" számára, adta fel elsőként és elkezdett lemaradni. Levegő után kapkodott, nehezen tudott lépést tartani velünk. Végül teljesen elvesztette az erejét. Magunkkal cipelni nem volt értelme. Nekünk készen kellett állni az előttünk álló harcra a fasisztákkal. Ezért a tengerészgyalogost visszaküldték. De a rohanásban senki sem gondolt arra hogy el kellene venni a tartalék gázmaszkjait. Nagyon óvatosan, próbálva nem zajt csapni, haladtunk el a nyílások alatt. Mint gyakorlott sportedző, a parancsnokunk próbálta gazdaságosan felhasználni katonáink erejét. A nyílások alatt rövid szünetet tartott. Út közben gyakran találkoztunk elágazásokkal. A következő kereszteződésnél Kalganov megállt, a megszokottnál tovább időzött a vázlat felett, majd halkan megparancsolta:

- Andrejev csoportja, balra!

Ő maga a maradékkal jobbra ment.

Andrej csoportjába kerültem. Hatan voltunk. Tudtuk, hogy az elágazástól a kijáratig még menni kell egy keveset. Zajtalanul mentünk. Andrejev hirtelen megállt és óvatosan felegyenesedett. "Lejárat", - villant fel az örömteli gondolat. Egy lépést tettem előre és nagy örömmel felegyenesedtem. Kellemes érzés volt felegyenesedve állni. Fájt a hátam, a térdeim és a nyaki izmok. Levettük a gázálarcokat és eltettük a táskákba. A nehéz szag megnehezítette a légzést. De itt könnyebb volt levegőt venni. Egy óra tíz. Ez azt jelenti, hogy a csőben három óra negyven percet mentünk. A föld alatti mozgás ütemterve, amit a parancsnok felvázolt, tarthatónak tűnt.

A nyílás, melynek fedele alatt álltunk, a németek hátában helyezkedett el - a Királyi udvartól egy kissé északra, nem messze a Magdolna templomtól. Felmásztam a lejárat falába épített fém kapcsokon és fülemet a fedélre tettem. Minden csendes volt. Andrejev parancsára megpróbáltam kinyitni a nyílást, de hiába: a fedél befagyott. Nekifeszültem, erősebben nyomtam - az eredmény ugyanaz volt.

A rozsdás kapcsokon csúsztak a lábak. Egy magas tengerészgyalogos jött oda, lehajolt, felajánlva nekem a hátát segítségül. Egyik lábam a vállára tettem. A helyzet azonnal stabilabbá vált. De a nyílás nem engedett. Mit lehet tenni? Valaki javasolta hogy üssük a fedelet. Az elképzelés jó, de a zaj odavonzza a fasisztákat.

Levettem a vastag sálat a nyakamról, és a tusát beburkolva vele kis ütéseket mértem a fedélre. Megrezdült, kongott és engedett.

Valószínűleg mindannyian megkönnyebbülten sóhajtottunk. A küldetés fele teljesítve volt.

A föld alatti áthatolhatatlan sötétség után az éjszaka nagyon világosnak tűnt. Ahogy kinéztem láttam, hogy a nyílás egy kis sikátor végén van, ami a térre nyílik. Még onnan is látszottak az ellenséges ágyúk. Ez azt jelenti, hogy valahol a közelben őrszem van. Nagyon óvatosnak kell lenni. Havazott. Ez segítségünkre lehet.

Andrejev jelt adott, és akkor mi hárman - ő, Globa és én: - zajtalanul kimásztunk a nyílásból és csendben visszacsuktuk a fedelet. Csoportunk tartalékaként a lejáratban maradt Kocár, Gura és egy tengerészgyalogos. A házhoz lapulva megfigyeltük a teret. Lassan előrementünk. Élvezettel szívtuk be a tiszta, fagyos levegőt.

Körbenézve, csapda állítás céljából átmentünk egy üres ház sötét kapualjába. Ez az a hely, ahonnan észrevétlenül el lehet jutni a fogollyal a nyíláshoz. A sikátorban hamarosan megjelent egy ember. Felénk haladt. Ritkás hó esett, de mindannyian láttuk, hogy hitlerista katona jön. Ilyen "nyelv" nem felelt meg nekünk. Elment mellettünk és eltűnt a szomszédos sokemeletes ház bejáratában. Oda már több alkalommal mentek be fasiszták.

Az idő telt, és az utca csendes és kihalt volt. Andrejev türelmetlenül nézte az óráját. Hamarosan indulni kell, és mi nem fejeztük be teljesen a feladatunkat. De ekkor ugyanebből a lépcsőházból zaj hallatszott és ketten kijöttek. "Tényleg nincs szerencsénk és ezek ketten egyszerű katonák?" - gondoltam aggódva. De rögtön felismertem a tiszti sapkáját és felkészültem hogy lecsapjak.

Valamiről élénken beszélve, közeledtek. Az egyik - középtermetű, telt, fekete bőrkabátban, a másik - magas, tiszti sapkában. A hitleristák bementek a kapualjba. Andrejev parancsot adott, és rájuk vetettük magunkat.

A géppisztoly tusájával fejbe vágtam azt, amelyik bőrkabátban volt. Ő azonnal a földre rogyott. Andrejev kipeckelte a száját és erősen megkötözte a kezeit. De a magas erőteljesen ellenállt. Elvtársaink segítségére siettünk. Globa ütött - és a hitlerista szintén elterült a földön.

Globa a vállára vette a magasabb hitleristát. Mögötte Andrejev vonszolta a bőrkabátos tisztet. Nekem azt parancsolták hogy menjek vissza.

A bejárattól a nyílásig észrevétlenül eljutottunk, de a küzdelem zajait, ha a németek figyelmesek, talán meghallhatták. De a fasiszták biztosak voltak benne: a hátukban szovjet felderítők nem jelenhetnek meg. Andrejev kinyitotta a nyílást, benyomta a nyílásba a bőrkabátot viselő kövérebbet, akit óvatosan fogadtak a várakozó elvtársaink. Globa megnézte a másikat, megbizonyosodott róla, hogy halott, ledobta és utána ő is lemászott. Őt Andrejev követte. Záróemberként végignéztem az utcát. Minden csendes volt, csak a leesett tiszti sapka feküdt a járdán.

Andrejev felkapcsolta zseblámpáját és rávilágított a fogolyra. A fasiszta szemeiben rémület volt. Megdöbbent és sehogy se tudott magához térni. Andrejev kihúzta a pecket a szájából és azt mondta, hogy magyarázzam el a fogolynak: az életét garantáljuk, de ezért meg kell tennie velünk valamekkora távolságot a csatornarendszerben. Úgy tűnt, hogy ez a hír kissé ösztönözte a fasisztát.

A foglyul ejtett tisztről kiderült, hogy őrnagy a rohamtüzér dandár törzsénél. A zseblámpa fényénél ellenőriztük a dokumentumait, megbizonyosodtunk, hogy pontos adatokat adott meg a személyazonosságát illetően. A megölt elvtársa SS volt.

A feladat teljesítve. Ideje visszatérni. A csőbe elsőként a parancsnokunk merült bele. Őt követték a többiek. Látva, hogy a fogoly nehezen lélegzik, odaadtam neki a gázálarcomat. Az őrnagy köztem és Globa között ment és egyre jobban lemaradt. Globa nem nézett vissza. Gázálarc nélkül fulladni kezdtem. Jelt akartam adni a zseblámpámmal, de nem égett, és kiáltani vagy lőni kockázatos lett volna. A szemeim könnyeztek, szédültem. Reméltem, hogy az elvtársak észreveszik, hogy lemaradtam. Így is történt. Globa megvárt engem és odaadta a gázálarcát. A gázálarcot felváltva használva el is értünk az elágazáshoz, ahol Kalganov csoportja várt minket. Ők is egy "nyelvvel" tértek vissza - egy főhadnaggyal. A parancsnok előtt nehéz feladat állt - virradatig felszínre hozni a felderítőket és a foglyokat. Mindannyian alaposan kimerültünk. Aggódtunk a foglyok miatt is. A főhadnagy fürgén ment, de a mi őrnagyunk még a gázálarcban is teljesen feladta.

Kalganov mindannyiunkat siettetett, de út közben rövid szüneteket tartott. Az út végén az őrnagy már nem tudott tovább menni, és nekünk kellett vonszolni őt. Örültem a hírnek, hogy a kijáratig mindössze száz méter maradt. Mentünk, a hideg vízbe merülve. Néhányunknak az erőfeszítéstől vér szivárgott az orrából. És mégis megcsináltuk.

A felderítési adataink és a "nyelvektől" kapott információk a Királyi udvar végső megrohamozásában játszottak szerepet.

Ugrás a második részhez

Az eredeti kiadvány:  Чхеидзе А. А. Записки дунайского разведчика. —М.: Мол. гвардия, 1984.

Kép forrása: rusknife.com

A Pestért folyó harc során a parancsnokunk, Kalganov hamarosan megsebesült. Egy ellenséges golyó átlyukasztotta a kezét. De elutasította hogy kórházba menjen. Mi, a felderítők, akik a támadókkal együtt részt vettünk Pest felszabadításában, harcolva nyomultunk a Duna bal partjához. Az utcákon sok halott fasiszta volt, szétlőtt ágyúk és kiégett ellenséges tankok.

1945 január 20-án reggel a magyar főváros bal parti része, Pest teljesen felszabadult a német-fasiszta megszállók alól. A szovjet tankok Budára való áttörésétől tartva a fasiszták előre aláaknázták a város mind a hat hídját, majd felrobbantották azokat.

A Duna jobb partján beásva magukat, a fasiszták erőteljesen lőtték nehéz aknavetőkből Pest békés kerületeit. Budapest első szovjet parancsnokának Csernisev vezérőrnagyot nevezték ki. Ő energikus ember volt, nagyon humánus és kiváló szervező. Sokat tett azért, hogy a város felszabadított részeiben az élet normalizálódjon.

A dunai felderítőket a Mária Lujza utcában lévő házban helyezték el. Ez az utca a Duna mentén haladt, a frontvonal a rakparton volt. A kétszintes házban, ahol voltunk, csak egyetlen család lakott - egy negyvenes süketnéma magyar és az unokahúga, a huszonéves Juca. Ő lett az alakulatunk szakácsa. A magas vékony Juca nem volt túl feltűnő lány, de nagyon kedves és gondoskodó volt, jól készítette az ételeket és gondoskodott róla, hogy az összes felderítőnk mindig idejében enni kapjon.

Hamar megszoktuk Pestet, felfedeztük a Dunára vezető összes utcáját és sikátorát. Gyakran voltunk a Parlament épületénél is. Emlékszem egy ilyen képre. A Parlament magas szép épülete közvetlenül a Duna bal partján áll. Nagy csoport magyar munkás közeledett felé. Az épületen szovjet katonák által kitűzött vörös zászló lengett. A Parlament előtt állt Magyarország diktátorának a fasiszta Horthynak a háromméteres szobra.

A munkások kihúztak egy vastag kötelet, hurkot készítettek a végére és az emlékmű fejére dobták. Egy öreg munkás az emlékműnél maradt és az elvtársai akcióját irányította. Az idős utasítására mindnyájan együtt húzták. Az emlékmű túlélte, de a diktátor feje letört és a hóra esett. Azután a magyar munkások feszítővasakkal lerombolták a gyűlölt diktátor emlékművét.

