Korábban máshova is feltettem, de itt, a blogon is jó helyen lesz. Asik M. V. művéből az Esztergomi deszant c. fejezet. Az eredeti mű címe: Ашик, Михаил Владимирович (2008): 83-я отдельная Новороссийско-Дунайская дважды Краснознаменная ордена Суворова Бригада Морской пехоты. 1941-1945. Москва
A budapesti harcok befejeződése után a 83. tengerészgyalogos dandár visszatért a Dunai Flottilla parancsnokának, G. N. Holosztyakov ellentengernagynak a műveleti ellenőrzése alá. Addigra a dandár neve megváltozott. 1945. január 6-án megkapta a második tiszteletbeli nevét - "Dunai", most az egység teljes neve így hangzott: 83. önálló lövész Novorosszijszki-Dunai kétszeresen Vörös zászlóval és Szuvorov érdemrenddel kitüntetett tengerészgyalogos dandár.
A katonai egységek hangzatos elnevezésének a hadseregekben minden korban felemelő, nevelő szerepe volt. Egy dolog egy arctalan n-edik ezredben harcolni, és egy másik dolog egy "vas", "csapásmérő", "acélos" hadosztályban. A deszant csapatok, előretolt egységek, áttörő- és egyéb különleges egységek harcosai sokkal vidámabbnak, sokkal lelkesebbnek látszottak és a harcban messze sokkal bátrabbak az egyszerű soregységek katonáinál, akik egykedvűen vánszorognak a számukra kijelölt vonalakon.
De érdemes valamilyen magasrangú, nagyhangú parancsnoknak elneveznie őket "gárdistáknak", "szuvorovistáknak", vagy egyszerűen csak "fekete-tengerieknek", a fejek máris büszkén emelkednek, zártabb az alakzat, és néhány perc után rá sem lehet ismerni a zászlóalj oszlopaira. A katonaembereknek ezt a tulajdonságát már régen megfigyelték azok a tábornokok, akik nem csak harcolni tudnak, hanem uralni tudják saját katonáik lelkét is.
A katonai bátorsághoz és dicsőséghez való magasztos hozzáállás jellemezte a 83. tengerészgyalogos dandár tengerészgyalogosait. Mindenki, aki szolgált ebben a különleges egységben, arra törekedett, hogy meleg helyzetbe kerüljön, felderítésbe, deszant- vagy rohamcsoportba.
Mire a Dunához érkeztek, a dandárnak már lehetősége volt különféle frontokon harcolni, számos nagyméretű deszant műveletben részt venni, és harcosai és parancsnokai jelentős és sokoldalú harci tapasztalatot szereztek. A dandár katonai egységeiben és szolgálataiban megtalálhatóak voltak Ogyessza, Szevasztopol, Krím és a Kaukázus védői, a Novorosszijszk és Kercs környéki csaták résztvevői, a nemrég zajlott dunai deszantok hősei és olyan harcosok, akik még nem szabadultak meg azoktól a benyomásoktól, melyeket Budapest ostroma során gyűjtöttek össze.
Állva, lehajtott fejjel, bajtársaik sírjánál, akik nemrég estek el Budán a harcokban, a dandár kibontott zászlójánál, melyen három arany medál kitüntetés csillogott, a tengerészgyalogosok meghallgatták, amit a dandárparancsnok, L. K. Szmirnov ezredes az elhunytak búcsúztatásakor mondott, ő pedig értett hozzá, hogyan kell gyújtó hangú beszédet mondani.
Innen, a mindenkit eléggé lehangoló Budafokról, az elpusztított városon keresztül, elhagyva a felrobbantott hidakat, a Gellérthegyet, a füstölgő Királyi Palotát, a tengerészgyalogos dandár, mely most már "Dunai" is volt, hosszú szállítóoszlopaival, lóvontatású tüzérségével új útra kelt. A Duna jobb partján, lassan elhaladtak Szent-Endre városka mellett. Estére a folyó túlpartján meglátták az ősi magyar város, Vác tornyait és templomtornyait. Itt már pontonhíd működött. Ezen a tengerészgyalogosok a teljes szállítóoszlopukkal átkeltek a bal partra, és késedelem, pihenő nélkül elhagyták Vácot, emlékezetükben megőrizve a gyönyörű katolikus templomok sokaságát.
