Az eredeti cikk: https://topwar.ru/1737-marinesko-geroj-ili-prestupnik.html
Marinyeszkó hőstette és a Gustloff tragédiája
1945 január 30-án az Alexander Marinyeszkó parancsnoksága alatt álló "SZ-13" tengeralattjáró elsüllyesztette a német "Wilhelm Gustloff" hajót. A különféle források szerint 4000-8000 ember vesztette életét akkor. Ez mostanáig a legszörnyűbb tengeri katasztrófa. Miért nem kapta meg Marinyeszkó a Szovjetunió Hőse címet és a legénység hőstette valóban hőstett volt-e vagy voltak német civilek a fedélzeten?
Nézzük először a hivatalos szovjet forrásokat:
1945 január 30-án az "SZ-13" jelű tengeralattjáró A. I. Marinyeszkó harmadosztályú kapitány parancsnoksága alatt a Danzigi öböltől északnyugatra elsüllyesztette a 25484 tonna vízkiszorítású "Wilhelm Gustloff" utasszállító hajót, melynek fedélzetén több mint 6000 személy tartózkodott. Az elsüllyedés helyére érkező "Admiral Hipper" cirkáló, az aknarakó és aknaszedő hajók már nem tudtak semmilyen segítséget nyújtani a transzportnak. A szovjet tengeralattjárók támadásától tartva sietősen nyugati irányba távoztak. Február 9-én ugyanez az "SZ-13" jelű tengeralattjáró elsüllyesztette a 14660 tonna vízkiszorítású "General Steuben" gőzhajót. A küldetés harci sikereiért az "SZ-13" tengeralattjárót a Vörös Zászló renddel tüntették ki.
Ez minden, amit Marinyeszkó eredményeiről megemlítenek a "Szovjetunió Nagy Honvédő Háborújának története 1941-1945" c. könyvben. Figyelmet kell fordítani a "6000 ember" és a "gőzös" szavakra.
És ezt írta "Tengerek kapitánya" c. esszéjében (Szovjet Író kiadó, 1984) A. Kron politikai tiszt:
"1945 január 30-án az "SZ-13" jelű tengeralattjáró A. I. Marinyeszkó harmadosztályú kapitány parancsnoksága alatt Stolpmünde körzetében elsüllyesztette a fasiszta flotta 25484 tonna vízkiszorítású utasszállítóját, a "Wilhelm Gustloffot", melynek fedélzetén több mint 8000, az előrenyomuló szovjet csapatok csapásai alatt Danzigból evakuált fasiszta volt: katonák, tisztek és a náci elit magasrangú képviselői, hóhérok és megtorlók. A "Gustloffon", mely a tengerre való kifutás előtt a búvárképzés bázisául szolgált, több mint háromezer kiképzett tengeralattjárós volt, körülbelül hatvan személyzetnyi a hitlerista flotta új tengeralattjárói számára. Ugyanabban a küldetésben Marinyeszkó megtorpedózta a "General Steuben" nevű nagy katonai szállítójárművet, melyen a Wehrmacht 3600 katonáját és tisztjét hajózták át Königsbergből."
Most pedig a Nagy enciklopédiai szótár 1997-es kiadásából:
"Marinyeszkó Alexander Iv. (1913-1963), tengeralattjárós, 3. osztályú kapitány (1943), a Szovjetunió Hőse (1990, halála után). A Nagy Honvédő Háborúban az "SZ-13" tengeralattjáró parancsnokaként (1943-45), a Danzigi öböl körzetében 1945 január 30-án elsüllyesztette a "Wilhelm Gustloff" német utasszállító hajót (fedélzetén 5000 katonával és tiszttel, ebből körülbelül 1300 tengerész) és február 10-én - a "General Steuben" segédcirkálót (több, mint 3000 katona és tiszt). A háború után a leningrádi hajózási vállalatnál dolgozott, majd gyárban."
Megfigyelhető egy tendencia - először, a hivatalos történetírás szerint 6000 EMBER volt a "Gustloffon", majd Kron szerint 7000 FASISZTA, közöttük több mint 3000 tengeralattjárós, s végül ismét hivatalos forrásból - 5000 katona és tiszt, akik között csak 1300 tengeralattjárós volt. Ami a "Steubent" illeti, melyet neveztek gőzösnek, katonai teherszállítónak, segédcirkálónak (és Kron a művében egyszerűen csak cirkálónak nevezi), a németek a segédcirkálókat polgári hajóknak nevezték, melyek 5-7 ágyúval voltak felszerelve.