A fagy egyre erősebb lett, és a Duna január közepére befagyott. A tetejét vastag hóréteg borította be. A jégen járni lehetett. Ez segített minket a frontvonalon való átjutásban. Minden este átment valaki a jobb partra, hogy pontosítsa az ellenséges tűzfészkek vagy védelmi erődítmények elhelyezkedését a budai rakparton. Kalganov gyakran jött velünk felderítésre. A sérült keze még nem gyógyult meg, de a parancsnok tudta, hogy a parancsnokságnak egyre újabb és újabb felderítési adatok kellenek, és példamutatásával lelkesített minket. Nehezére esett a hóban való kúszás, de türelmesen viselte a fájdalmat.

A frontszakaszunkon a németeknél egy mesterlövész tűnt fel. Sok gondot okozott számunkra. Több katonánk is életét vesztette a golyóitól, azután meghalt a tüzérüteg parancsnoka.

A mesterlövészünk, Ivan Avgyejev, akinek már több tucat fasiszta volt a számláján, önként vállalkozott hogy végez a fasisztával. Harmincas éveiben járó vadász volt a sztavropoli területről, a Dunai Flottilában mindenki ismerte. Nagyon büszkék voltunk, hogy ilyen ember szolgál nálunk a felderítésben.

A leggyakrabban arra jelölték ki, hogy fedezze a feladatról visszatérő felderítő-elvtársakat.

Iván egész nap figyelte az ellenséges mesterlövészt. És este együtt mentünk ki az elpusztított hídszerkezethez. Avgyejev a jégre ereszkedett, elrejtőzött a felrobbantott híd alatt. Megállapította, hogy a fasiszta az első hídlábon álcázza magát és onnan tüzel.

Iván olyan sikeresen álcázta magát hogy hamarosan és sem láttam őt, noha tudtam, hogy hol választotta ki a helyet. Ömlött a hó, hajnalra az összes nyomunkat be kellett lepnie. És éppen erre volt szükségünk.

Elkísértem a mesterlövészünket és visszatértem az elvtársakhoz, ő pedig reggelig ott maradt a jégen.

A fasiszta hű volt önmagához. Pontosan nyolc órakor megjelent a rakparton, a szürkületet kihasználva lement a folyóhoz és felmászott az első pillérre, ahol a fészke volt. A mi területünkről nagyon nehéz volt észrevenni őt.

Avgyejev megvárta amíg kivilágosodott. A fasiszta kiválasztotta következő áldozatát a területen és kihajolt hogy tüzeljen, a mesterlövészünk megelőzte őt. A golyó a tarkóján érte a hitleristát. Elvesztette az egyensúlyát és a jégre esett. Iván Avgyejev győztesen tért vissza. A fasiszták a mi szektorunkba nem küldtek több mesterlövészt. A Budapestért folyó harc nagy figyelmet keltett. Gyakran érkeztek hozzánk haditudósítók. Többek között láttam Szergej Szmirnovot és Grigorij Taraszenkót. Szmirnov egyszer beszélgetett velünk, azután a "Szuvorovi támadás" c. újságban jelentette meg az esszéjét. Grigorij Taraszenko a "Dunajec" c. újság haditudósítója volt. Ő valahogy nagyon emlékeztetett engem az elhunyt barátomra, Vitalij Zapcelszkovóra. Taraszenkó se felejtett el minket, velünk együtt ment felderítésre, mindig magával víve a fényképezőgépét. Fényképezte a lerombolt budapesti hidakat, a frontvonalat, a kiváló harcosokat.

A mi bátor parancsnokunk, Kalganov felderítőinek harci műveleteiről két esszét publikált. Ezek a "Dunajec" újság januári számaiban jelentek meg.

Egy nap reggeli után, amikor Juca összeszedte az asztalról az edényeket, berepült hozzánk a felderítők parancsnokhelyettese, Venedikt Andrejev őrmester.

Megérkezett a flottila parancsnok! Sorakozó!

A főparancsnok váratlan megjelenése mindannyiunkat aggasztott. Mi történt?

Az alakulat két sorban sorakozott fel a kis udvaron. Kalganov belépett az udvarra. A karja fel volt kötve. Az utcán az alacsony előkert mögött könnyű gépjármű állt. A flottila parancsnok G. N. Holosztyakov ellentengernagy és a rangidős tengerésztiszt A. N. Salnov szállt ki belőle. A kapunál a mesterlövészünk Ivan Avgyejev állt. Tisztelgett és kinyitotta a kaput.

- Figyelem! - adta ki a parancsot a parancsnokunk. - Admirális elvtárs, a Dunai Flottila felderítőegységében huszonkilenc fő van. Négyen felderítésen vannak, kilenc embert kórházban kezelnek.

A főparancsnok hozzánk lépett. Az arcán barátságos mosoly volt. Kezet rázva, barátságosan kérdezgette elvtársainkat a frontélet nehézségeiről. Az érkezésével keletkezett feszültség hamar eltűnt. Megértettük, hogy egy gondoskodó idős parancsnok áll előttünk, aki jól ismeri a felderítés szerepét.

A főparancsnok felment egységünk parancsnokának irodájába. Egy órán keresztül beszélgettek, azután az admirális elhatározta, hogy személyesen tekinti meg a frontvonalat. Kalganov parancsára én és Vaszilij Globa mentünk kísérőnek a Dunapartra. Az admirálissal együtt volt A. N. Salnov is.

A házunktól a rakpartig néhány száz méter volt. Mi Globával elöl mentünk géppisztollyal a kézben, utánunk a főparancsnok és Salnov. Átmentünk a Parlament előtti téren, megközelítettük a lerombolt Ferenc József hidat. A főparancsnok hosszasan vizsgálta a lerombolt hidat, majd elkezdte tanulmányozni a következőt - a Margit hidat, mely a hasonló nevű szigetre vezet. Utána figyelmesen nézte a jobb partot, ahol a fasiszták voltak beásva.

Én és Globa nagyon féltünk, hogy ellenséges mesterlövészek felfedezhetik a csoportunkat. De minden jól ment.

Mielőtt elment, az admirális azt mondta parancsnokunknak:

- Elégedett vagyok a felderítő egységünk akcióival. Terjessze fel a kitüntetési listákat a kitüntetéshez.

A helyzet napról napra változott Budapesten. A törzsnek új felderítési adatokra volt szüksége. Ezért a következő napon az egységünket, három csoportra osztva, a frontra küldték. Én az Alekszej Guri vezette csoportba kerültem. Rajtam kívül ott volt Pavel Nyeverov és Ljubisa Dzordzsevics is. Észak-Budára küldtek minket. Nappal az ellenség védelmi rendszerét figyeltük meg, éjszaka pedig átmentünk a frontvonalon és felderítési adatokat gyűjtöttünk a védelmük mélységében. Naponta kétszer átadtuk ezeket az adatokat Kalganovnak. A csomaggal általában engem küldtek. Az idősebb elvtársaim nagyjából harmincévesek voltak, és én fiatalabb voltam náluk tizenkét évvel. És Pestről Budára, majd vissza futni is sokkal gyorsabban tudtam.

A Szovjet Parancsnokság támadást készített elő, hogy legyőzze a Budán beásott ellenséget és likvidálja a bekerített csoportosulásukat. Ehhez új felderítési adatok kellettek. Ezeket a felderítőinknek kellett beszereznie parancsnokunk, Kalganov vezetésével.

Több próbálkozást tettünk a Királyi Palotába való bejutásra, de ezek egyike sem hozott sikert.

... Egyszer, felderítés közben Kalganov a lábával egy csatornanyílásba esett. Ez az eset adta a leleményes parancsnoknak az ötletet, hogy az ellenség hátába kerüljön a föld alatt, a csatornarendszeren keresztül. De ehhez ismerni kell a szerkezetét. Meg kell találni a városi csatornarendszer vázlatát, de honnan szerezzük meg?

Kutatni kezdtünk. Ismét a magyar kislány, Kocsis Mari sietett a segítségünkre. Talált egy szakértőt. Ő nyugdíjas volt, a budapesti önkormányzat hajdani alkalmazottja, szennyvízcsatorna üzemeltetési mérnök. A Kalganovhoz hívott mérnök azt kérdezte:

- Hogyan tudok segíteni?

Kalganov elmagyarázta, hogy mire van szükségünk. Az idős mérnök megértette, hogy a szovjet tisztnek miért van szüksége a csatornarendszer vázlatára és készségesen beleegyezett, hogy segít nekünk.

A felderítők közül senki sem kételkedett ennek a hazafinak az őszinteségében, de mindenkit egy dolog aggasztott: képes-e az idős mérnök emlékezetből rekonstruálni a csatornarendszer vázlatát. Elegendő egyetlen hibát elkövetnie, és az érdekesen kigondolt művelet kudarcra van ítélve. És még a felderítők is csapdába kerülhetnek a föld alatt. De a mérnök magabiztosan dolgozott. A vázlat rajzolása közben gyakran megállt, figyelmesen megvizsgálta a rajzot, ceruzával megjelölte a bejárati nyílásokat, jelezte a cső átmérőt és ismét folytatta a rajzolást. A munka végül befejeződött. Azt kaptuk, amire szükségünk volt. A mérnök vázlatai alapján elkészült a terv az ellenség vonalak mögé két csoporttal történő történő rajtaütéshez.

A flottila parancsoksága jóváhagyta a tervet. Eldöntötték, hogyha a felderítés sikeres lesz, a következő napon a Királyi Palotába küldenek egy tengerészgyalogos osztagot. Közülük négyet (a későbbi vezetőket) elküldték velünk , hogy vegyenek részt a felderítésben.

Kiképzés céljából lementünk a föld alá a csatornarendszerbe kétszáz méter távolságra. A lejáratból olyan fáradtan másztunk ki, mintha egy hosszú menetelést hajtottunk volna végre. Ez a felderítés világosan megmutatta, hogy a föld alatti út a Királyi Palotába nehezebb lesz. Ezért Kalganov főhadnagy a legkeményebb felderítőket választotta ki.

Fegyverből mindannyiunknál géppisztoly volt tartalék tárcsával, pisztoly, néhány kézigránát, kés. És, természetesen gázálarc, amely nélkül lehetetlen volt a csatornarendszerben haladni.

Ugrás az első részhez

Az eredeti kiadvány:  Чхеидзе А. А. Записки дунайского разведчика. —М.: Мол. гвардия, 1984.