A várost elhagyva könnyű hóval fedett hegyekbe jutottunk, melyek a mi téli szibériai dombjainkhoz hasonlítottak. A Dunát nem elhagyva a tengerészgyalogos zászlóaljak és a tüzérosztályok a jómódú Verőce, Szob, Nagy-Maros településeken szállásoltak be. A Gron-folyónál lévő frontvonalig nem volt több, mint 10-15 kilométer, de itt csend volt, nem voltak sem lövészárkok, sem bunkerek, sem földbunkerek - mindenkinek jutott hely a háborútól érintetlen falvakban.
Ha a Budapestért folyó harc első napjaiban a Duna mint határ szolgált a 2. és 3. Ukrán Front között, akkor a Budapesten bekerített csoportosulások likvidálása után a folyó mindkét partja át lett adva R. J. Malinovszkij 2. Ukrán Frontja számára. A Dunai Flottilla is hozzá került.
A flottilla törzsfőnökének, A. V. Szverdlov elsőosztályú kapitánynak a "Tervezés megtestesülése" c. könyvében ilyen vallomást találunk:
"R. J. Malinovszkij elégedett volt a feltöltéssel és első találkozásunkkor megkérdezte, hogy hallottunk-e valaha Esztergomról.
Hallottunk.
Hozzá voltunk szokva, hogy a folyón száz kilométerekre előre lássunk. Esztergomban az ellenséges csoportosulás szilárdan ült, a hegyvidéki terepre és a régi erődítésekre támaszkodva. A marshall azt mondta, hogy a front erői megkezdik a bécsi támadó hadműveletet. Ennek egy azonnali feladata - végezni az Esztergom-tóvárosi csoportosulással...
Önök segítenek nekünk egy partraszálló deszanttal - Rogyion Jakovlevics hosszasan nézte a térképet.
- Hol? Gondolkodjunk rajta együtt. Magában Esztergomban? Nincs értelme. Ott az ellenség hadereje erős, Önöket a part közelébe sem fogják engedni. És nagy eredmény a deszanttól itt nem várható. Íme, ha Önök itt volnának... - a ceruza hegye egy ponthoz érkezik felfelé a folyón, Tát város alatt. Értik, Önök el tudnák vágni a hitleristák kijáratát a katlanból..."
Ezen vallomás szerint elmondható, hogy a művelet alapötlete az volt, hogy egy tengerészgyalogos deszanttal elvágják az ellenség egyik kijáratát a bekerítésből. Azonban, a deszant művelet alapötlete így van leírva a "Nagy Honvédő Háború története" 5. kötetében: - "Az ellenség nyugati irányú visszavonulási útját elvágva, a deszantosok csapást mérnek az ellenség hátában".
A dunai tengerészek és parancsnokaik nem voltak újoncok a kapott feladathoz. Már a negyedik éve harcoltak és a Dunán érkeztek a Fekete- és Azovi tengerektől, ahol nem kevés gyakorlatot szereztek a deszantok partra szállításában.
Elérkezett 1945 márciusa. Az összes német katonai erő teljes összeomlásáig már csak két hónap volt hátra. De a 2. és 3. ukrán frontok, átlépve a Dunán, és a folyó magyar szakaszán működve, mint a csont a torokban, úgy kínozta a német főparancsnokságot. A német harckocsi ékek még mind a dunai átkelőhelyek felé vonultak.
1945. március 6-ra virradó éjjel mindkét tank hadsereget kivonták a Balatontól. Az egyik a tóhoz képest déli, a másik északi irányba nyomult előre. Ezek az erők különleges hadseregcsoportot képviseltek, amely tartalmazta a Nyugati frontról kivont tank hadosztályokat. A dunántúli hídfőnkben, melyet folyami átkeléssel láttak el, a helyzet kezdett súlyossá válni, különösen, ha emlékszünk rá, hogy a Duna jugoszláviai jobb partján még mindenhol német csapatok voltak. És a Dunai flottilla hajóinak előrehaladása a folyó magyarországi részén nagyon nehéz volt.
Nem meglepő, hogy a 83. tengerészgyalogos dandár zászlóaljaink a Dunai hegyek közti nyugodt élete nem sokáig tartott. Hamar visszatértek a folyó nyugati partjára, de nem pontonhídon, hanem - a Dunai Flottilla páncélnaszádjain. Nagymaros kikötőiben rakodtak be és a folyó ellentétes partján fekvő Visegrádba keltek át - ősi kis városka, vonzó volt számunkra a szláv elnevezése. Az eléggé magas hegy lábánál egy többszintes torony látszott egy ősi erőd félig lerombolt falaival. Hasonló régiségekkel gyakran találkoztak útjuk során a tengerészgyalogosok.
