Az eredeti cikk: https://topwar.ru/90743-voyna-otnyala-vosmeryh-synovey.html

A lipecki régió Zadonszk nevű kisvárosában áll az egyik legmegrázóbb háborús emlékmű - az Anya emlékműve, Marija Matvejevna Frolováé, aki nyolc fiát adta a Győzelemért.

Ennek a családnak a története annyira megható, hogy csak az érzéketlen ember tud közömbösen és kegyetlenül viszonyulni hozzá (mondván, a háború az háború), az, aki olyan, mint az üres edény, látszólag van térfogata, de nincs tartalma. Ezt azért írom ilyen keserűen, mert találkoztam ilyen emberrel. És ez a valaki azt is mondta, hogy egy gyereket vagy nyolc gyereket elveszteni - ugyanakkora bánat. Nem fogom mások mértékegységeit használni és mások problémáját szaporítani, hanem elkezdem a történetet.

Marija férje, Georgij Ignatyevics sokkal idősebb volt feleségénél. Fiatalkorában eladó volt, gondosan és fáradhatatlanul dolgozott. Később maga vitte a boltot. És neki, a már negyvenes éveiben járó férfinak, megtetszett egy félénk lány. Nem sokat kertelt, húsvét előtt elment és megkérdezte közvetlenül, hogy hozzá akar-e menni feleségül.
Emlékeztet a "Fehér harmat" c. film egyik jelenetére: "Maga: szerelem, szerelem, su-su, la-la, és válófélben van! És én nem beszélgettem az Ön anyjával, a szerelemről egy szót sem ejtettem, és közel ötven év harmóniában..." itt is így történt.

A család nőtt, gyerekeik születtek. És a szerelem, amiről senki nem beszélt, a legfontosabb dolog volt a Frolov családban. A házastársak között természetesen voltak veszekedések, de Georgij Ignatyevics az utolsó napig úgy hívta feleségét, hogy "Ön", és Másenyka. És nem a vagyonuk miatt reszkettek.

A szomszédok emlékeztek egy ilyen esetre: a család már nagy volt, új, tágasabb házra volt szükségük. De nem volt rá pénz. Vettek egy kevés téglát, az udvarban halmozták fel. A halmocska növekedett, lassanként elvesztve a "ka" toldalékot. De egyszer szó szerint rázúdult Zadonszkra egy erős felhőszakadás, egy fal rádőlt a Kamenkába vezető fő "sugárútra". Frolovék odaadták minden tartalékukat a fal helyreállításához. Nem tanakodtak túl sokáig. Így esett - segítettek, nem nézték, mi volt magán és mi volt közösségi.

Georgij Ignatyevics nem szerzett tudomást arról, hogy a háború elkezdődött - egy hónappal a kezdete előtt meghalt. Hirtelen, egy nap alatt. Az özvegyet egy dolog vigasztalta - majdnem minden gyerekük - tíz fiú és két lány - már saját lábukon állt, felnőttek voltak. És egy másik városban - Leningrádban éltek.

Mihail, a legidősebb fiú utazott oda elsőként még jóval a háború előtt. Nyugodt volt, kiegyensúlyozott, rendkívüli tudásszomjjal. Az iskolában szinte nem kapott négyest, falta a könyveket. Ennyi volt Misa egyszerű receptje az egyetemre való bejutásra: mindent megtanulni amit feladnak, és sokat olvasni önállóan. Addigra, mire apja meghalt, Mihail már sikeres ember volt. Elvégezte a Műszaki Egyetemet, a Haditengerészati Akadémia tanára lett és alezredesi rangot ért el! Mihail már a háború első napjaiban beszélt a rádióban, felszólított, hogy ne csüggedjenek és harcoljanak az ellenséggel. Ő maga a hajóknak az ellenséges mágneses aknák elleni védelmén dolgozott. Mihail Georgijevics kidolgozott egy nagyon hatékony, tekercselés mentes védelmi megoldást és szabadalmi jogot kapott rá. Sokan úgy vélték, hogy Frolov megoldása még Kurcsatovét is meghaladta: nem igényelt nagy mennyiségű vezetéket, jelentősen olcsóbb volt. Sok hajó nem robbant fel a nácik mágneses aknáin, amelyeken ezt a módszert alkalmazták. Mihailt ezért a vívmányért Sztálin-díjjal jutalmazták. De ő erről nem szerezhetett tudomást: a tesztelés ideje alatt a hadihajót bombatámadás érte, súlyos sebesülést kapott és Leningrád egyik kórházában életét vesztette. És a család sokáig semmit sem tudott az elsőszülött fiuk eredményeiről, mivel a munkája titkos volt. Azt hitték, hogy Mihail csak előadásokat tart az Akadémián...

A második fiú, Dimitrij, gyerekkorától kezdve rajongott a tengerért. Arról álmodozott, hogy a flottához kerül, és az álmát úgy realizálta, ahogy csak tudta: egy napot sem töltött el torna nélkül, komolyan sportolt, jól tanult.

Az álom megvalósult. A harmincas évek végén Dimitrij a tengereket és óceánokat szelte. Sok mindent látott és sok mindenről mesélhetett a családjának, de a háború előtt már nem volt ideje hazamenni - a Balti Flottában védte Leningrádot. 1941 őszének végén a hajó, amelyen Dimitrij szolgált, aknára futott. Csak három tengerész maradt életben, köztük Frolov, erős légnyomással. Miután valahogy deszkákat gyűjtöttek össze a vízen, egyfajta tutajt készítettek, így néhány óráig a jeges vízben tartózkodtak amíg a segítség meg nem érkezett. Akkor Dimitrij túlélte, noha az orvosok sokat küzdöttek az életéért. Ismét a flottához küldték. Nem volt szerencséje: Dimitrij ismét megsebesült. Az orvosok megmentették. De az utolsó sérülése különösen súlyos volt: a fején sérült meg. És bár a fiút ismét visszahozták az életbe, csak rövid időre: hazakerült és belehalt a sérülésébe.