Harcban Budapestért

1944 utolsó hetében a Balkán felett északi irányban egymás után érkeztek a ciklonok. A hőmérséklet erőteljesen lecsökkent. Az eső és a hó járhatatlan masszává változtatta a földutakat. Helyi lakosok mondták, hogy a térségükben rég nem volt ilyen hideg tél.
De a támadó egységek (és már hónapok óta támadtak) sikeresen tolták az ellenséget. December 24-re a szovjet csapatok bekerítették az ellenséges csoportosulást a magyar főváros körzetében. Az előőrsök rohammal elfoglalták Budapest déli kerületét - Kelenföldet.
Az 1945. új év előestéjén a Dunai felderítők átkerültek Budafokra - Budapest déli elővárosába. Habár az offenzívánk sikeresen kifejlődött, a fasiszták gyakran intéztek ellentámadásokat. Ezenfelül a szélrohamok lerombolták az utászaink által létesített átkelőt és a Duna jobb partján lévő csapataink el lettek vágva a bal parttól. Minden remény a flottila hajóiban volt. Ők sikeresen dobtak át a bal partról a jobb partra minden szükségeset: tankokat, ágyúkat, gyalogságot.
Ebben az időszakban látogatott meg minket a Vöröszászlós Dunai Flottila új parancsnoka, az Sz. G. Gorskov ellentengernagyot felváltó G. N. Holosztyakov ellentengernagy. A flottila vezérkari főnökével, A. V. Szverdlov elsőosztályú kapitánnyal együtt érkezett, hogy a helyszínen ismerkedjen meg a harci helyzettel. A vezérkari főnök sosem mulasztotta el a lehetőséget hogy benézzen a felderítőkhöz. Először láttuk az új flottaparancsnokot.
A földbunkerünkben egy kis fenyőfa állt. Díszek szinte alig voltak rajta. És mégis az igazi fa a békés életre emlékeztetett. És mindannyian hittük, hogy a győzelem hamarosan eljön, már nincs messze.
Reggel Kalganov főhadnagy hívatott engem és megparancsolta, hogy végezzek felderítést a Duna jobb partján. Havazott. A frontvonal a közelben volt. Átmentem a tengerészgyalogosaink által elfoglalt állásokon. Feladatom a vonalaink előtt lévő ellenség megfigyelése volt. Az ellenség a közelben volt.
Látszott, hogy az aktív műveleteinktől való félelmükben a fasiszták alaposan megfigyelték a frontvonalunkat. És mindegy mennyire próbáltam magam jól álcázni, akkor is észrevettek engem és tüzet nyitottak.
A frontvonal közelében a mi oldalunkon sok magyar katona volt. Az éjjel egy teljes század jött át tisztjeikkel együtt a Szovjet Hadsereg oldalára. Égtek a vágytól, hogy a fasiszták ellen harcolhassanak, akik annyi rosszat tettek Magyar hazájuknak. Hamarosan a front különböző részeiről még sok magyar egység jött át a mi oldalunkra. Belőlük alakult meg a Budai Önkéntes Ezred, mely több mint kétezer főből állt, melynek parancsnokául a fasizmust gyűlölő Variházy Oszkár alezredest nevezték ki. Az ezredben különböző korú és foglalkozású emberek voltak. A ezred soraiban nem csak katonák voltak. Voltak fiatal munkások, egyetemisták, tanárok, mérnökök. A szovjet parancsokság bizalommal tekintett az új alakulatra. És a Budai ezred már az első harcban megerősítette, hogy méltó erre a bizalomra és képes a nehéz harci feladatok megoldására.
A harcosok körbeállták a dunaiakat és rövidesen a tengerészgyalogosok és a magyar önkéntesek között meleg, baráti kapcsolat alakult ki.
Én különösen közel kerültem a rohamcsoport katonáihoz, akiket egy fiatal, nagyon energikus zászlós, Kőszegi Albert vezetett. Ez a csoport magyar sportemberekből állt. Szekeres János tizedessel és Tóth Gyurka közlegénnyel barátkoztunk össze leginkább. Mindketten a Budapesti Testnevelési Egyetem hallgatói voltak. Igaz, Szekeres Jánost a háború a negyedik évfolyamon találta meg, és a tizenkilenc éves Gyurka épp csak elkezdte tanulmányait. Nagyon különbözőek voltak - a férfias, merengő tekintetű János és az örökké vidám, könnyelmű Gyurka. Ők a németek mögöttes területéről jöttek, jól ismerték a német csapatok elhelyezkedését Budán. És ez nagyon sokat segített a felderítőinknek, amikor átszivárogtak a frontvonalon.
Mi, felderítők különösen nagy mértékben vettük igénybe magyar barátaink segítségét. Emlékszem a huszonéves egyetemistára Kocsis Máriára, aki a Nyugati Pályaudvar közelében lakott, és a negyvenes Kékes Józsefre a Sallai Imre utcából. Az ő segítségüknek köszönhetően sikerült a dunai felderítőknek megszerezni a Budapest körzetében lévő aknamezőket ábrázoló Duna térképet.
A fasiszták, hogy megpróbálják megnehezíteni a szovjet hajók műveleteit a Dunán, a folyót erősen elaknásították. Az új év kezdetén a felderítők parancsot kaptak, hogy találják meg a német aknamezőket ábrázoló térképet. A feladat nem volt könnyű és a térképet rövid időn belül kellett megszerezni. Ebben is a magyar elvtársak segítettek.
A fasiszta főparancsnokságról nagyon nehéz ügy lett volna elhozni a térképet. Másik lehetőséget javasoltak. Maguk a fasiszták is használták a Dunát és a rajta lévő hajóikkal terhet szállítottak. Ez azt jelenti, hogy a lerakott aknák számukra is veszélyt jelentettek. Ezért az aknamezők koordinátáit átadták a Magyar Hajózási Társaságnak is. Természetesen ott is biztonságosan őrizték. De egy dolog - a német főparancsnokság és egy másik dolog - a félcivil Hajózási Társaság, ahol bizonyára vannak szimpatizánsai a Szovjet Hadseregnek.
Így is történt. Magyar elvtársainktól megtudtuk, hogy a dunai térképeket a Magyar Hajózási Társaság épületében a második emeleten őrzik a titkos részlegen egy tűzbiztos széfben.
Parancsnokunk, Viktor Kalganov főhadnagy eldöntötte, hogy behatolunk a megszállt Budapestre és elraboljuk a térképet, főleg miután kiderült, hogy a Hajózási Társaság részben megrongálódott épületét egyetlen őrszem őrzi és nem jelent nagy nehézséget bejutni oda.
Egy januári estén mi, a három felderítő - Viktor Kalganov, Vaszilij Globa és én, - biztonságosan átjutottunk a frontvonalon és Budapestre értünk. A barátunk, Kékes József munkás melegen üdvözölt minket lakásában. Nála éjszakáztunk minden gond nélkül. Vártuk az estét. Mindannyian civil ruhában voltunk, de eldöntöttük hogy sötétedésig nem hagyjuk el a házat. Tizenkilenc órakor megérkezett hozzánk Kocsis Mária egyetemista. Ő elvezetett minket a Hajózási Társaság épületéhez. Ez a séta olyan volt mint a felderítéseink, hogy a helyszínen szemrevételezzünk mindent és kiválasszuk a műveleti tervet.
Az idő hideg volt, viharos szél fújt. Erősen fagyott. De Budapest utcáin még sok ember volt. Mindannyian siettek valahova és nem fordítottak ránk figyelmet. Kézen fogva vezettem Marit, mint egy lovag. Kalganov és Globa mögöttünk mentek.
Végül Mari elkezdte igazgatni a kabátja gallérját. Ez azt jelentette, hogy megérkeztünk a keresett házhoz. A Hajózási Társaság épületének ajtajai zárva voltak, annak közelében, köpenyének gallérját felhajtva egy géppisztolyos őr sétált. Egyedül volt, és ahogy láttuk, az épület egyik végétől a másikig ment és még a sarkon is befordult. Az épület egy része megrongálódott és deszkákkal volt elkerítve.
Kalganov köhögött, jelt adva, hogy minden tiszta, és most most már hazamehetünk. Marit hazakísértük, azután parancsnokunk elmondta tervét az akcióról.
Az éjszakai órákban mindhárman a Hajózási Társaságnál voltunk. Megvártuk, míg az őrszem befordult a sarkon, átszaladtunk az utcán, benyomtuk a deszkákat és bejutottunk a házba.
A vázlat alapján tudtuk, hol található a titkos részleg. Kalganov bekapcsolta a zseblámpáját. Magyar barátaink elmondása szerint csak nappal volt ügyelet az épületben. Így is volt. Óvatosan felmentünk a második emeletre. Jobbra a harmadik ajtón vas borítás volt, a fölötte lévő ablakot vasrács zárta le. Mindig csodáltam, hogy parancsnokunk milyen ügyesen tud felkészülés nélkül lőni. És itt még jobban meglepett az, hogy milyen tehetségesen és gyorsan megtalálta a kulcsot a trükkös zárhoz. Kinyitotta és kitárta az ajtót.
A legnehezebb dolog a széf kinyitása volt. Megvárva, míg a közelben robban egy lövedék, felrobbantotta az ajtóra függesztett TNT tömböt. A robbanás után hallgatóztunk. A őrszem ugyanúgy járt mint eddig, láthatóan egy új lövedéknek tulajdonítva a robbanást. Kalganov hamarosan kinyitotta a széfet, kidobált belőle valamilyen füzeteket, majd átadta nekem és Globának a nagy csomag térképet.
- Világítsd meg, - utasította Globát a parancsnok.
Kicsomagolta a térképet. Lentről-felfelé tekergett a Duna, vörös tussal jelölték meg rajta a aknamezők helyét. Igen, pont ezekre a térképekre volt szükségünk.
Az értékes szállítmányt a kabátunk alá tömtük.
A Hajózási Társaság épületéből szerencsésen kijutottunk. Csak amikor a frontvonalon mentünk át, akkor vettek észre minket a fasiszták. Tüzet nyitottak. Jó, hogy az aknavetőink fedeztek minket. El is értünk épségben a sajátjainkhoz. Az értékes térképeket elküldtük Szverdlov I. osztályú kapitánynak.

Az eredeti cikk: https://www.mk.ru/social/2011/09/01/619844-samovaryi-tovarischa-stalina.html

Sztálin elvtárs "szamovárjai"

Minden végtagjukat elvesztett háborús rokkantak, akik a "népek atyja" parancsára szigeteken korhadtak el.

Szeptember 2-a - a világháború utolsó napja. 66 évvel ezelőtt az emberiség végre megünnepelte a fasizmus felett aratott győzelmet, és - elfelejtette a győzteseit. Természetesen nem mindenkit és nem mindenütt. De legfőképpen a győztes országban és legfőképpen azokat, akik mindenüket odaadták amijük volt, a Hazáért, a Győzelemért, Sztálinért. Mindent, beleértve a kezeiket és a lábaikat is.

Ezreket, akik a csatamezőt teljesen vagy csaknem teljes körűen megrokkanva hagyták el, a végtaghiány miatt cinikusan "szamovárnak" neveztek el, kolostorokba száműztek, hogy ne ronthassák el csúfságukkal milliók fényes ünnepét. A mai napig nem ismert, hogy hány emberi csonk halt meg ilyen körülmények között, a neveiket a mai napig nem hozták nyilvánosságra.

Az MK riportere saját kutatást végzett a XX. század egyik legszörnyűbb és legszégyenteljesebb titkával kapcsolatban.

Fotó: ITAR-TASSZ

"Rokkant" - ez érthető. "Szamovár" - ez is érthető. Azonban a két szó kombinációja valamiféle értelmetlenségnek tűnik. Közben pedig az elmúlt nagy háború egyik legszörnyűbb, legtitkosabb tragédiájáról van szó. A tragédiáról, mely szerencsétlenek százaira telepedett rá sok éven keresztül.

Cinikusan, de nagyon pontosan nevezték el szamovárnak a háború utáni országban a robbanások és repeszek által súlyosan megcsonkított rokkant embereket, akiknek se kezük, se lábuk nem volt. Ezeknek a "háborús csonkoknak" a sorsa a mai napig "színfalak mögött" mögött van, és közülük sokakat a nyomtalanul eltűntek között tartanak számon.

.. Valaamon csak távolról láttam őket, átutazóban. Az ócska falusi üzletben az eladónő rámordult az érkező turistákra: "Zárok, el kell menjek a "Nagy Földre" áruért. És ezeknek már semmi se maradt", - és néhány érthetetlenül "megrövidült" ember felé bólintott, akik a park másik oldalán lévő fák alatt az árnyékban rajzottak. Láb nélküliek? Nem kérdés. De néhányuknál, úgy tűnik, még a kéz helyet is - csonkok van. A hamis szégyenérzet (vagy bűntudat?) megakadályozta, hogy közelebb menjek és beszélgessek velük, de ez a váratlan találkozás a "kérdés tanulmányozását" indította el.