A 83. tengerészgyalogos dandár történelmi irataiban van egy bejegyzés, mely jelzi az átkelés befejeződésének pontos dátumát(ez néhány napig tartott):
"1945. március 7. A dandár Visegrád-Dömös térségében gyülekezett, a 2. Ukrán Front tartalékát képezve, felkészül a partraszálló művelet végrehajtására..."
A. A. Szidorovics kapitány naplójában - a 144. tengerészgyalogos zászlóalj deszantjának kijelölt törzsfőnöke - van egy pontosító bejegyzés: -
"Március 4-én megérkeztek Dömösre. Március 14-től - felkészülés a deszantra."
Ezen bejegyzés szerint kijelenthető, hogy a zászlóalj az elkövetkező deszant műveletről csak március 14-én szerzett tudomást, és figyelembe véve, hogy elsőre a deszant 1945. március 16. éjjelére volt időzítve,a deszantosok felkészítésére szánt időtartam, mint általában, minimális volt. Szerencsére a kialakult szárazföldi helyzet miatt a frontparancsokság március 19-re halasztotta a művelet kezdetét, így a zászlóaljnak végül öt napja volt a személyi állomány felkészítésére a deszant műveletre.
L. K. Szmirnov ezredes 83. tengerészgyalogos dandárjának és P. I. Derzsavin másodosztályú kapitány 1. folyami hajós dandárjának főparancsnoksága Visegrádon állomásozott. Nagyon élénken emlékezve a közös munkára, a flottilla törzsfőnöke A. V. Szverdlov elsőosztályú kapitány a "Tervezés megtestesülése" c könyvében ezt írta: -
"Meglátogattam a 83. tengerészgyalogos dandárt, mely a zászlóaljat szolgáltatta a deszanthoz. A dandárparancsok L. K. Szmirnov ezredes és törzsfőnöke, A. A. Vlaszov ezredes a térkép fölött vívták meg a közelgő offenzívát - a dandár a Duna jobb partján fog előrenyomulni, nehéz küzdelmek várhatóak.
- És maga majdnem a teljes tüzérséget elvette tőlem - vetette a szememre Szmirnov.
A deszantra tereltem a szót. Beszéltem a nehézségekről, melyek rá várnak. Korábban úgy tettünk partra embereket, hogy a szemközti partot a kezükben tartották. És most az ellenség mindkét partot megszállva tartja és mi mélyen az ellenség hátában fogunk műveletet végrehajtani.
- Bisztrov megoldja - nyugtattak engem.
Bisztrov, a 144. zászlóalj parancsnoka nyugodt volt és bízott az embereiben.
- Vigyenek minket a helyszínre, adjanak elegendő tűztámogatást, a többit mi elvégezzük. Így jelentse a parancsnokságnak..."
A parancsnokság tervének megfelelően a deszant létszáma 500 főben lett meghatározva. A 144. önálló tengerészgyalogos zászlóaljon alapult. A fegyverzet - főként kézifegyverek: - géppisztolyok, szuronyos puskák, 20 kézi géppuska, 6 állványos géppuska. Tüzérségből a deszantosoknak csak két darab 45 mm-es ágyút volt lehetőségük vinni a reguláris páncélelhárító ágyús szakaszukból és három 82 mm-es aknavetős szakaszt a saját aknavetős századukból. Nehézfegyverekből a zászlóaljnak 21 fegyver állt rendelkezésre, közülük 15 a hozzájuk rendelt Páncéltörő Századtól volt. Ezeken a századokon kívül a zászlóalj erősítésként kapott: egy géppisztolyos századot, néhány utászt tankelhárító aknákkal, alegységet a dandár egészségügyi századától és a 472. büntetőszázadot (körülbelül 100 fő), fekete-tengeri matrózokkal kiegészítve.
Ez az egzotikus alakulat szervezetileg a Dunai Flottillát kísérő Partvédő Egység alá került. Mivel az átvezényelt egységek emberei beleszámítottak a deszant teljes harci létszámába, ami 500 főre volt korlátozva, így a 144. zászlóalj parancsnokainak csak azokat volt lehetősége kiválasztani, akik a deszantba kívántak menni, valójában - a legkiválóbb harcosokat.