Nem ismert, hogy ki indította el történetet arról, hogy Marinyeszkó Hitler személyes ellenségének lett deklarálva, és a "Gustloff" elsüllyesztése utáni gyászról. Szovjet források szerint volt gyász, de német források szerint - nem. Kétségtelen azonban, hogy nem akadt másik hasonlóan kis létszámú egység, mely ilyen nagyszámú német állampolgárt pusztított el egyszerre. Még Drezda emlékezetes bombázásakor is, melyben 250000 lakos halt meg, több ezer pilóta vett részt. Ugyanakkor sem a "Gustloff" elsüllyesztésekor, sem azt követően nem hirdettek gyászt - a németek ezeket a veszteségeket nem tették közzé, hogy ne adjanak okot pánikra a Németország lakosságának köreiben.
Szóval kit és mennyit süllyesztett el Marinyeszkó? Néhány ezer embert, vagy fasiszta hóhérokat, vagy katonákat? A különféle forrásokban a "Gustloff" utasainak összetétele nagymértékben változik. Az elsüllyedtek száma - 4-től 8 ezerig. Az összetétel tekintetében - említenek egyszerű "menekülteket", "menekülteket és katonákat", "menekülteket, katonákat, sebesülteket és fogvatartottakat".
A "Gustloff" utasainak legrészletesebb számadatai a következők:
918 haditengerész, 373 fő a flotta női támogató egységéből, 162 sebesült hadiszolgálatos, a személyzet 173 tagja (polgári tengerész) és 4424 menekült. Összesen 6050.
Rajtuk kívül, iratok szerint, a "Gustloff" fedélzetén sikerült elhelyezni még körülbelül 2000 menekültet. Összesen 876 ember menekült meg.
Életét vesztette a tengeralattjáró erők 16 tisztje, 390 kadét, 250 női hadiszolgálatos, a személyzet 90 tagja, valamint sebesült hadiszolgálatosok. Ez volt a hadi kár, melyet a "Gustloff" elsüllyedése okozott.
Ami a "Steuben"-el elsüllyedteket illeti - rajta bizonyosan (szovjet forrásokban leírtak szerint) több mint 3000 katona és tiszt volt - 2680 sebesült és 100 egészséges hadiszolgálatos, 270 szanitéc, valamint a személyzet 285 tagja és körülbelül 900 menekült. Megmenekült összesen 659 fő. Néhány forrás a "Steuben" elsüllyesztését a legnagyobb számú áldozattal járó tengeri katasztrófák első soraiban említi. Mindazonáltal, a "Gustloff" elsüllyesztése mindig jelen van ezeken a listákon - az áldozatok számát tekintve az első vagy második helyen a hajózás világtörténelmében. Ha a második helyen említik a "Gustloffot", az első helyen vagy a Goya-t elsüllyesztését említik (az L-3 szovjet tengeralattjáró által 1945 április 17-én) 5-7 ezer menekülttel, vagy a "Cap Arkona" utasszállítóét (az angol légierő által 1945 május 3-án), melynek eredményeként 5000 fogvatartott süllyedt el.
Most bemutatjuk, hogy nézett ki ez az esemény a történelmi hátterével:
Németország megállíthatatlanul halad a mélység felé. Ezt már azok is értik, akik nemrég még teli torokból kiáltozták: "Heil Hitler!". A háború tüze a Harmadik Birodalom földjén tombolt.A szovjet tankok a Berlinbe vezető utakon dübörögnek, a repülő erődök félelmet keltenek a szervezetten visszavonuló német katonákban.
1945 február elején a szövetséges erők kormányfői összegyűltek a Krímben hogy megbeszéljék a fasiszta Németország végső legyőzését biztosító intézkedéseket, és körvonalazzák a háború utáni világrendet.
A legelső találkozón, mely Jaltában a Livadijszkij palotában történt, Churchill megkérdezte Sztálint: mikorra foglalják el a szovjet csapatok Danzigot, ahol pontosan nem ismert számú épülő és elkészült német tengeralattjáró található? Kérte, hogy gyorsítsák fel a kikötő elfoglalását.
Az angol miniszterelnök nyugtalansága érthető volt. Nagy-Britannia katonai erőfeszítései és népességének ellátása nagymértékben függött a hajózástól. Azonban a fasiszta tengeralattjárók farkasfalkái folytatták pusztításukat a tengeri útvonalakon. Noha természetesen a hatékonyságuk már régen nem volt ugyanaz mint a háború első napjaiban, amikor kiderült, hogy a britek hajói egyszerűen erőtlenek a német U-hajók fenyegetésével szemben. Danzig volt a fasiszta tengeralattjáró kalózok egyik fő fészke. Itt volt megtalálható a német búváriskola, mely számára a "Wilhelm Gustloff" utasszállító úszó laktanyaként szolgált.