Itt ki is derült, hogy a Ladoga tavon lévő, kolostor komplexumáról híres szigetnek van egy másik, egyáltalán nem reklámozott "látványossága": sok évig itt volt a rokkantak intézete. A különleges létesítmény létezésének néhány részletét egy paraszt mesélte el nekünk, akitől krumplit és hagymát vettünk. Tőle hallottam először ezt a szörnyű kifejezést: "szamovár emberek".

- De hogyan is lehetne másképp nevezni, - hiszen a törzsön csak egy "csapocska" maradt! Még Sztálin idejében kezdték el idehozni őket - Leningrádból, a többi nagyvárosból. A nyomorékok többsége - egykori katona, a fronton sebesültek meg, sokuknak rendjeleik, kitüntetéseik voltak... Többségében, kitüntetett emberek, de ilyen állapotban mindenki számára feleslegessé váltak. Az utcákon, a piacokon, a moziknál kéregetésből éltek. De, úgy mondják, maga Joszif Visszarionovics parancsolta meg, hogy ezt a sérült tömeget el kell tüntetni szem elől, elrejteni, hogy a városképet ne rontsák. Ilyen célra jobbat, mint Valaam - ki se lehetne találni.

Hogy hányan voltak itt, nem tudom. A községünkben élnek olyan mamák, akik nagyjából végig az intézetben dolgoztak kiszolgálóként, tőlük hallottam, hogy néha ezer ember volt itt. A kar nélküliek, mankóval... De a legszörnyűbbek - a "szamovárok"... Teljesen magatehetetlenek. Kanállal kell etetni őket, öltöztetni-vetkőztetni, rendszeresen vödörre ültetni, melyet edény helyett alkalmaztak. De ha több mint egy tucatnyian vannak, hogy tudod mindannyiukat nyomon követni? Amelyikük nem tudta magát a vödrön tartani, az a padlóra esett, és volt aki a szükség esetén egyáltalán nem tudott a dadának odakiáltani... Úgyis kiderül: a saját ürülékükkel szennyezett "szamovárok" szaga a szobában - jellegzetes.

Napi előírás volt még az amputált rokkantak számára is a friss levegőn való séta. Az elbeszélő őslakos szavai szerint, az egészségügyis személyzet először a valaami "szamovárokat" közönséges deszka hordágyra rakodta, az épület előtt lévő gyepre húzta és letette őket "sétálni" a szétszórt vászonra vagy szalmára.
És azután jött valakinek a találmánya: az intézet nagy fonott kosarakat kapott, a nővérek abba ültették a nyomorékokat (gyakran kettőt is) és kicipelték a kertbe. Az emberi csonkok órákat is ültek ezekben a kosarakban (néha a fák közeli vastag ágairól lógtak le, mintha hatalmas fészkek lettek volna), és szívták a friss levegőt. De néha az északi szigeten a levegő estére már túl frissé vált, és a dajkák, egyéb dolguktól elfoglalva, egyáltalán nem reagáltak a gondozottak segítségkérő hívásaira. Megesett, hogy teljesen elfelejtették levenni estére valamelyik fészket és visszavinni lakóikat a lakóhelyükre, ilyenkor az eset halállal is végződhetett a kihűlés következtében.

A nyomorékok többsége 20-25 éves volt, amikor a háború "lecsonkolta" őket, de mostanra csak fél tucatnyi karnélküli-lábnélküli maradt. Az intézetben valószínűleg nem sikerül velük találkozni: oda idegeneket nem engednek be, de néhány rokkant magától is kijut a kapun. Leggyakrabban Sankával találkozok a "szabadban". Ő egykori tankista, bennégett a "dobozkájában", a kezéből viszont egy rész megmaradt, majdnem a könyökig. Ezen csonkok segítségével képes valahogy mászni. A falusi bolt közelében lehet őt látni, bár... Most ott kifogyott a vodka, így amíg nem érkezik új készlet, ez a bolt haszontalan a tankista számára.

A Valaamról látottakra és hallottakra emlékeztetett a váratlanul a kezembe kerülő könyvecske - Jevgenyij Kuznyecov valaami füzetei, aki egykor idegenvezetőként dolgozott a szigeten.
A füzet lapjai a valaami speciális intézet új vonásait jelenítették meg:

"Az első jöttment kirabolta őket. A dolog odáig fajult, hogy az ebédlőbe sokan félliteres üvegedényekkel mentek (a levesnek). Még alumínium tálat se kaptak! A saját szememmel láttam...
És amikor mi a srácokkal, a fizetést megkapva, kimentünk a faluba és tíz üveg vodkát és egy rekesz sört vettünk, mi kezdődött itt! A kerekesszékeken, babakocsikon (egy tábla négy csapágyazott "kerékkel", néha akár régi ikonok szolgáltak táblaként! - szerk.), a mankókon örömmel siettek a Znamenszkaja kápolna tisztására... És elkezdődött az ünnep... És micsoda kitartással, ünnepre szomjazva (minden, ami elvonta a figyelmet a reménytelen mindennapi életről, ünnep is volt) "rohantak" a falutól hat kilométerre lévő turista kikötőhöz. Megnézni a szép, jól táplált, csinos embereket...

... Ezt a szegényházat a turisták számára teljes "szépségében" megmutatni szigorúan tilos volt akkoriban. Nem csak a csoportok odavezetését tiltották meg kategorikusan, de még az odavezető út megmutatását is. Ezért szigorú büntetés járt a munkából való elbocsátástól akár a KGB által történő őrizetbevételig..."

Össz-szövetségi tisztogatás

"...A szovjet városok mindennapi életének szerves részét képezték a rokkantak, akik alamizsnát kéregettek a vasútállomásokon, üzletekben, a mozik előtt és a többi nyilvános helyen vagy agresszíven könyörögtek és különféle illegális machinációk segítségével próbáltak hozzájutni a napi betevő falathoz..." - említette valaki, aki sokat utazott a háború utáni SZU-ban.

Könnyű magyarázatot adni a "perifériára kerültek áradatára": a rokkantak egy része a családi költségvetés támogatása érdekében koldult, és sokan nem akartak visszatérni a családjukhoz, hogy ne váljanak terhére a szeretteiknek, és a nyomtalanul eltűntként maradást választották, és az utcai koldusok nyomorúságos életét élték.

Viszont ez "szociális komplikációkat" okozott állami szinten. Annak az államnak a vezetői, mely legyőzte a fasizmust, szégyellte a győztes harcosait, akik elvesztették ünnepélyes külsejüket, és az illemszabályok betartása érdekében készen álltak arra hogy a hátrányos helyzetű embereket valódi rezervátumokba küldjék.

Az első tömeges művelet, amikor a rokkant veteránokat szinte a városi utcákról gyűjtötték össze intézetekbe, az 1940-es évek végén következett be. Egy kortárs ezt írta:
"...Egy alkalommal, ahogy máskor is, Besszarábkába utaztam és mielőtt odaértem volna különös, zavaró csendet hallottam... Először nem értettem, mi történt, és csak aztán vettem észre - Besszarábkában egyetlen nyomorék sem volt! Suttogva mondták nekem, hogy éjszaka a hatóságok rajtaütöttek, összeszedték az összes kijevi rokkantat és csoportokban Szolovkiba küldték őket. Bűnösség és tárgyalás nélkül. Azért, hogy ne "zavarják" a polgárokat a megjelenésükkel..."

Hruscsov a "rokkantkérdés" radikális megoldásában még elődjét is túlszárnyalta. Még "regnálásának" kezdetén jelent meg ez a dokumentum:

"A Szovjetunió Belügyminisztériumának jelentése az SZKP Központi Bizottságának Elnöksége számára a koldulás megelőzésére és felszámolására irányuló intézkedésekről. 1954.02.20. Titkos.

A Szovjetunió Belügyminisztériuma jelenti, hogy a nagyvárosokban és az ország ipari központjaiban a megtett intézkedések ellenére továbbra is fennállnak az olyan elfogadhatatlan jelenségek, mint a koldulás. A Szovjetunió Fegyveres Erői Elnökségének 1951. július 23-án kiadott, "Az antiszociális, élősködő elemek elleni küzdelemre vonatkozó intézkedésekről" szóló rendelete alapján folytatott művelet ideje alatt a rendőri szervek... által őrizetbe vett koldusok: 1951 második félévében - 107766 személy, 1952-ben - 156817 személy, 1953-ban - 182342 személy... Az őrizetbe vett koldusok között a háborús és a munkából eredően rokkantak száma 70%-ot tesz ki...

A koldulással szembeni küzdelmet akadályozza az a tény, hogy sok koldus elutasítja, hogy a rokkantak otthonába küldjék... engedély nélkül távoznak és folytatják a koldulást... Ezzel kapcsolatban tanácsos volna újabb intézkedéseket hozni a koldulás megelőzésére és felszámolására. A Szovjetunió Belügyminisztériuma az alábbi intézkedéseket tartja szükségesnek:

... 3. A rokkantak és idősek számára létrehozott otthonokból az ott élni nem kívánók önkényes eltávozásának megakadályozására, és a koldulástól való lehetőség megfosztására, a meglévő rokkant- és idősotthonok egy részét át kell alakítani különleges rendszabályokkal rendelkező zárt típusú otthonokká.....

A Szovjetunió Belügyminisztere Sz. Kruglov"

Mennyien voltak ők, a "szamovárok"? Az "Oroszország és a Szovjetunió a XX. század harcaiban. A fegyveres erők veszteségei" statisztikai gyűjtemény adatai szerint, a Nagy Honvédő Háború idején 2576000 rokkantat szereltek le, köztük 450000 félkezűt vagy féllábút. Nem túlzás feltételezni, hogy hogy jelentős részük elvesztette mindkét kezét, mindkét lábát, vagy akár az összes végtagját. Ez azt jelenti, hogy 100-200 ezer szovjet katonáról van szó, akiket gyakorlatilag a fogság nyomorúságos körülményei között ítéltek életre - mint a bűnözőket! - csak azért, mert nem ölték meg őket az ellenséggel vívott harcban, "mindössze" megnyomorították!

A már említett valaami különleges intézet (gyakran nevezik "a háború és a munka rokkantjainak otthona"-ként) a hajdani kolostor épületeiben alakult meg 1948-ban. Formálisan - a Karéliai-Finn SzSzK Legfelsőbb Tanácsának parancsára, bár a valóságban minden bizonnyal "Moszkva" utasítása alapján.
Kezdetben a magatehetetlen valaami "jövevényeknek" nehéz dolguk volt. Még az elektromos áram is csak pár év múlva jelent meg az intézetben. Nem is beszélve az öreg kolostorépületek kórházi igényekhez nem igazított rendes fűtéséről! Eltartott egy ideig, mire a rokkantak számára egy kicsivel komfortosabb életet tudtak biztosítani. A szigetre hozott nyomorékok százai közül sokan már az első hónapokban meghaltak az intézeti "paradicsomban".

"...Nemrég harcos férfiak -
Kinek fogják elmondani a bánatukat a csonkák?
És mit képesek mondani a nyelvek,
amikor nem működnek a lábak, sem a kezek?
...Igen, Valaam - a második Szolovki.
Olyan sok szenvedést láttak! -
Itt villámgyorsan haltak az öregek,
akik alig múltak harminc évesek..."
(Andrej Logvinov főpap)

Abban az időszakban egyéb hasonló "létesítmények" is megjelentek. Mindannyian távoli helyeken voltak, az emberi szemek elől elrejtett helyeken, leggyakrabban elhagyatott kolostorokban - Kirillo-Belozerszkiben, Alexander-Szvirszkiben, Gorickiben ...