A zászlóalj partraszállási helyére szállításához a Dunai Flottilla 10 páncélnaszádot jelölt ki. Ennek megfelelően a zászlóaljtörzsnek 10 deszant csoportot kellett kialakítania. Ennek érdekében egyes deszant csoportok 45 főből álltak, mások - legfeljebb 65 főből, a páncélnaszád kapacitásától függően.
Minden deszant csoport úgy alakítottak, hogy önálló harci egység alakult ki, ami képes műveletet végezni a deszant főerőitől elszigetelten is. Ezért a csoportba kerültek harcosok, akik puskákkal, géppisztolyokkal, géppuskákkal voltak felszerelve, nehézpuskások, aknavetősök, utászok, híradósok. A lövészeket és géppisztolyosokat a 144. zászlóalj lövész századától, a géppuskásokat - a géppuskás századtól, az aknavetősöket - az aknavetős századtól, a híradósokat a híradós szakasztól hozták. A páncéltörősök főleg az átvezényelt páncéltörő századtól voltak.
Mindenki tudta, hogy a deszantos zászlóaljnak egy erőteljes harckocsi csoportosulás visszavonulási útján kell állnia, de a már említett két 45 mm-es ágyún, nehézpuskákon és deszantosonként két darab páncélelhárító gránáton kívül a zászlóaljnak semmilyen páncélelhárító fegyvere nem volt.
Minden harcos, akit a deszantos csoportba beosztottak, a felkészülés és a harc idejére a deszant csoport parancsnokának irányítása alá került, teljesen megszakítva a kapcsolatot az egységével. Azért, hogy a deszantosok hamar megismerkedjenek egymással, minden deszant csoport egy helyre került és minden foglalkozás, tréning, eligazítás ennek az ideiglenesen létrehozott kollektívának a részeként zajlott. A nyolc deszant csoport parancsnokai a 144. zlj. tisztjeiből kerültek ki. A 9. csoportot A. A. Kuzmicsev kapitány, az átvezényelt géppisztolyos század parancsnoka vezette. A 10. csoportot a 472. Büntető Század parancsnoka, P. I. Kirszanov vezette.
A büntető századokba, mint köztudott, az elítéltet három hónapra küldték. Ezek az ideiglenes alakulatok ismertek voltak a tengerészgyalogosok számára. A deszant állományához tartoztak a Novorosszijszk mellett lévő Malaja Zemlja-nál történt partraszállásban, a Taman félszigeten végrehajtott deszantban és a Kercsi hídfőben. Szevasztopol ostrománál a 613. Tengerész Büntető Század a 83. dandár hadrendjébe tartozott I. G. Beljak őrnagy parancsnoksága alatt. Az ő százada olyan nagy létszámú volt, hogy a dandár hadrendjének első lépcsőjébe zászlóaljként került be.
A büntető századok a Vörös Hadseregben a keserű 1942. évben jelentek meg. Az elítélteket "gyávaság miatt" küldték ide. De 1945. tavaszán rég nem volt található ilyen ember a hadseregben, és ha mégis, akkor nem elítélték, hanem átnevelték. A büntető századok a háború utolsó évében olyan hadi szolgálatosokból álltak, akik katonai bűncselekményeket követtek el. Azokból állt, akiknek a börtönbüntetését három hónap frontszolgálatra változtatták, és nem "első vérig", ahogy a háborúról keveset tudó újságíróink állítják. A háború utáni újságírásban találkozni lehet azzal a meggyőződéssel, hogy a büntetőszázadosok valami különösen jól harcoltak. Ez nem igaz. A hadi tudomány, mint minden más, tudást és képességeket követel meg. De honnan lenne ilyesmi az önkényes eltávozáson verekedő matróznak vagy a hadihajó tolvaj raktárosának? Tapasztalt frontparancsnokok, akik a háború ideje alatt büntető századokat kaptak, nem tették őket a legfelelősségteljesebb pozíciókra. Az ilyen helyekre tapasztaltakat, képzetteket, megbízhatókat, fegyelmezetteket küldtek. De P. I. Kirszanov büntetőszázadosai még tréningezni is lusták voltak.