De az angol miniszterelnök elkésett a kérésével. Danzigban már hallható volt a szovjet ágyúk és katyusák tüze. Elkezdődött az ellenség fejvesztett menekülése.
"Katonák ezrei, haditengerészek és civilek szálltak a "Wilhelm Gustloffra". Az utasszállító utasainak fele magasan képzett specialista volt - a fasiszta tengeralattjáró flotta krémje. Erős védelem volt szükséges a tengeren hogy biztosítsák az átkelésük biztonságát Danzigból Kielbe. A konvoj állományába került az "Admiral Hipper" cirkáló, aknarakó és aknakereső hajók."
Így írják a háború utáni szovjet források. Valójában, a 9000 menekült között a túlnyomó többség polgári volt, különben dezertőrökként őrizetbe vették volna őket, vagy beosztották volna valamilyen csoportba. Általánosságban nehezen feltételezhető a 9000 menekült között valamilyen fajta katonák teljes hiánya, például féllábú veteránok a francia-porosz háborúból. A teljes német tengeralattjárós elit meghalt az 1942-1944-es években. És az egész kötelék csak egyetlen(!) aknaszedő hajóból állt!
1945 január végén az "SZ-13" jelű szovjet tengeralattjáró Alexander Marinyeszkó parancsnoksága alatt a Danzigi öbölbe ment.
Január 30-án kegyetlen vihar tört ki a tengeren. A tengeralattjáró kabinját, az antennákat és a periszkópokat rövidesen vastag jégréteg borította be. A parancsnok és a komisszár addig nézték a sötétséget, míg a szemük belefájdult. És egyszer csak megjelent egy hatalmas hajó sziluettje.
Az "SZ-13" január 30-án 23 óra körül megtámadta az ellenséges hajót: egymást követve futott néhány torpedó a cél felé. Erős robbanás hallatszik - és a "Wilhem Gustloff" elindult a mélybe.
Heinz Schön, a fedélzeten tartózkodó és életben maradt hitlerista hivatalnok Nyugat-Németországban kiadott könyvében, a "Wilhelm Gustloff pusztulásában" megerősíti, hogy 1945 január 30-án nem messze Danzigtól a "Wilhelm Gustloffot" egy szovjet tengeralattjáró megtorpedózta, melynek eredményeként több mint ötezer ember életét vesztette. "Ha ezt az incidenst katasztrófának nevezhetjük, - írja a szerző, - akkor kétségtelenül ez volt a legnagyobb katasztrófa a hajózás történelmében - mellyel összehasonlítva még akár a "Titanic" pusztulása is, mely 1913-ban jéghegynek ütközött, - semmiség."
"1517 ember halt meg a "Titanicon". Ez akkor sokkolta az emberiséget. A "Wilhelm Gustloffot" senki sem sajnálta.
Heinz Schön részletesen leírja a hajó pusztulását:
"A Wilhelm Gustloff kettős parancsnokság alatt állt - mint ahogyan a hajók, az utasszállítót a kereskedelmi flotta kapitánya Wilhelm Petersen irányította, és mint a 2. búvárkiképző osztályának úszó laktanyáját, a hajót a katonai flotta tisztje Wilhelm Zahn irányította.
1945 január 22 estig a az utasszállító felkészült az útra és az utasok beszállására - kimerült, fagyott és sebesült menekültek ezrei számára. A hőmérő -14 fokot mutatott, körben a káosz és zűrzavar uralkodott.
Valójában a Gotenhafeni kikötőben mintegy 60 ezer menekült volt, és ahogy a feljárókat felállították, emberek ezrei indultak rohamra. A beszállás során a tolongás miatt rengeteg gyermek szakadt el a szüleitől.
A hajó fedélzetére körülbelül 400 nő szállt fel - a haditengerészet női kisegítő szervezetének tagjai, életkoruk 17 és 25 év között volt. Őket az E fedélzet úszómedencéjében helyezték el. Természetesen, a hölgyek több mint boldogok voltak, tekintettel Kelet-Poroszország küszöbön álló szovjet megszállására, hogy elhagyhatják Gotenhafent. Január 29-én még egy kórházvonat érkezett Gotenhafenbe, a sebesülteket a napozófedélzeten helyezték el.
A fedélzeten ekkor 7-8 ezer ember volt, de hogy pontosan hányan, a mai napig nem sikerült megállapítani. Az utasszállító szó szerint szörnyen zsúfolt volt, a kajütök, a folyosók és az átjárók is túlzsúfoltak voltak.