Nem túl régen jelent meg az ismert színművész Eduard Kocsergin könyve, aki a háború utáni években még kisfiúként beutazta az országot, hogy megkeresse az anyját. A szerző mesél a "szamovárokról" is, akiket a Goricki különleges intézetbe vittek.

"...Vaszilij Petrogradszkijt egy speciális rokkantházba helyezték el a hajdani női Voznyeszenszkij kolostorban Goricában, mely a Sekszna folyón van... A teljes északnyugati részből hoztak a hajdani női kolostorba teljesen csonka katonákat, vagyis olyan embereket, akik teljesen kéz- és lábnélküliek voltak, a népnyelv "szamovároknak" hívta őket. Nos, ő az éneklési szenvedélyével és képességeivel ezekből az emberi maradványokból kórust hozott létre - a "szamovárok" kórusát - és ebben találta meg saját életének értelmét...
Nyáron egy nap kétszer az egészséges vologdai asszonyok zöldesbarna takarón kihordták a kórtermüket egy "sétára" a kolostor falához, lefektetve őket a fűvel és bokrokkal mellkasig benőtt, a Sekszna felé meredeken lejtő partra... Legmagasabbra helyezték a vezető énekest - Puzirkát, azután - a magas hangúakat, lejjebb - a baritonokat, és a folyóhoz legközelebb - a basszusokat... Este, amikor a mólónál kikötöttek és kifutottak a moszkvai, pétervári, és egyéb háromemeletes gőzhajók utasokkal a fedélzetükön, a "szamovárok" Vaszilij Petrográdszkij vezetésével koncertet adtak... Hamarosan a "szamovárok" csodálatos kórusáról szóló pletykák keringtek a teljes Marinszkij-rendszerben..."

De valakik bizonyára keresték a háborúban megrokkant katonák némelyikét - az anyjuk, feleségük, nővéreik. Sok nő a háború után időkben megkereséseket írt a rokkant otthonoknak, és személyesen is elutaztak oda: "Nincs Önöknél az én ...?" De kevesen jártak szerencsével. Sok nyomorék szándékosan megtagadta, hogy megjelenjen a rokonai előtt, sőt a valódi nevüket is elrejtették: annyira nem akarták megmutatni a közeli hozzátartozóiknak a rútságukat, magatehetetlenségüket, amit a háború ítélt oda számukra.

Ennek eredményeképpen ezek az emberek "kívül vannak a történelmi emlékezeten". És a mai napig is csak néhány fanatikus próbálja megtalálni az igazságot azokról, akik az évszázadot a háborús veteránok különleges intézetében töltötték. Egyikük - a moszkvai történész-családfakutató Vitalij Szemenov.

Törvény által elfeledve

-2003-ban sikerült expedíciót szervezni Valaamba. Lejegyeztük idős nők emlékeit, akik akkortájt a különleges intézetben dolgoztak, - meséli Vitalij Viktorovics. - A későbbiekben sikerült dolgoznom a valaami rokkant otthon archívumával, melyet 1984-ben a karéliai Viricába való átköltözésük előtt vontak ki. Ennek eredményeként a Nagy Honvédő Háború körülbelül 50 veteránjának halálát erősítették meg dokumentumok alapján, de ez távolról sem teljes lista. (Azonban meg kell említeni, hogy az intézet lakóinak feltételezett magas halálozási arányáról szóló történetek nem lettek megerősítve). Találtunk adatokat a szigeten lévő "kontingens" számáról. Mondjuk, 1952 januárjában 901 rokkant volt itt, ugyanazon év decemberben - 876 rokkant, 1955-ben a számuk 975 főre nőtt, majd fokozatosan csökkenni kezdett - 812, 670, 624... 1971 decemberére a dokumentumok szerint 574 rokkant volt...

Mostanában Vitalij Szemenov figyelme egy másik különleges intézet történetére helyeződött át - arra, mely a régi goricki kolostorban helyezkedett el a Sekszna folyónál.

- Tömegesen küldték ide a Nagy Honvédő Háború veteránjait, főképpen Leningrádból és a leningrádi régióból. 1948-ban a dokumentumok szerint 747 fő volt itt. Ahogy valaam esetében is, elhatároztam hogy megtalálom a goricki kolostor listáit. Kiderült, hogy ez a rokkant otthon 1972-ben átköltözött Cserepovecbe. A goricki internátus iratai részben ott találhatók, és részben - a vologdai régió Társadalombiztosítási Osztályának archívumában.

Kezdetben úgy tűnt, hogy ennek az intézménynek az alkalmazottai hajlandóak találkozni velem és még segítettek is féltucat katona nevének megállapításában, akik jártak a goricki intézetben, és azt is megemlítették, hogy hasonló különleges intézmény létezett a Vologda régió másik helyszínén - Andogában. De később az osztály vezetője betiltotta a további kutatást: a személyes adatokra vonatkozó törvény alapján az elhunytakról az örököseik beleegyezése nélkül tilos adatot szolgáltatni, mivel ez sérti ezen személyek állampolgári jogait.
Vagyis valamilyen hihetetlen módon (talán egy médium segítségével?!) először meg kell találni egy számomra ismeretlen személy örököseit, és utána kideríteni a kereszt és családi nevét! Ebben nincs logika, és a valóságban kiderül, hogy egy magánszemély erőfeszítéseivel lehetetlen helyreállítani azok emlékét, akik eltűntek, jeltelen sírba temetve. Természetesen, ezekkel a problémákkal, elméletileg, a helyi hatóságoknak kell foglalkozniuk, de ők egy ideig semmilyen aktivitást nem mutattak. A helyzet csak néhány, a régió vezetőjének címzett éles hangú levelem hatására látszott javulni. Július végén hivatalos levelet kaptam, melyben tájékoztatnak, hogy a vologdai kormányzó utasítására "munkacsoport jött létre... a Nagy Honvédő Háború frontjain sebesüléseket szenvedett azon katonák emlékének megörökítésére,akik a vologdai régió területén éltek, haltak meg és lettek eltemetve"..

Nevezhetjük ezt győzelemnek. Habár nagyon kicsi, helyi. Valójában a háború utáni években Oroszország majdnem minden régiójában léteztek intézetek a rokkant katonák ellátására. De közülük csak kevés ismert.

Visszatérés a nemlétből

A háborús veteránok "siralomházában" meghalt rokkantak sírjára fakeresztet állítottak ötágú csillaggal, de idővel ezek az "emlékművek" elkorhadtak.
És a névtelen halmokkal együtt a magára hagyott temetőkben minden nyom eltűnt, ami el tudta volna mondani több száz szovjet katona sorsát, akik így továbbra is a nyomtalanul eltűntek kategóriájában maradtak.

- Kérdésemre a Vologda régió Társadalomfejlesztési Osztályától az a válasz érkezett, hogy a goricki intézetben elhunyt rokkantak eltemetése "a régi kolostori temetőben történt", meséli Vitalij Szemenov. - Elküldték nekem egy helyi lakos visszaemlékezését, aki egykor a különleges intézetben dolgozott. Ő emlékszik, hogy nagyon sok elhunyt volt, még a köztemetőn kívülre is temették őket.

"Örökké emlékezni fogok a valaami temetőre. Sírjelek nélkül, névtelenül, csak három elkorhadt, ledőlt oszlop - szörnyű emléke a feledésnek, az élet értelmetlenségének, az igazság és a dicsőség megbecsülése hiányának". Ez a vallomása egy embernek, aki korábban ellátogatott Valaamba. A pusztuló sírok között azonban az 1990-es években egy ápolt is megjelent. A rozsdamentes acélból készült obeliszken az olvasható, hogy itt nyugszik Grigorij Volosin, a Szovjetunió Hőse. Megemlékezés egy emberről, aki kétszer halt meg, és sok évvel később visszatért a nemlétből.

"Volosin Grigorij Andrejevics, 1922.02.05-1945.01.16. Vadászrepülő, alhadnagy. A Nagy Honvédő Háborúban 1944-től vett részt. A 813. vadászrepülő ezred állományában harcolt. 1945. január 16-án légi harcban, parancsnokát megmentve, beleütközött egy Fokke-Wulf 190-be és életét vesztette". (A "Katonai repülők" kézikönyvéből). A valóságban azonban a sír, amihez a hős családját küldték, csalás volt - "kegyes" csalás. Ebben a légi "húsdarálóban" Volosin életben maradt, de szörnyen eltorzult. A fiatal repülős nem csak mindkét kezét és lábát vesztette el, hanem hallását és beszélőképességét is. Hosszas kórházi kezelés után a magatehetetlen nyomorék azt választotta, hogy hozzátartozói számára harcban elhunyt hősi halott marad. Sok évig élt Valaamban gyakorlatilag névtelen emberként, és röviddel halála előtt "modellt állt" Gennagyij Dobrov művész számára, aki nem csak eljutott az őrzött szigeten lévő különleges intézetbe, hanem portrésorozatot is készített a lakóiról. Az "Ismeretlen" nevezetű képet később bemutatták egy kiállításon, és ennek köszönhetően Volosint később véletlenül azonosították a hozzátartozói.

- Ennek ellenére nem tudom megerősíteni ezt a tényt, - pontosította az "MK"-val való beszélgetése során a "Valaami szigetvilág" természetvédelmi park főigazgatója, Vlagyimir Viszockij.
- Csak annyit tudok, hogy a kéz-és láb nélkül maradt Grigorij Andrejevics több mint negyed századnyit élt a hozzá hasonló nyomorékok között és 1974-ben hunyt el. Csak nagyjából 20 évvel később szerzett tudomást a hős sorsáról a fia - archív adatok alapján vagy annak köszönhetően, hogy véletlenül meglátta Dobrov festményét. 1994-ben a szigetre utazott, itt megkereste apja sírját a táblán már alig olvasható felirat alapján és új emlékművet állított.

Viszockij szerint ma már 54 veterán neve ismert, akik a valaami különleges intézetben hunytak el. Mindet felvésték egy sztélére, amit nemrég állítottak fel az igumeni öreg temetőben.

Alekszander Dobrovolszkij

Az eredeti cikk: https://topwar.ru/1737-marinesko-geroj-ili-prestupnik.html

Marinyeszkó hőstette és a Gustloff tragédiája

1945 január 30-án az Alexander Marinyeszkó parancsnoksága alatt álló "SZ-13" tengeralattjáró elsüllyesztette a német "Wilhelm Gustloff" hajót. A különféle források szerint 4000-8000 ember vesztette életét akkor. Ez mostanáig a legszörnyűbb tengeri katasztrófa. Miért nem kapta meg Marinyeszkó a Szovjetunió Hőse címet és a legénység hőstette valóban hőstett volt-e vagy voltak német civilek a fedélzeten?

Nézzük először a hivatalos szovjet forrásokat:

1945 január 30-án az "SZ-13" jelű tengeralattjáró A. I. Marinyeszkó harmadosztályú kapitány parancsnoksága alatt a Danzigi öböltől északnyugatra elsüllyesztette a 25484 tonna vízkiszorítású "Wilhelm Gustloff" utasszállító hajót, melynek fedélzetén több mint 6000 személy tartózkodott. Az elsüllyedés helyére érkező "Admiral Hipper" cirkáló, az aknarakó és aknaszedő hajók már nem tudtak semmilyen segítséget nyújtani a transzportnak. A szovjet tengeralattjárók támadásától tartva sietősen nyugati irányba távoztak. Február 9-én ugyanez az "SZ-13" jelű tengeralattjáró elsüllyesztette a 14660 tonna vízkiszorítású "General Steuben" gőzhajót. A küldetés harci sikereiért az "SZ-13" tengeralattjárót a Vörös Zászló renddel tüntették ki.

