Az eredeti kiadvány: Чхеидзе А. А. Записки дунайского разведчика. —М.: Мол. гвардия, 1984.
A kép forrása: military-antik.com
Elérkezett a kitűzött időpont - 20.00. Végigmegyünk a fő utcán, teljesen üres. A járdát kráterek lyuggatták, a telefonpóznák itt-ott kidőltek és elzárják az utunkat. Könnyű fagy csípi az arcot, nagy pelyhekben hullik a hó. A házak ablakaiban sötétség. És nem tudni: lakatlanok-e a házak vagy az ott lévő emberek egyszerűen csak lapulnak, féltve az életüket. Egy kilőtt tankhoz közeledtünk, amelyik mögött a nyílás volt. Kinyitva a csatornahálózatba vezető fedelet, Kalganov elsőnek ereszkedett le a mély tégla lejáratba. Mögötte ment a nyolc felderítő és a négy gyalogos. A nyílás védelmére hárman maradtak. Előrenyomultunk. A cső átmérője nem volt több egy méternél. Félig guggoló állapotban nehéz járni. Tökéletes csendben haladtunk előre késlekedés nélkül. A cső helyenként összeszűkült. Akkor valóban kúsznunk kellett, belemerülve a hideg szennyvízbe. Hogy ne áztassuk el a gázálarctáskát és a géppisztolyt, a fejünk felett tartottuk őket.
Megtettük a már ismerős 200 métert. Itt semmi se változott. És még az út is rövidebbnek tűnt. Hamarosan már az ellenség hátában voltunk. Kalganov időnként néhány másodpercre felkapcsolta az elektromos lámpáját. Elővigyázatosságból a zöld fényt nem előre, hanem a cső falára irányította a parancsnok, megvizsgálta a vázlatot, az órájára nézett. Az utolsó közülünk egy híradós volt. Ő telefonkészüléket és kábeltekercset cipelt. A törzsnél figyelték az előrehaladásunkat. Türelmetlenül várták az első megfigyeléseinkről szóló jelentésünket.
Eltelt két óra. Úgy tűnt, hogy sosem lesz vége ennek a nehéz útnak. A föld alatt sötétség honolt. Tőle, a mély csendtől, a cső zártságától és a bénító szagtól nem volt kellemes érzés. A híradós halkan jelentette a parancsnokságnak az előrehaladásunkat. De hirtelen megszakadt az összeköttetés a parancsnoki ponttal. A híradóst elküldték, hogy javítsa ki az összeköttetést. De sajnos a baj nem jár egyedül. Az a tengerészgyalogos, aki két gázálarcot cipelt a jövőbeli "nyelvek" számára, adta fel elsőként és elkezdett lemaradni. Levegő után kapkodott, nehezen tudott lépést tartani velünk. Végül teljesen elvesztette az erejét. Magunkkal cipelni nem volt értelme. Nekünk készen kellett állni az előttünk álló harcra a fasisztákkal. Ezért a tengerészgyalogost visszaküldték. De a rohanásban senki sem gondolt arra hogy el kellene venni a tartalék gázmaszkjait. Nagyon óvatosan, próbálva nem zajt csapni, haladtunk el a nyílások alatt. Mint gyakorlott sportedző, a parancsnokunk próbálta gazdaságosan felhasználni katonáink erejét. A nyílások alatt rövid szünetet tartott. Út közben gyakran találkoztunk elágazásokkal. A következő kereszteződésnél Kalganov megállt, a megszokottnál tovább időzött a vázlat felett, majd halkan megparancsolta:
- Andrejev csoportja, balra!
Ő maga a maradékkal jobbra ment.
Andrej csoportjába kerültem. Hatan voltunk. Tudtuk, hogy az elágazástól a kijáratig még menni kell egy keveset. Zajtalanul mentünk. Andrejev hirtelen megállt és óvatosan felegyenesedett. "Lejárat", - villant fel az örömteli gondolat. Egy lépést tettem előre és nagy örömmel felegyenesedtem. Kellemes érzés volt felegyenesedve állni. Fájt a hátam, a térdeim és a nyaki izmok. Levettük a gázálarcokat és eltettük a táskákba. A nehéz szag megnehezítette a légzést. De itt könnyebb volt levegőt venni. Egy óra tíz. Ez azt jelenti, hogy a csőben három óra negyven percet mentünk. A föld alatti mozgás ütemterve, amit a parancsnok felvázolt, tarthatónak tűnt.
A nyílás, melynek fedele alatt álltunk, a németek hátában helyezkedett el - a Királyi udvartól egy kissé északra, nem messze a Magdolna templomtól. Felmásztam a lejárat falába épített fém kapcsokon és fülemet a fedélre tettem. Minden csendes volt. Andrejev parancsára megpróbáltam kinyitni a nyílást, de hiába: a fedél befagyott. Nekifeszültem, erősebben nyomtam - az eredmény ugyanaz volt.
A rozsdás kapcsokon csúsztak a lábak. Egy magas tengerészgyalogos jött oda, lehajolt, felajánlva nekem a hátát segítségül. Egyik lábam a vállára tettem. A helyzet azonnal stabilabbá vált. De a nyílás nem engedett. Mit lehet tenni? Valaki javasolta hogy üssük a fedelet. Az elképzelés jó, de a zaj odavonzza a fasisztákat.
Levettem a vastag sálat a nyakamról, és a tusát beburkolva vele kis ütéseket mértem a fedélre. Megrezdült, kongott és engedett.
Valószínűleg mindannyian megkönnyebbülten sóhajtottunk. A küldetés fele teljesítve volt.