Légvédelmi célból a felső fedélzetre egy pár légvédelmi ágyút állítottak fel. Az utasok körülbelül 60%-a volt ellátva életmentő felszereléssel.
Január 30-án kedden, helyi idő szerint 12:30-kor az utasszállítóhoz 4 vontatóhajó ment és kivontatták az öbölből. Az időjárási körülmények rosszak voltak - a szélerősség elérte a hetes értéket, a hőmérséklet mínusz 10 fok volt, latyak (finom laza jég - M. Volcsekov megjegyzése).
Engem neveztek ki a légvédelmi egység parancsnokává. Kifutáskor a fedélzeten jegesedés kezdődött, és nekünk folyamatosan tisztogatni kellett az ágyút a jégtől. Az utasszállító előtt aknaszedő hajó futott, hogy felkutassa és megsemmisítse az aknákat. Besötétedett és még hidegebb lett. Az öröm és jókedv érzése lecsökkent és felváltotta a depresszió, mert sok menekült elkezdett szenvedni a tengeribetegségtől. De a többség teljes biztonságban érezte magát, szilárdan hitte, hogy pár nap múlva elérik Stettint vagy Dániát.
A szolgálatom 21.00.kor kezdődött. Minden csendes és nyugodt volt. És hirtelen, valamikor 21.10 táján robbanások hallatszottak. Először azt gondoltam, hogy aknára futottunk. De később megtudtam, hogy torpedó talált el minket, amit a szovjet "SZ-13" tengeralattjáró lőtt ki, melynek parancsnoka Alexander Marinyeszkó volt. Emberek ezrei estek pánikba. Sokan elkezdtek leugrálni a fedélzetről a Balti tenger jeges vizébe. Először a hajó jobb oldalra dőlt, de aztán kiegyenesedett és ekkor még egy torpedó találta el a hajót, a tartály környékén. Stolpmünde partjainak körzetében tartózkodtunk, Pomerániában. Azonnal leadtuk az SOS jelzést és jelzőrakétákat kezdtünk fellőni.
A második torpedó csapása a hajó azon területét érte, ahol az úszómedence helyezkedett el. Szinte az összes lány meghalt, szó szerint darabokra szakadtak. Vissza akartam térni a kabinomba hogy magamhoz vegyek néhány személyes tárgyat, de erre már nem volt lehetőség. Emberek ezrei törtek az alsóbb fedélzetekről felfelé, lentről a vízáradattól hajtva.
Felfelé mászva, az emberek szüntelenül és szörnyen kiáltoztak és sikoltottak, aki elesett, halálra taposták. Senki sem tudott segíteni az elesetteknek - a terhes nőknek és a sebesült katonáknak. Az embertömegek roham alá vették a mentőcsónakokat, szóba sem került a híres szabály: "Először a nők és a gyerekek!"
Senki senkinek nem engedelmeskedett, azok jutottak fel, akik fizikailag erősebbek voltak. Sok csónakot, melyeket jég borított, egyáltalán nem tudtak leengedni, és láttam, hogy egy lebocsátás alatt lévő csónaknál az egyik kábel elszakadt és a csónak a rajta lévő emberekkel együtt lemerült a jeges pokolba. Az utasszállító folyamatosan süllyedt a vízbe orral, a tartálykorlátok már víz alá kerültek, és a csónakok lebocsátása még nehezebbé vált.
Valamennyi ideig a napozófedélzeten álltam, figyelve ezt a rémálmot. Néhány család és egyedülálló emberek, akiknek személyi fegyverük volt, az agyonlövést választották ahelyett, hogy sokkal fájdalmasabb halált haljanak a jeges vízben és sötétségben. És további ezrek továbbra is ragaszkodtak az utasszállítóhoz, mely folyamatosan süllyedt.
Arra gondoltam, hogy nem tudok kijutni. A vízbe ugrottam és elkezdtem gyorsan oldalra úszni, hogy ne húzzon le az örvény. Kezdetben egyáltalán nem éreztem a hideget, és hamarosan fel tudtam kapaszkodni egy zsúfolt mentőcsónak oldalához (speciális mentőkötelek voltak kifeszítve a mentőcsónak oldalán végig pontosan ilyen célból - a szerző).
A kép, ami elém tárult, valóban szörnyű volt. A gyerekek, akik mentőmellényt viseltek, fejjel lefelé fordultak, és csak tehetetlenül rángatózó lábaik látszottak ki a vízből.
Körben már halottak úsztak. A levegő a haldoklók kiáltásaival és segélykiáltásaival telt meg. Két gyerek belém kapaszkodott, akik kiabáltak és a szüleiket hívták.
Sikerült felemelnem őket a csónak fedélzetére, de hogy megmenekültek-e vagy sem, sohasem tudtam meg.