Ez minden, amit Marinyeszkó eredményeiről megemlítenek a "Szovjetunió Nagy Honvédő Háborújának története 1941-1945" c. könyvben. Figyelmet kell fordítani a "6000 ember" és a "gőzös" szavakra.
És ezt írta "Tengerek kapitánya" c. esszéjében (Szovjet Író kiadó, 1984) A. Kron politikai tiszt:

"1945 január 30-án az "SZ-13" jelű tengeralattjáró A. I. Marinyeszkó harmadosztályú kapitány parancsnoksága alatt Stolpmünde körzetében elsüllyesztette a fasiszta flotta 25484 tonna vízkiszorítású utasszállítóját, a "Wilhelm Gustloffot", melynek fedélzetén több mint 8000, az előrenyomuló szovjet csapatok csapásai alatt Danzigból evakuált fasiszta volt: katonák, tisztek és a náci elit magasrangú képviselői, hóhérok és megtorlók. A "Gustloffon", mely a tengerre való kifutás előtt a búvárképzés bázisául szolgált, több mint háromezer kiképzett tengeralattjárós volt, körülbelül hatvan személyzetnyi a hitlerista flotta új tengeralattjárói számára. Ugyanabban a küldetésben Marinyeszkó megtorpedózta a "General Steuben" nevű nagy katonai szállítójárművet, melyen a Wehrmacht 3600 katonáját és tisztjét hajózták át Königsbergből."

Most pedig a Nagy enciklopédiai szótár 1997-es kiadásából:

"Marinyeszkó Alexander Iv. (1913-1963), tengeralattjárós, 3. osztályú kapitány (1943), a Szovjetunió Hőse (1990, halála után). A Nagy Honvédő Háborúban az "SZ-13" tengeralattjáró parancsnokaként (1943-45), a Danzigi öböl körzetében 1945 január 30-án elsüllyesztette a "Wilhelm Gustloff" német utasszállító hajót (fedélzetén 5000 katonával és tiszttel, ebből körülbelül 1300 tengerész) és február 10-én - a "General Steuben" segédcirkálót (több, mint 3000 katona és tiszt). A háború után a leningrádi hajózási vállalatnál dolgozott, majd gyárban."

Megfigyelhető egy tendencia - először, a hivatalos történetírás szerint 6000 EMBER volt a "Gustloffon", majd Kron szerint 7000 FASISZTA, közöttük több mint 3000 tengeralattjárós, s végül ismét hivatalos forrásból - 5000 katona és tiszt, akik között csak 1300 tengeralattjárós volt. Ami a "Steubent" illeti, melyet neveztek gőzösnek, katonai teherszállítónak, segédcirkálónak (és Kron a művében egyszerűen csak cirkálónak nevezi), a németek a segédcirkálókat polgári hajóknak nevezték, melyek 5-7 ágyúval voltak felszerelve.

Nem ismert, hogy ki indította el történetet arról, hogy Marinyeszkó Hitler személyes ellenségének lett deklarálva, és a "Gustloff" elsüllyesztése utáni gyászról. Szovjet források szerint volt gyász, de német források szerint - nem. Kétségtelen azonban, hogy nem akadt másik hasonlóan kis létszámú egység, mely ilyen nagyszámú német állampolgárt pusztított el egyszerre. Még Drezda emlékezetes bombázásakor is, melyben 250000 lakos halt meg, több ezer pilóta vett részt. Ugyanakkor sem a "Gustloff" elsüllyesztésekor, sem azt követően nem hirdettek gyászt - a németek ezeket a veszteségeket nem tették közzé, hogy ne adjanak okot pánikra a Németország lakosságának köreiben.

Szóval kit és mennyit süllyesztett el Marinyeszkó? Néhány ezer embert, vagy fasiszta hóhérokat, vagy katonákat? A különféle forrásokban a "Gustloff" utasainak összetétele nagymértékben változik. Az elsüllyedtek száma - 4-től 8 ezerig. Az összetétel tekintetében - említenek egyszerű "menekülteket", "menekülteket és katonákat", "menekülteket, katonákat, sebesülteket és fogvatartottakat".

A "Gustloff" utasainak legrészletesebb számadatai a következők:

918 haditengerész, 373 fő a flotta női támogató egységéből, 162 sebesült hadiszolgálatos, a személyzet 173 tagja (polgári tengerész) és 4424 menekült. Összesen 6050.
Rajtuk kívül, iratok szerint, a "Gustloff" fedélzetén sikerült elhelyezni még körülbelül 2000 menekültet. Összesen 876 ember menekült meg.
Életét vesztette a tengeralattjáró erők 16 tisztje, 390 kadét, 250 női hadiszolgálatos, a személyzet 90 tagja, valamint sebesült hadiszolgálatosok. Ez volt a hadi kár, melyet a "Gustloff" elsüllyedése okozott.

Ami a "Steuben"-el elsüllyedteket illeti - rajta bizonyosan (szovjet forrásokban leírtak szerint) több mint 3000 katona és tiszt volt - 2680 sebesült és 100 egészséges hadiszolgálatos, 270 szanitéc, valamint a személyzet 285 tagja és körülbelül 900 menekült. Megmenekült összesen 659 fő. Néhány forrás a "Steuben" elsüllyesztését a legnagyobb számú áldozattal járó tengeri katasztrófák első soraiban említi. Mindazonáltal, a "Gustloff" elsüllyesztése mindig jelen van ezeken a listákon - az áldozatok számát tekintve az első vagy második helyen a hajózás világtörténelmében. Ha a második helyen említik a "Gustloffot", az első helyen vagy a Goya-t elsüllyesztését említik (az L-3 szovjet tengeralattjáró által 1945 április 17-én) 5-7 ezer menekülttel, vagy a "Cap Arkona" utasszállítóét (az angol légierő által 1945 május 3-án), melynek eredményeként 5000 fogvatartott süllyedt el.

Most bemutatjuk, hogy nézett ki ez az esemény a történelmi hátterével:

Németország megállíthatatlanul halad a mélység felé. Ezt már azok is értik, akik nemrég még teli torokból kiáltozták: "Heil Hitler!". A háború tüze a Harmadik Birodalom földjén tombolt.A szovjet tankok a Berlinbe vezető utakon dübörögnek, a repülő erődök félelmet keltenek a szervezetten visszavonuló német katonákban.

1945 február elején a szövetséges erők kormányfői összegyűltek a Krímben hogy megbeszéljék a fasiszta Németország végső legyőzését biztosító intézkedéseket, és körvonalazzák a háború utáni világrendet.

A legelső találkozón, mely Jaltában a Livadijszkij palotában történt, Churchill megkérdezte Sztálint: mikorra foglalják el a szovjet csapatok Danzigot, ahol pontosan nem ismert számú épülő és elkészült német tengeralattjáró található? Kérte, hogy gyorsítsák fel a kikötő elfoglalását.

Az angol miniszterelnök nyugtalansága érthető volt. Nagy-Britannia katonai erőfeszítései és népességének ellátása nagymértékben függött a hajózástól. Azonban a fasiszta tengeralattjárók farkasfalkái folytatták pusztításukat a tengeri útvonalakon. Noha természetesen a hatékonyságuk már régen nem volt ugyanaz mint a háború első napjaiban, amikor kiderült, hogy a britek hajói egyszerűen erőtlenek a német U-hajók fenyegetésével szemben. Danzig volt a fasiszta tengeralattjáró kalózok egyik fő fészke. Itt volt megtalálható a német búváriskola, mely számára a "Wilhelm Gustloff" utasszállító úszó laktanyaként szolgált.

De az angol miniszterelnök elkésett a kérésével. Danzigban már hallható volt a szovjet ágyúk és katyusák tüze. Elkezdődött az ellenség fejvesztett menekülése.
"Katonák ezrei, haditengerészek és civilek szálltak a "Wilhelm Gustloffra". Az utasszállító utasainak fele magasan képzett specialista volt - a fasiszta tengeralattjáró flotta krémje. Erős védelem volt szükséges a tengeren hogy biztosítsák az átkelésük biztonságát Danzigból Kielbe. A konvoj állományába került az "Admiral Hipper" cirkáló, aknarakó és aknakereső hajók."

Így írják a háború utáni szovjet források. Valójában, a 9000 menekült között a túlnyomó többség polgári volt, különben dezertőrökként őrizetbe vették volna őket, vagy beosztották volna valamilyen csoportba. Általánosságban nehezen feltételezhető a 9000 menekült között valamilyen fajta katonák teljes hiánya, például féllábú veteránok a francia-porosz háborúból. A teljes német tengeralattjárós elit meghalt az 1942-1944-es években. És az egész kötelék csak egyetlen(!) aknaszedő hajóból állt!

1945 január végén az "SZ-13" jelű szovjet tengeralattjáró Alexander Marinyeszkó parancsnoksága alatt a Danzigi öbölbe ment.

Január 30-án kegyetlen vihar tört ki a tengeren. A tengeralattjáró kabinját, az antennákat és a periszkópokat rövidesen vastag jégréteg borította be. A parancsnok és a komisszár addig nézték a sötétséget, míg a szemük belefájdult. És egyszer csak megjelent egy hatalmas hajó sziluettje.

Az "SZ-13" január 30-án 23 óra körül megtámadta az ellenséges hajót: egymást követve futott néhány torpedó a cél felé. Erős robbanás hallatszik - és a "Wilhem Gustloff" elindult a mélybe.

Heinz Schön, a fedélzeten tartózkodó és életben maradt hitlerista hivatalnok Nyugat-Németországban kiadott könyvében, a "Wilhelm Gustloff pusztulásában" megerősíti, hogy 1945 január 30-án nem messze Danzigtól a "Wilhelm Gustloffot" egy szovjet tengeralattjáró megtorpedózta, melynek eredményeként több mint ötezer ember életét vesztette. "Ha ezt az incidenst katasztrófának nevezhetjük, - írja a szerző, - akkor kétségtelenül ez volt a legnagyobb katasztrófa a hajózás történelmében - mellyel összehasonlítva még akár a "Titanic" pusztulása is, mely 1913-ban jéghegynek ütközött, - semmiség."

"1517 ember halt meg a "Titanicon". Ez akkor sokkolta az emberiséget. A "Wilhelm Gustloffot" senki sem sajnálta.

Heinz Schön részletesen leírja a hajó pusztulását:

"A Wilhelm Gustloff kettős parancsnokság alatt állt - mint ahogyan a hajók, az utasszállítót a kereskedelmi flotta kapitánya Wilhelm Petersen irányította, és mint a 2. búvárkiképző osztályának úszó laktanyáját, a hajót a katonai flotta tisztje Wilhelm Zahn irányította.

1945 január 22 estig a az utasszállító felkészült az útra és az utasok beszállására - kimerült, fagyott és sebesült menekültek ezrei számára. A hőmérő -14 fokot mutatott, körben a káosz és zűrzavar uralkodott.

Valójában a Gotenhafeni kikötőben mintegy 60 ezer menekült volt, és ahogy a feljárókat felállították, emberek ezrei indultak rohamra. A beszállás során a tolongás miatt rengeteg gyermek szakadt el a szüleitől.

A hajó fedélzetére körülbelül 400 nő szállt fel - a haditengerészet női kisegítő szervezetének tagjai, életkoruk 17 és 25 év között volt. Őket az E fedélzet úszómedencéjében helyezték el. Természetesen, a hölgyek több mint boldogok voltak, tekintettel Kelet-Poroszország küszöbön álló szovjet megszállására, hogy elhagyhatják Gotenhafent. Január 29-én még egy kórházvonat érkezett Gotenhafenbe, a sebesülteket a napozófedélzeten helyezték el.