És a felkészülés komoly volt. Részlet a szakaszparancsok segédjének, I. G. Prokopenko főtörzsőrmesternek a leveléből, akinek a szerző parancsnoka volt: -
"A felkészülés az ellenség védelmének mélységébe való deszantolásra valóban titkosan zajlott. Emlékszem, hogy többször éjszakai riadóra keltünk, gyorsan a kijelölt helyre mentünk, zaj és zsivaj nélkül elfoglaltuk a helyet a fedélzeten és a kabinokban. Sok figyelmet fordítottak a Gorjunov géppuska anyagának megtanítására, a nehézpukával való pontos lövésre. Sok időt szenteltek a zsákmányolt fegyverek használatának megtanulására, főleg a német MG-34 géppuskára és a "Fauszt" rendszerű páncélelhárító fegyverre. Le a kalappal parancsnokaink előtt... - mindezek együtt tették lehetővé a partraszálló deszant számára kitűzött feladatok megoldását..."
Egy másik katonabajtárs, N. E. Litvinyuk, aki ebben az időben egy 82 mm-es aknavető irányzója volt, ezt írta a szerzőnek: -
"A deszant előtt két-három nappal a zászlóalj egy oktató partraszállást hajtott végre páncélnaszádokkal, a helyzet teljes körű imitálásával, az éleslövészetet kivéve. Emellett, azok között, akik az akciónkat figyelték, úgy hiszem ott volt L. K. Szmirnov ezredes is. Látni nem láttam őt, de a hangját hallottam..."
Valóban, a "Bátyó" hangja emlékezetes volt, nem volt összetéveszthető máséval.
Az a néhány nap, ami a zászlóalj a deszant előkészítésére biztosítva volt - ritka eset volt a 83. dandár történetében. A tengerészgyalogosok többnyire közvetlenül menetből mentek deszantra. Így volt a Dunai deszant műveletekben Jugoszláviában Opatovácnál és Vukovárnál, Magyarországon Gerjennél és Dunapentelénél, ahol a deszantosok a felkészülésre még egy napot sem kaptak. Szomorú néhány szerző koholmányát olvasni ezzel kapcsolatban: - "A tengerészgyalogosokat, deszantosokat úgy képezték, mint a ragadozókat ..." Ilyen elegánsan fejezte ki E. Poljanovszkij a "Csillagok. Tejút" című cikkében az Izvesztyija c. újság 2001. május 8-i számában. És ez a tengerészekről szól, akiket a hajókról és a haditengerészeti bázisokról sietve összeszedtek és a tengerészgyalogsághoz vezényelték őket. Ha tanították is őket, úgy csak a fegyverhasználat elemi módszereire, megismerkedtek a Szolgálati Szabályzat legelemibb szabályaival... . Abban a szabályzatban, ha már itt tartunk, nem ejtenek szót a deszantról, és a tengerészgyalogság egyetlen szóval sincs megemlítve. De egyéb irodalom egyszerűen nem létezett.
A Nagy Honvédő Háborúban a tengerészgyalogosok minden fogást a harcokban és a deszantokban tanultak meg. A tengerészgyalogosok hadtápbiztosítása szintén nem fényeskedett, csak a lőszer kiadásra korlátozódott, nem többre. Ha voltak is zseblámpák, öngyújtók vagy jelzősípok, akkor - csak zsákmányoltak. Még a jelzőrakétákat is - mindig korlátozottan, egyenként adták.
A tengerészek semmilyen speciális egyenruhát nem kaptak. A harcba a zöld tengerentúli kabátban mentek, melyeket a szövetségesektől kaptak, vagy egyszerűen a hazai orosz vattakabátban. A tisztek kirza csizmát kaptak, kirza tábori táskát és még a revolver tok is kirzából volt. A közkatonák és szakaszvezetők többségének a lábán kamáslis bakancs volt, messze nem a legjobb változata a cipőnek, figyelembe véve, hogy a dunai vízbe kellett ugrani a páncélnaszád magas fedélzetéről. Azonban minderre senki sem fordított figyelmet, legalábbis az egységekben ezek a kérdések sosem merültek fel és a tengerészgyalogosok harci kedvére nem voltak hatással.
A deszant teljes felkészülését figyelemmel kísérte kompromisszumot nem ismerve, a rendkívül igényes és válogatós A. A. Szidorovics kapitány - a 144. zlj. törzsfőnöke.
Óvakodtak tőle, próbálva nem találkozni vele rossz hangulatában. A háborúban féltek tőle, a háború után büszkék voltak, hogy együtt szolgálhattak vele. A szomszédos zászlóaljban lévő barátokkal való találkozáskor a tengerészek el is büszkélkedhettek kicsit, mondván, ez a mi törzsfőnökünk, ejha! Nem olyan mint a maguké...