Azután gyengeséget éreztem - hipotermia lépett fel. Fel tudtam kapaszkodni egy fém mentő tutajra - körülbelül 50 yard távolságra a süllyedő utasszállítótól. Az orra már teljesen elmerült, a tat a levegőbe emelkedett, és a még rajta lévő emberek százai hangosan kiáltoztak. A süllyedés felgyorsult. Azután, hirtelen halálos csend állt be. A Wilhelm Gustloff eltűnt a víz alatt, emberek ezreinek életét ragadva magával. A hajózás történelmének legnagyobb katasztrófája körülbelül 50 percig tartott.
A következő 20 percben, melyek a legszörnyűségesebb pillanatok voltak az életemben, csak sodródtam valamerre. Időről időre beborított a jeges latyak.
A sikolyok egyre inkább elhalkultak körülöttem. Aztán történt valami, amit csodaként tartok számon. Láttam egy árnyékot felém közeledni és kiáltottam, utolsó erőmet összegyűjtve. Észrevettek és a fedélzetre emeltek.
A T-36 torpedónaszád mentett meg. A hajó személyzete segített nekünk, túlélőknek, az összes rendelkezésre álló eszközzel - forró teával, masszázzsal. De a megmenekültek közül sokan már a fedélzeten haltak meg, hipotermia és sokk következtében. A túlélők között terhes nők is voltak, és így történt, hogy a legénység tagjainak szülészként is ki kellett próbálniuk magukat aznap este. Három gyerek született. A T-36 annak a hajórajnak a része volt, melynek parancsnoka Herring hadnagy volt, és amelynek feladata az "Admiral Hipper" nehézcirkáló kiszolgálása volt. A cirkáló szintén kelet-Poroszországból jött, menekültekkel a fedélzetén. A hajó hirtelen irányt változtatott, felbőgtek a motorok. Mint később megtudtam, két torpedó nyomát észlelték, az egyik a jobb oldal felé ment, a másikat a hajó ki tudta kerülni egy éles manőver segítségével.
A fordulás olyan éles volt, hogy a túlélők egy része, akik a felső fedélzeten voltak, leestek a hajóról és elsüllyedtek. De 550 ember megmenekült.
A tengeralattjárók újbóli támadásának nagyfokú veszélye miatt a naszád elhagyta a katasztrófa helyszínét és január 31.én 02.00-kor megérkezett Sassnitz-be. A túlélőket a Prinz Olaf úszó kórház fedélzetére szállították át, mely ott horgonyzott. Sokakat hordágyon a partra küldtek. Minket, haditengerészeket, barakkokban helyeztek el. Herring hadnagy egész idő alatt a hídon volt és szalutált, mikor az utolsó menekült elhagyta a hajó fedélzetét. Ahogy később megtudtam, csak 996 fő menekült meg a fedélzeten tartózkodó körülbelül 8000-ből.
Mi, a megmenekült tengerészek, ismét kimenekültünk a halál karmaiból. Mint Németország haditengerészeti flottájának haditengerészei, mindannyian bajtársak voltunk, szerettük a hazánkat és úgy hittük, hogy helyes amit teszünk azzal, hogy megvédjük őt. Nem tekintettük magunkat hősnek, számunkra a halál hősiesség, csak tettük a kötelességünket."
Tíz nappal később Marinyeszkó tengeralattjárója elsüllyesztett egy másik hajót, a "General Von Steuben" utasszállítót, 3500 ember életét vesztette.
Miért nem adományoztak Marinyeszkónak Hősi címet, hanem gyakorlatilag az első lehetséges alkalommal kirúgták a flottától? Többet, mint ő, senki sem tett a szovjet tengeralattjárósok közül. Az iszákosság miatt? Vagy ez csak ürügy volt, és a motivációk egészen mások voltak?
Talán az egész csak egyszerű politika volt. Számoljuk össze - néhány lövéssel, egyetlen küldetés alatt, Marinyeszkó a másvilágra küldött, a legkonzervatívabb becslés szerint is, több mint 10 ezer embert! A "Gustloff" pusztulása az emberiség történetének legnagyobb tengeri katasztrófája volt, a "Titanic", összehasonlítva Marinyeszkó győztes lövéseivel, olyan mint egy részeg kirándulókkal tóba fordult csónakocska.
Marinyeszkónál eredményesebb, talán, csak a B-29 személyzete volt, ami Japánt szelídítette meg - atombombákkal. De általánosságban, a számok összevethetők. Itt és ott - tízezrek. Csakhogy, Marinyeszkó atombomba nélkül csinálta, melyből csak kettő volt abban a pillanatban az egész földgolyón. Marinyeszkónak egy tucat torpedó is elegendő volt.