A fedélzeten ekkor 7-8 ezer ember volt, de hogy pontosan hányan, a mai napig nem sikerült megállapítani. Az utasszállító szó szerint szörnyen zsúfolt volt, a kajütök, a folyosók és az átjárók is túlzsúfoltak voltak.

Légvédelmi célból a felső fedélzetre egy pár légvédelmi ágyút állítottak fel. Az utasok körülbelül 60%-a volt ellátva életmentő felszereléssel.

Január 30-án kedden, helyi idő szerint 12:30-kor az utasszállítóhoz 4 vontatóhajó ment és kivontatták az öbölből. Az időjárási körülmények rosszak voltak - a szélerősség elérte a hetes értéket, a hőmérséklet mínusz 10 fok volt, latyak (finom laza jég - M. Volcsekov megjegyzése).

Engem neveztek ki a légvédelmi egység parancsnokává. Kifutáskor a fedélzeten jegesedés kezdődött, és nekünk folyamatosan tisztogatni kellett az ágyút a jégtől. Az utasszállító előtt aknaszedő hajó futott, hogy felkutassa és megsemmisítse az aknákat. Besötétedett és még hidegebb lett. Az öröm és jókedv érzése lecsökkent és felváltotta a depresszió, mert sok menekült elkezdett szenvedni a tengeribetegségtől. De a többség teljes biztonságban érezte magát, szilárdan hitte, hogy pár nap múlva elérik Stettint vagy Dániát.

A szolgálatom 21.00.kor kezdődött. Minden csendes és nyugodt volt. És hirtelen, valamikor 21.10 táján robbanások hallatszottak. Először azt gondoltam, hogy aknára futottunk. De később megtudtam, hogy torpedó talált el minket, amit a szovjet "SZ-13" tengeralattjáró lőtt ki, melynek parancsnoka Alexander Marinyeszkó volt. Emberek ezrei estek pánikba. Sokan elkezdtek leugrálni a fedélzetről a Balti tenger jeges vizébe. Először a hajó jobb oldalra dőlt, de aztán kiegyenesedett és ekkor még egy torpedó találta el a hajót, a tartály környékén. Stolpmünde partjainak körzetében tartózkodtunk, Pomerániában. Azonnal leadtuk az SOS jelzést és jelzőrakétákat kezdtünk fellőni.

A második torpedó csapása a hajó azon területét érte, ahol az úszómedence helyezkedett el. Szinte az összes lány meghalt, szó szerint darabokra szakadtak. Vissza akartam térni a kabinomba hogy magamhoz vegyek néhány személyes tárgyat, de erre már nem volt lehetőség. Emberek ezrei törtek az alsóbb fedélzetekről felfelé, lentről a vízáradattól hajtva.

Felfelé mászva, az emberek szüntelenül és szörnyen kiáltoztak és sikoltottak, aki elesett, halálra taposták. Senki sem tudott segíteni az elesetteknek - a terhes nőknek és a sebesült katonáknak. Az embertömegek roham alá vették a mentőcsónakokat, szóba sem került a híres szabály: "Először a nők és a gyerekek!"
Senki senkinek nem engedelmeskedett, azok jutottak fel, akik fizikailag erősebbek voltak. Sok csónakot, melyeket jég borított, egyáltalán nem tudtak leengedni, és láttam, hogy egy lebocsátás alatt lévő csónaknál az egyik kábel elszakadt és a csónak a rajta lévő emberekkel együtt lemerült a jeges pokolba. Az utasszállító folyamatosan süllyedt a vízbe orral, a tartálykorlátok már víz alá kerültek, és a csónakok lebocsátása még nehezebbé vált.

Valamennyi ideig a napozófedélzeten álltam, figyelve ezt a rémálmot. Néhány család és egyedülálló emberek, akiknek személyi fegyverük volt, az agyonlövést választották ahelyett, hogy sokkal fájdalmasabb halált haljanak a jeges vízben és sötétségben. És további ezrek továbbra is ragaszkodtak az utasszállítóhoz, mely folyamatosan süllyedt.

Arra gondoltam, hogy nem tudok kijutni. A vízbe ugrottam és elkezdtem gyorsan oldalra úszni, hogy ne húzzon le az örvény. Kezdetben egyáltalán nem éreztem a hideget, és hamarosan fel tudtam kapaszkodni egy zsúfolt mentőcsónak oldalához (speciális mentőkötelek voltak kifeszítve a mentőcsónak oldalán végig pontosan ilyen célból - a szerző).
A kép, ami elém tárult, valóban szörnyű volt. A gyerekek, akik mentőmellényt viseltek, fejjel lefelé fordultak, és csak tehetetlenül rángatózó lábaik látszottak ki a vízből.
Körben már halottak úsztak. A levegő a haldoklók kiáltásaival és segélykiáltásaival telt meg. Két gyerek belém kapaszkodott, akik kiabáltak és a szüleiket hívták.
Sikerült felemelnem őket a csónak fedélzetére, de hogy megmenekültek-e vagy sem, sohasem tudtam meg.

Azután gyengeséget éreztem - hipotermia lépett fel. Fel tudtam kapaszkodni egy fém mentő tutajra - körülbelül 50 yard távolságra a süllyedő utasszállítótól. Az orra már teljesen elmerült, a tat a levegőbe emelkedett, és a még rajta lévő emberek százai hangosan kiáltoztak. A süllyedés felgyorsult. Azután, hirtelen halálos csend állt be. A Wilhelm Gustloff eltűnt a víz alatt, emberek ezreinek életét ragadva magával. A hajózás történelmének legnagyobb katasztrófája körülbelül 50 percig tartott.

A következő 20 percben, melyek a legszörnyűségesebb pillanatok voltak az életemben, csak sodródtam valamerre. Időről időre beborított a jeges latyak.
A sikolyok egyre inkább elhalkultak körülöttem. Aztán történt valami, amit csodaként tartok számon. Láttam egy árnyékot felém közeledni és kiáltottam, utolsó erőmet összegyűjtve. Észrevettek és a fedélzetre emeltek.

A T-36 torpedónaszád mentett meg. A hajó személyzete segített nekünk, túlélőknek, az összes rendelkezésre álló eszközzel - forró teával, masszázzsal. De a megmenekültek közül sokan már a fedélzeten haltak meg, hipotermia és sokk következtében. A túlélők között terhes nők is voltak, és így történt, hogy a legénység tagjainak szülészként is ki kellett próbálniuk magukat aznap este. Három gyerek született. A T-36 annak a hajórajnak a része volt, melynek parancsnoka Herring hadnagy volt, és amelynek feladata az "Admiral Hipper" nehézcirkáló kiszolgálása volt. A cirkáló szintén kelet-Poroszországból jött, menekültekkel a fedélzetén. A hajó hirtelen irányt változtatott, felbőgtek a motorok. Mint később megtudtam, két torpedó nyomát észlelték, az egyik a jobb oldal felé ment, a másikat a hajó ki tudta kerülni egy éles manőver segítségével.
A fordulás olyan éles volt, hogy a túlélők egy része, akik a felső fedélzeten voltak, leestek a hajóról és elsüllyedtek. De 550 ember megmenekült.
A tengeralattjárók újbóli támadásának nagyfokú veszélye miatt a naszád elhagyta a katasztrófa helyszínét és január 31.én 02.00-kor megérkezett Sassnitz-be. A túlélőket a Prinz Olaf úszó kórház fedélzetére szállították át, mely ott horgonyzott. Sokakat hordágyon a partra küldtek. Minket, haditengerészeket, barakkokban helyeztek el. Herring hadnagy egész idő alatt a hídon volt és szalutált, mikor az utolsó menekült elhagyta a hajó fedélzetét. Ahogy később megtudtam, csak 996 fő menekült meg a fedélzeten tartózkodó körülbelül 8000-ből.

Mi, a megmenekült tengerészek, ismét kimenekültünk a halál karmaiból. Mint Németország haditengerészeti flottájának haditengerészei, mindannyian bajtársak voltunk, szerettük a hazánkat és úgy hittük, hogy helyes amit teszünk azzal, hogy megvédjük őt. Nem tekintettük magunkat hősnek, számunkra a halál hősiesség, csak tettük a kötelességünket."

Tíz nappal később Marinyeszkó tengeralattjárója elsüllyesztett egy másik hajót, a "General Von Steuben" utasszállítót, 3500 ember életét vesztette.

Miért nem adományoztak Marinyeszkónak Hősi címet, hanem gyakorlatilag az első lehetséges alkalommal kirúgták a flottától? Többet, mint ő, senki sem tett a szovjet tengeralattjárósok közül. Az iszákosság miatt? Vagy ez csak ürügy volt, és a motivációk egészen mások voltak?

Talán az egész csak egyszerű politika volt. Számoljuk össze - néhány lövéssel, egyetlen küldetés alatt, Marinyeszkó a másvilágra küldött, a legkonzervatívabb becslés szerint is, több mint 10 ezer embert! A "Gustloff" pusztulása az emberiség történetének legnagyobb tengeri katasztrófája volt, a "Titanic", összehasonlítva Marinyeszkó győztes lövéseivel, olyan mint egy részeg kirándulókkal tóba fordult csónakocska.
Marinyeszkónál eredményesebb, talán, csak a B-29 személyzete volt, ami Japánt szelídítette meg - atombombákkal. De általánosságban, a számok összevethetők. Itt és ott - tízezrek. Csakhogy, Marinyeszkó atombomba nélkül csinálta, melyből csak kettő volt abban a pillanatban az egész földgolyón. Marinyeszkónak egy tucat torpedó is elegendő volt.

Valószínűleg a "Gustloff" elpusztítása kínos volt, mert a megszállt Németország számára készítették elő a kenyérszállítmányokat, a németeket meg akarták nyerni maguknak, és akkor - ilyen nagyszámú ember halála, és részben civil, egy kis tengeralattjáró torpedójától.

Végül - magáról Marinyeszkóról. Anyja ukrán volt, apja fiatalkorában a román királyi flotta hadihajóján szolgált tűzoltóként. A felettesekkel való összetűzés után az apja Oroszországba menekült és Odesszában telepedett le. A cseperedő Alexander Marinyeszkó elvégezte a hajósinas iskolát, majd a harmincas éveiben - az Odesszai Tengerészeti Iskolát is. A Fekete tengeren gőzhajókkal hajózott. Mint tengeri hajózási navigátort behívták a haditengerészethez, majd kiképzés után tengeralattjáróra kérte magát.

Mindig nyugodt, megbízható volt, kitartó a céljai elérésében. Hajóparancsnokként sosem emelte fel a hangját, sosem üvöltözött alárendeltjeivel. Ez megingathatatlan tekintélyt adott neki, rászolgált a metrózok szeretetére és tiszteletére.

Mindezekkel szemben meg kell említeni, hogy Marinyeszkót iszákosság és fegyelmezetlenség miatt kirúgták a flottától. Marinyeszkó raktárvezetőként dolgozott. Ott folyamatosan inni kezdett és elkezdte elinni a rábízott állami pénzt. Őrizetbe vették és 1949-ben három évre elítélték.

Látható, hogy Alexander Marinyeszkó - elég ellentmondásos figura. És a hőstettét is különféleképpen lehet értelmezni. Minden ellentmondás ellenére, a kitüntetés végül elérte a tengeralattjáróst: 1990-ben posztumusz kitüntették a Szovjetunió Hőse aranycsillagával.