Akárhogyis, a deszantra való felkészülés minden terhe A. A. Szidorovics kapitány vállán nyugodott. A deszantcsoportok kialakítása, a századok, deszant csoportok, személyzetek harci feladatai, a képzések, tréningek témakörei - minden csak tőle eredt. Nem nehéz ezt elmagyarázni.
Az a helyzet, hogy a dicső zászlóaljparancsnok, Viktor Pavlovics Bisztrov ezekben a napokban kapta meg az "őrnagy" megszólítást. Nem a deszant előkészítéséért, ha emlékszünk arra, hogy mielőtt átvette a 144. zlj. parancsnokságát ő vezette a 305. és 16. zászlóaljakat, ezenkívül a dandár törzsében dolgozott, volt tehát kivel innia az új rendfokozatára...
Dömösre érkezett terepjárón a Dunai katonai flottilla parancsnoka, G. N. Holosztyakov ellentengernagy a deszantosokhoz, akik már beosztottak a deszantcsoportokba és el voltak osztva a páncélnaszádok között, melyeken éjszakánként a kikötőből való beszállást és a partraszállást gyakorolták. A vele való találkozóra meghívták a hajók és a deszant csoportok parancsnokait. A hajók legénységének tisztjei arany vállapokkal csillogtak (a flotta tisztjei számára a hétköznapi fekete vállapokat a háború után dolgozták ki). A deszant parancsnokoknak nehéz volt felkészülni az admirális érkezésére. A vattával töltött pufajkát, bárhogy is próbálod, nem tudod kisimítani. Még a csizmákat se volt mivel kitisztítani. Kenőzsírral kenték be őket, amit a kilőtt tankokból bányásztak ki, melyekből útközben elég sok akadt.
A térképnél egymást váltották a helyzetet és a terveket ismertető tisztek. A felderítésért felelős jelentette, hogy a sziklás hegyoldalról az ellenség megfigyelői messziről meglátják a frontvonaluk folyami megközelítését. A következő jelentő elmondta, milyen erőket biztosít a flottilla és hogyan fogja elszállítani a deszantot a célterületre. A találkozón a deszantos tisztek megtudták, hogy a Bécsi támadó hadművelet már elkezdődött és hogy Esztergom városnál erős ellenséges csoportosulást készülnek a Dunához nyomni. Ha ez sikerül, akkor nyugat felé az ellenségnek ebben a hegyvidékes körzetben csak egyetlen átjárója marad - a part menti úton, mely a Duna déli partján húzódik.
A deszant különítménynek át kell törnie a fronton a lerombolt Esztergomi hídnál, elhaladni a dunai szigetek csoportja mellett, partra szállni és útját állni a műúton visszavonuló ellenséges oszlopoknak. És minél erősebben fog tartani az úton a deszantos retesz, annál biztosabb lesz az ellenséges csoportok teljes bekerítése.
Azoknak, akiknek a bekerítésére készülnek, tankjaik vannak, melyek a Balatonnál történt ellentámadás után a németeknek megmaradtak. De a deszant számíthat a flottillát kísérő Partvédő Egység tüzérségi támogatására. Viszont az úton "mindhalálig" állni kell és tartani kell azt "bármi áron". A megbeszélés végén megemlítették, hogy ilyen mély betörést az ellenség hátába a flottilla hajóival sosem hajtottak végre.
A flottilla műveleti osztálya törzsfőnökének, A. V. Zagrebin másodosztályú kapitánynak és kollégájának - a tengerészgyalogos dandár műveleti osztálya törzsfőnökének, P. P. Tatarincev őrnagynak a felügyelete alatt még egy találkozóra került sor a deszant csoportok parancsnokaival. Ezen a megbeszélésen a deszantos tisztek megtudták, hogy a légierő mutatja majd meg a hajóknak a partraszállás helyét, világító bombákat és "KSZ" típusú gyújtó ampullát ledobva, U-2 típusú repülőgépek felderítést fognak végezni, tájékoztatást adnak a helyzetről és támogatják a deszantot a hídfőben történő harc ideje alatt.
A következő napon a deszant műveletet felügyelő P. I. Derzsavin másodosztályú kapitány, a Szovjetunió hőse az 1. Kercsi hajósdandár parancsnoka és a 83. Novorosszijszki-Dunai tengerészgyalogos dandár parancsnoka, L. K. Szmirnov ezredes elhatározták, hogy személyesen derítik fel a frontvonalig vezető vízi utat.