Valószínűleg a "Gustloff" elpusztítása kínos volt, mert a megszállt Németország számára készítették elő a kenyérszállítmányokat, a németeket meg akarták nyerni maguknak, és akkor - ilyen nagyszámú ember halála, és részben civil, egy kis tengeralattjáró torpedójától.
Végül - magáról Marinyeszkóról. Anyja ukrán volt, apja fiatalkorában a román királyi flotta hadihajóján szolgált tűzoltóként. A felettesekkel való összetűzés után az apja Oroszországba menekült és Odesszában telepedett le. A cseperedő Alexander Marinyeszkó elvégezte a hajósinas iskolát, majd a harmincas éveiben - az Odesszai Tengerészeti Iskolát is. A Fekete tengeren gőzhajókkal hajózott. Mint tengeri hajózási navigátort behívták a haditengerészethez, majd kiképzés után tengeralattjáróra kérte magát.
Mindig nyugodt, megbízható volt, kitartó a céljai elérésében. Hajóparancsnokként sosem emelte fel a hangját, sosem üvöltözött alárendeltjeivel. Ez megingathatatlan tekintélyt adott neki, rászolgált a metrózok szeretetére és tiszteletére.
Mindezekkel szemben meg kell említeni, hogy Marinyeszkót iszákosság és fegyelmezetlenség miatt kirúgták a flottától. Marinyeszkó raktárvezetőként dolgozott. Ott folyamatosan inni kezdett és elkezdte elinni a rábízott állami pénzt. Őrizetbe vették és 1949-ben három évre elítélték.
Látható, hogy Alexander Marinyeszkó - elég ellentmondásos figura. És a hőstettét is különféleképpen lehet értelmezni. Minden ellentmondás ellenére, a kitüntetés végül elérte a tengeralattjáróst: 1990-ben posztumusz kitüntették a Szovjetunió Hőse aranycsillagával.
Marinyeszkó hőstette és a "Gustloff" tragédiája
Alexander Marinyeszkó - a Nagy Honvédő Háború egyik legellentmondásosabb alakja, aki körül a mai napig nem szűnt meg a vita. Egy ember, akit sok mítosz és legenda vesz körül. Érdemtelenül elfelejtették, majd visszatért a semmiből.
Ma Oroszországban büszkék rá, nemzeti hősnek tekintik. Tavaly emlékművet emeltek Marinyeszkó számára Kalinyingrádban, neve bekerült "Szentpétervár Arany Könyvébe". Több, hőstettének szentelt könyvet is kiadtak, köztük - Vlagyimir Boriszov nemrég kiadott "No. 1. tengeralattjárós" c. könyvét. És Németországban a mai napig nem tudják megbocsátani neki a "Wilhelm Gustloff" hajó pusztulását. Nálunk ezt a híres hadi eseményt az "évszázad támadásának" nevezik, míg a németek a legnagyobb tengeri katasztófának tartják, talán még szörnyűbbnek, mint a "Titanic" pusztulását.
Nem lenne túlzás azt mondani, hogy Marinyeszkó neve Németországban mindenki számára ismert, és a "Gustloff" témája ma, sok évvel később, érdekli a sajtót és a közvéleményt. Főleg a közelmúltban, miután Németországban megjelent és azon nyomban bestsellerré vált a "Ráklépésben" c. novella. A szerzője - ismert német író, a Nobel-díjas Günther Grass, ismeretlen fejezeteket nyit a keleti németek nyugat felé meneküléséről, és az események középpontjában - a "Gustloff" katasztrófája áll. Sok német számára, a könyv egy valódi meglepetés volt.
Nem véletlenül nevezik a "Gustloff" pusztulását rejtett tragédiának, melyről az igazságot mindkét oldal sokáig rejtegette: mi folyton azt mondtuk, hogy a hajón a német tengeralattjáró flotta krémje volt és soha nem említettük a menekültek ezreit, akik meghaltak, és a háború utáni németek, akik a náci bűncselekmények bűnbánatával nőttek fel, elhallgatták ezt a történetet, mert féltek a revansizmus vádjától. Az, aki megpróbált a "Gustloffon" elhunytakról beszélni, a németek Kelet-Poroszországból való menekülésének szörnyűségeiről, azonnal megkapta, hogy "szélsőséges jobboldali". Csak a berlini fal leomlásával és az egyesült Európába való belépés után vált lehetségessé, hogy nyugodtabban tekintsenek kelet felé és beszélhessenek sokmindenről, amiről hosszú ideje nem volt szokás megemlékezni.