A föld alatti áthatolhatatlan sötétség után az éjszaka nagyon világosnak tűnt. Ahogy kinéztem láttam, hogy a nyílás egy kis sikátor végén van, ami a térre nyílik. Még onnan is látszottak az ellenséges ágyúk. Ez azt jelenti, hogy valahol a közelben őrszem van. Nagyon óvatosnak kell lenni. Havazott. Ez segítségünkre lehet.
Andrejev jelt adott, és akkor mi hárman - ő, Globa és én: - zajtalanul kimásztunk a nyílásból és csendben visszacsuktuk a fedelet. Csoportunk tartalékaként a lejáratban maradt Kocár, Gura és egy tengerészgyalogos. A házhoz lapulva megfigyeltük a teret. Lassan előrementünk. Élvezettel szívtuk be a tiszta, fagyos levegőt.
Körbenézve, csapda állítás céljából átmentünk egy üres ház sötét kapualjába. Ez az a hely, ahonnan észrevétlenül el lehet jutni a fogollyal a nyíláshoz. A sikátorban hamarosan megjelent egy ember. Felénk haladt. Ritkás hó esett, de mindannyian láttuk, hogy hitlerista katona jön. Ilyen "nyelv" nem felelt meg nekünk. Elment mellettünk és eltűnt a szomszédos sokemeletes ház bejáratában. Oda már több alkalommal mentek be fasiszták.
Az idő telt, és az utca csendes és kihalt volt. Andrejev türelmetlenül nézte az óráját. Hamarosan indulni kell, és mi nem fejeztük be teljesen a feladatunkat. De ekkor ugyanebből a lépcsőházból zaj hallatszott és ketten kijöttek. "Tényleg nincs szerencsénk és ezek ketten egyszerű katonák?" - gondoltam aggódva. De rögtön felismertem a tiszti sapkáját és felkészültem hogy lecsapjak.
Valamiről élénken beszélve, közeledtek. Az egyik - középtermetű, telt, fekete bőrkabátban, a másik - magas, tiszti sapkában. A hitleristák bementek a kapualjba. Andrejev parancsot adott, és rájuk vetettük magunkat.
A géppisztoly tusájával fejbe vágtam azt, amelyik bőrkabátban volt. Ő azonnal a földre rogyott. Andrejev kipeckelte a száját és erősen megkötözte a kezeit. De a magas erőteljesen ellenállt. Elvtársaink segítségére siettünk. Globa ütött - és a hitlerista szintén elterült a földön.
Globa a vállára vette a magasabb hitleristát. Mögötte Andrejev vonszolta a bőrkabátos tisztet. Nekem azt parancsolták hogy menjek vissza.
A bejárattól a nyílásig észrevétlenül eljutottunk, de a küzdelem zajait, ha a németek figyelmesek, talán meghallhatták. De a fasiszták biztosak voltak benne: a hátukban szovjet felderítők nem jelenhetnek meg. Andrejev kinyitotta a nyílást, benyomta a nyílásba a bőrkabátot viselő kövérebbet, akit óvatosan fogadtak a várakozó elvtársaink. Globa megnézte a másikat, megbizonyosodott róla, hogy halott, ledobta és utána ő is lemászott. Őt Andrejev követte. Záróemberként végignéztem az utcát. Minden csendes volt, csak a leesett tiszti sapka feküdt a járdán.
Andrejev felkapcsolta zseblámpáját és rávilágított a fogolyra. A fasiszta szemeiben rémület volt. Megdöbbent és sehogy se tudott magához térni. Andrejev kihúzta a pecket a szájából és azt mondta, hogy magyarázzam el a fogolynak: az életét garantáljuk, de ezért meg kell tennie velünk valamekkora távolságot a csatornarendszerben. Úgy tűnt, hogy ez a hír kissé ösztönözte a fasisztát.
A foglyul ejtett tisztről kiderült, hogy őrnagy a rohamtüzér dandár törzsénél. A zseblámpa fényénél ellenőriztük a dokumentumait, megbizonyosodtunk, hogy pontos adatokat adott meg a személyazonosságát illetően. A megölt elvtársa SS volt.
A feladat teljesítve. Ideje visszatérni. A csőbe elsőként a parancsnokunk merült bele. Őt követték a többiek. Látva, hogy a fogoly nehezen lélegzik, odaadtam neki a gázálarcomat. Az őrnagy köztem és Globa között ment és egyre jobban lemaradt. Globa nem nézett vissza. Gázálarc nélkül fulladni kezdtem. Jelt akartam adni a zseblámpámmal, de nem égett, és kiáltani vagy lőni kockázatos lett volna. A szemeim könnyeztek, szédültem. Reméltem, hogy az elvtársak észreveszik, hogy lemaradtam. Így is történt. Globa megvárt engem és odaadta a gázálarcát. A gázálarcot felváltva használva el is értünk az elágazáshoz, ahol Kalganov csoportja várt minket. Ők is egy "nyelvvel" tértek vissza - egy főhadnaggyal. A parancsnok előtt nehéz feladat állt - virradatig felszínre hozni a felderítőket és a foglyokat. Mindannyian alaposan kimerültünk. Aggódtunk a foglyok miatt is. A főhadnagy fürgén ment, de a mi őrnagyunk még a gázálarcban is teljesen feladta.
Kalganov mindannyiunkat siettetett, de út közben rövid szüneteket tartott. Az út végén az őrnagy már nem tudott tovább menni, és nekünk kellett vonszolni őt. Örültem a hírnek, hogy a kijáratig mindössze száz méter maradt. Mentünk, a hideg vízbe merülve. Néhányunknak az erőfeszítéstől vér szivárgott az orrából. És mégis megcsináltuk.
A felderítési adataink és a "nyelvektől" kapott információk a Királyi udvar végső megrohamozásában játszottak szerepet.