A hajó sebessége a maival összehasonlítva még túlsúly nélkül is alacsony volt. Alig jelent meg a teljes sebességgel közeledő szürke hajótest az ellenséges megfigyelő látómezejében, a német tüzérek úgy kezdtek lőni, mintha a gyakorlótéren lettek volna. De a hajócska makacsul ment előre, nem fordítva figyelmet a vízbe csapódó lövedékekre. A felrobbantott Esztergomi vasúti híd előtt a páncélnaszád csinált egy lassú fordulatot és, a kedvező áramlatok által, megnövelt sebességgel ment ki a tűz alól, majd teljesen eltűnt a német megfigyelők elől a folyó kanyarulata mögött.
A páncélozott gépházból mindkét dandárparancsok a fedélzetre lépett. A keményen összpontosító P. I. Derzsavin, aki nem sietett elmondani véleményét a látottakról, és a hasonlóan szűkszavú L. K. Szmirnov, övvel szorosan összefogott katonai kabátjában, kucsmában, melyre tengerész "horgony" volt erősítve, szokatlanul hasonlítottak a karakulra. A dandárparancsnokok barátok voltak. A teljes dunai utazáson együtt vettek részt, és most partra szállítanak egy deszantot 1730. kilométernyire a Fekete tengertől. Sok mindent átéltek ez alatt az út alatt. A dandárparancsnokok még külsőleg is meglepően hasonlítottak egymásra, és természetre is - szilárdak, határozottak voltak, kemények az alárendeltekkel, és rendkívül közvetlenek a feletteseikkel. Mindketten tudták, hogyan őrizzék meg méltóságukat, hogyan fejtsék ki és védjék meg a véleményüket. A nagyfőnökség egyiküket sem kedvelte. Megtekintve az esztergomi hidat, hallgattak, egymás szemébe néztek és szétváltak. Egyébként, a háború előtt mindketten a határőrségnél szolgáltak, talán ez segítette az összetartásukat és egymás kölcsönös megértését. Szmirnov ezredes, nem várva meg a hajó kikötését, könnyedén leugrott a mólóra, beült az érkező Williszbe és elrobogott Esztergom irányába.
És a páncélnaszád a dandárparancsnokával a fedélzeten, nem maradva a mólónál, átment a folyó ellentétes oldalára. Ott, a Partvédő Egység parancsnoki pontján, parancsa szerint gyülekeztek a hajók osztály - és csapatparancsnokai. A БОС (Flottát kísérő partvédő egység) parancsoka, J. D. Paszmurov őrnagy biztonságosan elrejtette ütegeit a partmenti sziklás hegycsúcsokon a magyar kisváros, Szob közelében. Az egyik ütege négy új erőteljes 122 mm-es ágyúval biztonságosan be volt ásva a hegy lejtőjén. A másik, hat ágyúból álló 76 mm-es önjáró üteg a vízparton helyezkedett el.
Egyedi ütegeinek jellemzésére a БОС egykori parancsnoka, Jakov Dimitrievics Paszmurov ezt írta a szerzőnek: -
"...Az a helyzet, hogy a Vörös hadsereg tüzérségben bővelkedő csapatainál az állandó offenzívák miatt a tüzérségi ellátás messze elmaradt (felrobbantott hidak, elpusztított utak). Ennek eredményeképpen sok cső volt, de kevés lőszer. De a БОС ütegeinek mindig bőven volt lőszere, mivel a flottilla hátsó alakulatai a Dunán bárkákkal és vontatóhajókkal folyamatosan hordták nekünk a lőszert. És a БОС mindig képes volt a partról támogatni a támadókat korlátlan lövedék kibocsátással. Ezen kívül, rendelkeztünk önjáró ütegekkel, amilyenek a lövészezredeknek nem voltak. Ilyen rendszerek csak a páncélozott és a gépesített hadosztályoknál voltak megtalálhatóak. Éppen ezért a parton műveletet végrehajtó katonai parancsnokok lelkesen fogadták el a támogatásunkat. Ilyen esetekben a figyelőpontokon a mi tüzértisztjeink helyezkedtek el, és saját összeköttetéseiket használva, az ütegek tüzét pontosan oda irányították, ahova kellett..."