Az "Évszázad támadásának" ára
Akár akarjuk akár nem, nem kerülhetjük meg a kérdést: mit süllyesztett el Marinyeszkó, a hitlerista elit hadihajóját, vagy egy menekülthajót? Mi történt a Balti tengeren 1945 január 30-a éjjelén?
Azokban a napokban a szovjet hadsereg gyorsan nyomult nyugat felé, Königsberg és Danzig irányába. Németek százezrei, félve a nácik kegyetlenségének megtorlásától, menekülni kezdtek és Gdynia kikötője felé nyomultak - a németek Gotenhafennnek hívták. Január 21-én Karl Dönitz főadmirális parancsot adott: "Minden rendelkezésre álló német hajónak mentenie kell a szovjetektől mindenkit, akit csak lehetséges." A tisztek parancsot kaptak a tengeralattjáró kadétok és katonai felszereléseik átcsoportosítására, és hajóik minden szabad helységébe helyezzenek el menekülteket, elsősorban nőket és gyerekeket. A Hannibál művelet vált a hajózás történetének legnagyobb evakuációs műveletévé: több mint két millió embert hajóztak át nyugatra.
Sok menekült számára Gotenhafen jelentette az utolsó reményt - nem csak nagy hadihajók voltak ott, hanem hatalmas utasszállítók is, melyek mindegyike menekültek ezreit tudta a fedélzetére venni. Ezek egyike volt a "Wilhelm Gustloff", melyet a németek elsüllyeszthetetlennek tartottak. Az 1937-ben épült, mozival és úszómedencével rendelkező nagy tengerjáró hajó a Harmadik Birodalom büszkeségét szolgálta, hogy megmutassa a világnak a náci Németország eredményeit. Hitler személyesen vett részt a hajó vízre bocsátásában, melyen saját kajütje volt. Az utasszállító másfél éven keresztül szállította a vakációzókat az "Erő a boldogságon át" nevű hitlerista kulturális szervezet számára Norvégiába és Svédországba, és a második világháború kitörésével a 2. búvárkiképző hadosztály úszó laktanyájává vált.
1945 január 30-án a Gustloff elindult utolsó útjára Gotenhafenből. Arról, hogy a fedélzetén hány menekült és katona volt, a német források adatai eltérőek. Ami a menekülteket illeti, a szám 1990-ig nagyjából állandó volt, mivel a tragédia számos túlélője az NDK-ban élt, és ott erről a témáról nem lehetett beszélni. Azután elkezdtek emlékezni és a menekültek száma tízezerre nőtt. A katonákkal kapcsolatos szám nem változott - 1500 főn belül van. A számlálást "utas segítők" végezték el, közülük az egyik volt Heinz Schön, aki a háború után a "Gustloff" pusztulásának krónikásává vált és számtalan dokumentumkönyv szerzője volt ebben a témában, többek közt a "Gustloff katasztrófája" és az "SOS-Wilhelm Gustloff"-é.
Az Alexander Marinyeszkó parancsnoksága alatt álló "SZ-13" tengeralattjáró három torpedóval találta el az utasszállítót. Az életben maradt utasoknak szörnyű emlékei maradtak a "Gustloff" utolsó perceiről. Az emberek megpróbáltak menekülni a mentőtutajokon, de a többség csak néhány percig maradt életben a jeges vízben. Kilenc hajó vett részt az utasok mentésében. A horrorisztikus képek örökre az emlékezetbe vésődtek: a gyerekek feje nehezebb volt, mint a lábaik, ezért a felszínen csak lábak látszottak. Sok gyermeki láb...
A menekültek a könyörtelen hadigépezet túszaivá váltak
Mindazonáltal nem fogunk elsietett következtetéseket levonni. A kérdés itt sokkal mélyebben húzódik - a háború tragédiájáról. Még a legtisztességesebb háború is embertelen, mert elsődlegesen a békés civilek szenvednek tőle. A háború könyörtelen törvényei szerint Marinyeszkó egy hadihajót süllyesztett el, és nem az ő hibája, hogy egy menekültekkel teli hajót süllyesztett el. A tragédiában hatalmas bűn terheli a német parancsnokságot, melyet katonai érdekei vezéreltek és nem gondoltak a civilekre.
Az a helyzet, hogy a "Gustloff" megfelelő kíséret nélkül és a tervezettnél korábban futott ki Gotenhafenből, mert a német tengeralattjárósokat sürgősen át kellett dobni a már körbezárt Kelet-Poroszországból. A németek tudták, hogy ez a terület kifejezetten veszélyes a hajók számára. Végzetes szerepet játszottak a helyzetjelző lámpák, melyeket azután kapcsoltak fel a "Gustloffon", mikor üzenetet kaptak a feléjük közeledő német aknaszedő hajók csoportjáról - éppen ezen fények alapján fedezte fel Marinyeszkó az utasszállítót. És végül, a hajó az utolsó útjára nem mint kórházhajó futott ki, hanem mint katonai jármű, szürkére festve és légvédelmi ágyúkkal felszerelve.