Marinyeszkó hőstette és a "Gustloff" tragédiája

Alexander Marinyeszkó - a Nagy Honvédő Háború egyik legellentmondásosabb alakja, aki körül a mai napig nem szűnt meg a vita. Egy ember, akit sok mítosz és legenda vesz körül. Érdemtelenül elfelejtették, majd visszatért a semmiből.

Ma Oroszországban büszkék rá, nemzeti hősnek tekintik. Tavaly emlékművet emeltek Marinyeszkó számára Kalinyingrádban, neve bekerült "Szentpétervár Arany Könyvébe". Több, hőstettének szentelt könyvet is kiadtak, köztük - Vlagyimir Boriszov nemrég kiadott "No. 1. tengeralattjárós" c. könyvét. És Németországban a mai napig nem tudják megbocsátani neki a "Wilhelm Gustloff" hajó pusztulását. Nálunk ezt a híres hadi eseményt az "évszázad támadásának" nevezik, míg a németek a legnagyobb tengeri katasztófának tartják, talán még szörnyűbbnek, mint a "Titanic" pusztulását.

Nem lenne túlzás azt mondani, hogy Marinyeszkó neve Németországban mindenki számára ismert, és a "Gustloff" témája ma, sok évvel később, érdekli a sajtót és a közvéleményt. Főleg a közelmúltban, miután Németországban megjelent és azon nyomban bestsellerré vált a "Ráklépésben" c. novella. A szerzője - ismert német író, a Nobel-díjas Günther Grass, ismeretlen fejezeteket nyit a keleti németek nyugat felé meneküléséről, és az események középpontjában - a "Gustloff" katasztrófája áll. Sok német számára, a könyv egy valódi meglepetés volt.

Nem véletlenül nevezik a "Gustloff" pusztulását rejtett tragédiának, melyről az igazságot mindkét oldal sokáig rejtegette: mi folyton azt mondtuk, hogy a hajón a német tengeralattjáró flotta krémje volt és soha nem említettük a menekültek ezreit, akik meghaltak, és a háború utáni németek, akik a náci bűncselekmények bűnbánatával nőttek fel, elhallgatták ezt a történetet, mert féltek a revansizmus vádjától. Az, aki megpróbált a "Gustloffon" elhunytakról beszélni, a németek Kelet-Poroszországból való menekülésének szörnyűségeiről, azonnal megkapta, hogy "szélsőséges jobboldali". Csak a berlini fal leomlásával és az egyesült Európába való belépés után vált lehetségessé, hogy nyugodtabban tekintsenek kelet felé és beszélhessenek sokmindenről, amiről hosszú ideje nem volt szokás megemlékezni.

Az "Évszázad támadásának" ára

Akár akarjuk akár nem, nem kerülhetjük meg a kérdést: mit süllyesztett el Marinyeszkó, a hitlerista elit hadihajóját, vagy egy menekülthajót? Mi történt a Balti tengeren 1945 január 30-a éjjelén?

Azokban a napokban a szovjet hadsereg gyorsan nyomult nyugat felé, Königsberg és Danzig irányába. Németek százezrei, félve a nácik kegyetlenségének megtorlásától, menekülni kezdtek és Gdynia kikötője felé nyomultak - a németek Gotenhafennnek hívták. Január 21-én Karl Dönitz főadmirális parancsot adott: "Minden rendelkezésre álló német hajónak mentenie kell a szovjetektől mindenkit, akit csak lehetséges." A tisztek parancsot kaptak a tengeralattjáró kadétok és katonai felszereléseik átcsoportosítására, és hajóik minden szabad helységébe helyezzenek el menekülteket, elsősorban nőket és gyerekeket. A Hannibál művelet vált a hajózás történetének legnagyobb evakuációs műveletévé: több mint két millió embert hajóztak át nyugatra.

Sok menekült számára Gotenhafen jelentette az utolsó reményt - nem csak nagy hadihajók voltak ott, hanem hatalmas utasszállítók is, melyek mindegyike menekültek ezreit tudta a fedélzetére venni. Ezek egyike volt a "Wilhelm Gustloff", melyet a németek elsüllyeszthetetlennek tartottak. Az 1937-ben épült, mozival és úszómedencével rendelkező nagy tengerjáró hajó a Harmadik Birodalom büszkeségét szolgálta, hogy megmutassa a világnak a náci Németország eredményeit. Hitler személyesen vett részt a hajó vízre bocsátásában, melyen saját kajütje volt. Az utasszállító másfél éven keresztül szállította a vakációzókat az "Erő a boldogságon át" nevű hitlerista kulturális szervezet számára Norvégiába és Svédországba, és a második világháború kitörésével a 2. búvárkiképző hadosztály úszó laktanyájává vált.

1945 január 30-án a Gustloff elindult utolsó útjára Gotenhafenből. Arról, hogy a fedélzetén hány menekült és katona volt, a német források adatai eltérőek. Ami a menekülteket illeti, a szám 1990-ig nagyjából állandó volt, mivel a tragédia számos túlélője az NDK-ban élt, és ott erről a témáról nem lehetett beszélni. Azután elkezdtek emlékezni és a menekültek száma tízezerre nőtt. A katonákkal kapcsolatos szám nem változott - 1500 főn belül van. A számlálást "utas segítők" végezték el, közülük az egyik volt Heinz Schön, aki a háború után a "Gustloff" pusztulásának krónikásává vált és számtalan dokumentumkönyv szerzője volt ebben a témában, többek közt a "Gustloff katasztrófája" és az "SOS-Wilhelm Gustloff"-é.

Az Alexander Marinyeszkó parancsnoksága alatt álló "SZ-13" tengeralattjáró három torpedóval találta el az utasszállítót. Az életben maradt utasoknak szörnyű emlékei maradtak a "Gustloff" utolsó perceiről. Az emberek megpróbáltak menekülni a mentőtutajokon, de a többség csak néhány percig maradt életben a jeges vízben. Kilenc hajó vett részt az utasok mentésében. A horrorisztikus képek örökre az emlékezetbe vésődtek: a gyerekek feje nehezebb volt, mint a lábaik, ezért a felszínen csak lábak látszottak. Sok gyermeki láb...

A menekültek a könyörtelen hadigépezet túszaivá váltak

Mindazonáltal nem fogunk elsietett következtetéseket levonni. A kérdés itt sokkal mélyebben húzódik - a háború tragédiájáról. Még a legtisztességesebb háború is embertelen, mert elsődlegesen a békés civilek szenvednek tőle. A háború könyörtelen törvényei szerint Marinyeszkó egy hadihajót süllyesztett el, és nem az ő hibája, hogy egy menekültekkel teli hajót süllyesztett el. A tragédiában hatalmas bűn terheli a német parancsnokságot, melyet katonai érdekei vezéreltek és nem gondoltak a civilekre.

Az a helyzet, hogy a "Gustloff" megfelelő kíséret nélkül és a tervezettnél korábban futott ki Gotenhafenből, mert a német tengeralattjárósokat sürgősen át kellett dobni a már körbezárt Kelet-Poroszországból. A németek tudták, hogy ez a terület kifejezetten veszélyes a hajók számára. Végzetes szerepet játszottak a helyzetjelző lámpák, melyeket azután kapcsoltak fel a "Gustloffon", mikor üzenetet kaptak a feléjük közeledő német aknaszedő hajók csoportjáról - éppen ezen fények alapján fedezte fel Marinyeszkó az utasszállítót. És végül, a hajó az utolsó útjára nem mint kórházhajó futott ki, hanem mint katonai jármű, szürkére festve és légvédelmi ágyúkkal felszerelve.

Gyakorlatilag a mai napig ismeretlenek nálunk Schön számai és továbbra is azokat az adatokat használják, mely szerint a "Gustloffon" a német tengeralattjáró flotta elitje vesztette életét - 3700 haditengerész, akikkel 70-80 tengeralattjárót lehetett volna felszerelni. Ezeket a svéd Aftonbladet újság 1945 február 2-i számából vett adatokat nálunk vitathatatlannak és megkérdőjelezhetetlennek tartják. A mai napig megingathatatlanul tartják magukat azok a legendák, melyek még az 1960-as évekből az aranykezű Szergej Szergejevics Szmirnov írótól erednek, aki a háború akkor ismeretlen lapjait fedte fel - Marinyeszkó dicsőségét és a Breszt erőd védelmét. De nem, soha nem volt Marinyeszkó "Hitler személyes ellensége" és nem hirdettek Németországban háromnapos gyászt a "Gustloff" pusztulása miatt. Nem tették azon egyszerű okból, mert még emberek ezrei vártak a tengeri evakuációra és a katasztrófa híre pánikot okozott volna. Gyászt magáért Wilhelm Gustloffért, a Svájci Nemzetiszocialista Párt vezetőéért hirdettek, akit 1936-ban öltek meg, és a gyilkosát, David Frankfurter egyetemistát nevezték Hitler személyes ellenségének.

Miért nem merjük még a mai napig sem megnevezni a tragédia valódi mértékét? Akármilyen szomorú is bevallani, de attól félünk, hogy Marinyeszkó hőstette elhalványul. Azonban, ma sok német is megérti: a németek provokálták Marinyeszkót. "Ez egy ragyogó katonai művelet volt, annak köszönhetően hogy a Balti tengeri háborúban a kezdeményezés dominanciáját a szovjet haditengerészek szorosan magukhoz ragadták, - mondta az A. I. Marnyeszkóról elnevezett Oroszország Tengeralattjáró Erői Múzeumának igazgatóhelyettese, Jurij Lebegyev. - Az "SZ-13" tengeralattjáró ezzel az akcióval közelebb hozta a háború végét. Ez stratégiai siker volt a szovjet haditengerészet számára, és Németország számára - hatalmas tengeri katasztrófa. Marinyeszkó dicsősége abban áll, hogy elpusztította a nácizmus látszólag elsüllyeszthetetlen szimbólumát, az álomhajót, mely a Harmadik Birodalmat propagálta. És a polgárok, akik a hajón voltak, a német hadigépezet túszaivá váltak. Ezért a "Gustloff" pusztulásának tragédiája - nem Marinyeszkó, hanem a hitlerista Németország hibája."

Elfogadva, hogy az elsüllyesztett "Gustloffon" nem csak német tengeralattjárósok voltak, hanem menekültek is, újabb lépést teszünk egy történelmi, noha számunkra kedvezőtlen tény megismerése felé. De ki kell lépnünk ebből a szituációból, mert Németországban a "Gustloff" - a bánat szimbóluma, és Oroszországban - a katonai győzelmünk szimbóluma. A "Gustloff" és Marinyeszkó kérdése nagyon összetett és komplex, mely hatással van Oroszorzág és Németország jelenlegi és jövőbeni kapcsolataira. Nem véletlen, hogy Németország főkonzulja, Ulrich Schening, aki nemrég az A. I. Marinyeszkóról elnevezett Oroszországi Tengeralattjáró Erők Múzeumában járt, ilyen bejegyzést hagyott a díszvendégek könyvében: "60 évvel a második világháború befejezése után végre elérkezett az idő, amikor az oroszok és a németek együtt építik a jövőt. Erre szólít fel a "Wilhelm Gustloff" német utasszállító 1945 januári pusztulása."

Ma lehetőségünk van arra, hogy még egy ilyen nehéz ügyben is megbékéljünk - a történelmi hitelességen keresztül. Valójában a történelemben nincs fekete és fehér. És Marinyeszkó egyedisége abban áll, hogy a személyisége senkit sem hagy közömbösen. Az ő legendás személye valószínűleg felkészült a halhatatlanságra. Ő emberi legenda lett és az is marad...

Írta:
Szergej Glezerov
eredeti forrás:
http://www.mediasprut.ru

Ha még nem olvastad, olvasd el az Esztergomi deszant történetét is.