Ismerve a dandárparancsnok munkastílusát, J. D. Paszmurov őrnagy előkészítette a sztereotávcsöveket, az asztalokra távcsöveket, térképeket, táblázatokat tett. De a máskor gyorsan döntő Derzsavin ezúttal nem sietett. Hosszú ideig tanulmányozta a város panorámáját, az erődfalakat a meredek dombokon, a Székesegyház kupoláját a hatalmas oszlopokon, megkérdezte J. D. Paszmurov őrnagyot az ellenség tüzérségéről, és azután kiadta harcparancsát. (ennek a parancsnak a másolatát P. I. Derzsavin megőrizte és a háború utáni években a szerzőnek ajándékozta).
Ezzel a paranccsal a dandárparancsnok K. I. Butvin korvettkapitányt nevezte ki a partraszállás parancsnokának, alárendelve a deszant csoport tíz páncélnaszádját. A deszant parancsnokának V. P. Bisztrov őrnagyot nevezte ki, megparancsolva neki, hogy szálljon partra a Tát községtől 2 km-re nyugatra lévő körzetben, vágja el az ellenség nyugati irányú visszavonulási útját, és tartsa az elfoglalt hídfőt a 10. lövész és a 2. gépesített hadtest egységeinek megérkezéséig. A három hajóból álló tüzérségi támogató egység parancsnokának A. O. Karpenyuk alhadnagyot nevezte ki. A biztosító egység parancsnokának, állományában egy páncélnaszáddal és két aknaszedő hajóval, V. A. Birjuk alhadnagyot nevezte ki, megparancsolva neki, hogy nyújtson segítséget és vontassa ki a megsérült hajókat. Ha szükséges, szedje ki a vízből a veszélybe került embereket. A tartalék egység parancsnokának, állományában két aknavetős hajóval, N. G. Nyikitin korvettkapitányt nevezte ki. Első számú helyettesüknek N. V. Szavickov korvettkapitányt nevezte ki. Második helyettesnek - K. I. Butvin korvettkapitányt.
A parancs kelte - 1945. március 18.
Teletömött zsákokkal, fegyverekkel és lőszerrel megpakolva, a 144. zlj. deszantosai elhagyták az őket befogadó Dömös városkát. Visegrádig 5-6 kilométert kellett menniük. Dömösön állomásoztak a zászlóalj kiszolgáló egységei, konyhákkal és sok trénnel. A deszantba be nem osztott tengerészgyalogosok, és nagyjából a fél zászlóalj ilyen volt, irigykedve nézték a távozókat. Az elkövetkező harc rózsaszín árnyalatokkal rajzolódott ki: - éjszaka a tengerészgyalogosok páncélnaszádokon a németek hátába mennek, elfoglalják a part menti műutat, az egyedülit, melyet ezen a hegyvidéki területen az ellenség a visszavonuláshoz használni tud..., és reggelre a fronttal előrenyomuló csapatoknak el kell érniük ezt a helyet.
A műveleti terv szerint a deszant részeit Visegrádra kell összpontosítani 1945. március 19. 20:00-ra. Pontosan erre az időpontra érkezett oda a 144. zászlóalj. A hajóba szállás előtt a zászlóalj teljes harci felszerelésben felsorakozott. A kiváló katona és sportember, a deszant parancsnoka, V. P. Bisztrov őrnagy, csillogó arany flottás vállapokkal, melyek barna bőrkabátra voltak erősítve, díszlépésben közeledett a flottillának az alakulat előtt megjelent parancsnokához, G. N. Holosztyakov ellentengernagyhoz, és jelentést tett a készenlétről.
Elfogadva a tettre kész zászlóaljparancsok jelentését, az admirális körbejárta az alakulatot, elismerését fejezte ki a tengerészgyalogosok bátor megjelenéséért és hangosan, hogy mindenki hallhatta, megkérdezte Bisztrov őrnagyot - hogy a tengerészek, akik a szárazföldön fognak harcolni, maguknál tartják-e a matrózsapkájukat.
Ő egyáltalán nem jött zavarba, jelentette az admirálisnak, hogy a deszantosok a sapkájukat a hátizsákokban tartják, hogy majd a csata forró percében tegyék fel azokat. A zászlóaljparancsok ravasz magyarázata mindenkinek tetszett, habár olyan vörösflottillások, akinek valóban volt saját matrózsapkájuk, a 144. zászlóaljban kevesen voltak.
21:00-kor megkezdődött a deszantosok beszállása a hajókba.