Gyakorlatilag a mai napig ismeretlenek nálunk Schön számai és továbbra is azokat az adatokat használják, mely szerint a "Gustloffon" a német tengeralattjáró flotta elitje vesztette életét - 3700 haditengerész, akikkel 70-80 tengeralattjárót lehetett volna felszerelni. Ezeket a svéd Aftonbladet újság 1945 február 2-i számából vett adatokat nálunk vitathatatlannak és megkérdőjelezhetetlennek tartják. A mai napig megingathatatlanul tartják magukat azok a legendák, melyek még az 1960-as évekből az aranykezű Szergej Szergejevics Szmirnov írótól erednek, aki a háború akkor ismeretlen lapjait fedte fel - Marinyeszkó dicsőségét és a Breszt erőd védelmét. De nem, soha nem volt Marinyeszkó "Hitler személyes ellensége" és nem hirdettek Németországban háromnapos gyászt a "Gustloff" pusztulása miatt. Nem tették azon egyszerű okból, mert még emberek ezrei vártak a tengeri evakuációra és a katasztrófa híre pánikot okozott volna. Gyászt magáért Wilhelm Gustloffért, a Svájci Nemzetiszocialista Párt vezetőéért hirdettek, akit 1936-ban öltek meg, és a gyilkosát, David Frankfurter egyetemistát nevezték Hitler személyes ellenségének.
Miért nem merjük még a mai napig sem megnevezni a tragédia valódi mértékét? Akármilyen szomorú is bevallani, de attól félünk, hogy Marinyeszkó hőstette elhalványul. Azonban, ma sok német is megérti: a németek provokálták Marinyeszkót. "Ez egy ragyogó katonai művelet volt, annak köszönhetően hogy a Balti tengeri háborúban a kezdeményezés dominanciáját a szovjet haditengerészek szorosan magukhoz ragadták, - mondta az A. I. Marnyeszkóról elnevezett Oroszország Tengeralattjáró Erői Múzeumának igazgatóhelyettese, Jurij Lebegyev. - Az "SZ-13" tengeralattjáró ezzel az akcióval közelebb hozta a háború végét. Ez stratégiai siker volt a szovjet haditengerészet számára, és Németország számára - hatalmas tengeri katasztrófa. Marinyeszkó dicsősége abban áll, hogy elpusztította a nácizmus látszólag elsüllyeszthetetlen szimbólumát, az álomhajót, mely a Harmadik Birodalmat propagálta. És a polgárok, akik a hajón voltak, a német hadigépezet túszaivá váltak. Ezért a "Gustloff" pusztulásának tragédiája - nem Marinyeszkó, hanem a hitlerista Németország hibája."
Elfogadva, hogy az elsüllyesztett "Gustloffon" nem csak német tengeralattjárósok voltak, hanem menekültek is, újabb lépést teszünk egy történelmi, noha számunkra kedvezőtlen tény megismerése felé. De ki kell lépnünk ebből a szituációból, mert Németországban a "Gustloff" - a bánat szimbóluma, és Oroszországban - a katonai győzelmünk szimbóluma. A "Gustloff" és Marinyeszkó kérdése nagyon összetett és komplex, mely hatással van Oroszorzág és Németország jelenlegi és jövőbeni kapcsolataira. Nem véletlen, hogy Németország főkonzulja, Ulrich Schening, aki nemrég az A. I. Marinyeszkóról elnevezett Oroszországi Tengeralattjáró Erők Múzeumában járt, ilyen bejegyzést hagyott a díszvendégek könyvében: "60 évvel a második világháború befejezése után végre elérkezett az idő, amikor az oroszok és a németek együtt építik a jövőt. Erre szólít fel a "Wilhelm Gustloff" német utasszállító 1945 januári pusztulása."
Ma lehetőségünk van arra, hogy még egy ilyen nehéz ügyben is megbékéljünk - a történelmi hitelességen keresztül. Valójában a történelemben nincs fekete és fehér. És Marinyeszkó egyedisége abban áll, hogy a személyisége senkit sem hagy közömbösen. Az ő legendás személye valószínűleg felkészült a halhatatlanságra. Ő emberi legenda lett és az is marad...
Írta:
Szergej Glezerov
eredeti forrás:
http://www.mediasprut.ru