A harmadik testvért Konsztantyinnak hívták. Ő szintén bátor fiúként nőtt fel és ez a bátorság néha valami szörnyűséges volt. Nos, a Don folyót kegyetlenül gyors folyásúnak ismerik, habár úgy nevezik, hogy Csendes. Egy alkalommal lányok merültek el ott. Kosztya, aki akkor még iskolás volt, ezt észrevette, kifutott a partra, egy szikláról a vízbe ugrott és mindkettőjüket kihúzta. Semmitől sem félt - és győzött. És micsoda kertész volt! Különleges rózsákat termesztett - a virágoknak a legkülönfélébb árnyalatai voltak - még fekete is akadt. Amikor Kosztya a lányok után kezdett járkálni, a fél Zadonszk irígykedve nézte a csokrait.

Miután a szülővárosában elvégezte a szakiskolát, a bátyjához ment Leningrádba, beiratkozott az egyik egyetem esti tagozatára és dolgozni kezdett. Megnősült. A háború első napjaiban önkéntesnek állt. Egyszer felhívta a feleségét: "A frontról jöttem - boldog nap! Találkozzunk az állomáson, hamarosan érkezem a vonattal!" Magáról megfeledkezve az örömtől, a felesége fél óra alatt elért az állomáshoz. És meglátta a kordont: a vonatot bombatámadás érte, szinte az össze rajta lévő ember meghalt...

A negyedik testvér, Tyihon hengerész lett és a háború kezdete előtt beiratkozott egy repülőklubba. A fronton a tüzérségnél szolgált, majd a repülős alakulatban: az ifjúkori hobbi hasznossá vált. A legveszélyesebb küldetésekre repült, sokszor megsebesült. Ilyen sorokat nyomtattak Tyihonról a helyőrségi lapokban:

"Georgij Uljanovszkij, Tyihon Frolov
Követte őket - Fedjakov és Tamarov
Szálltak a távoli tüzek délibábja felett,
Az égő tüzek tengere felett.
Sok német-fasiszta ezred
Nagy német csoportosulások
A nagy orosz térségeken Mereckov vezetett,
Frolov felemelte az IL-t Batyeck felett,
Frolov a megszállókat zúzta a magasból,
Bombázott. És az éjszakai repüléseken
A csatarepülő ezred navigátora lett
Nyugatra vezette a repülőgépeket..."

1944 tavaszán Tyihon lett a repülőszázad parancsnoka, hamarosan kapitányi rangot kapott.
Gyakran küldött haza levelet - talán gyakrabban, mint a többi testvér.
"Üdvözlöm, kedves Mama és Ánya! Tegnap levelet kaptam Tonyától (ő a második nővér), melyben azt írja, hogy Mihail és Nyina meghalt. Szörnyű hírek számomra. Mindez az átkozott fritzek bűne. Ők hoztak korai halált Hazánk nagyon értékes személyeire és a testvéreimre. Miattuk jutott sok kisgyermek árvaságra. De emlékeztessük őket: mi tízen vagyunk testvérek, egy meghalt - a helyére másik áll. Ebből a levélből azt is megtudtam, hogy Leonyidot besorozták a hadseregbe. Ennek így is kell lennie, a Haza megköveteli ezt, és mindannyiunknak bosszút kell állnia az elhunytak haláláért és a fiatal árvákért. Így is lesz."
1945 tavaszán Tyihon Königsberg erődjeinek bombázására vezette ezredét és meghalt. Tyihont tömegsírba temették.

Vaszilijról nem sokat tudni. Ő is követte a testvéreit Leningrádba, esztergályosként dolgozott a gyárban. Önkéntesnek állt. Levelet írt az anyjának, az utolsóban ezt írta:
"Nem valószínű, hogy hazajutok innen - felmorzsolnak minket. De megkapják ami jár, a fritzek meglelik itt a sírjukat. Szorosan és szeretettel ölelek mindenkit!..." Vaszilij a Névai Dubrovkában halt meg.

Nyikolaj nem volt túl talpraesett, de az anyja nagyon szerette. A kutyáktól nagyon félt (a háború előtti időkben nagyon sok volt belőlük Zadonszkban).
Egy napon az anya falura ment, hogy néhány dolgot élelemre cseréljen. Késő este Kolka, félve, hogy az anyját nehogy megharapják a kutyák, elment a külvárosba hogy találkozzon vele. A kerítésnek támaszkodva ácsorgott, a félelmét sóhajtások mögé rejtve.

Kiváló horgász volt, gazdag fogást tudott csinálni egy egyszerű csalival. A háború előtt a leningrádi gyárban lakatosként dolgozott. És ügyes lakatosként - mérnökök is jártak hozzá tanácsért. Aranykezű volt - maga szerelt össze televíziókat is. A háború legelső évében Nyikolaj tiszthelyettes képző iskolát végzett el. Sokszor megsebesült. A háborúból visszatért, de hamarosan meghalt.

Leonyidnak felmentése volt, nem vitték a frontra. Ennek különféle okai voltak. Az első - még kisfiúként síelés közben súlyos esése volt és megsérült a veséje. A másik ok - egészen más.
1941 nyarán Leonyid, az esztergályos, a leningrádi gyárban dolgozott. A legmagasabb fokozatú mester volt, maga a gyár igazgatója parancsolta meg a srácnak, hogy felejtse el a frontot - az ilyen emberekre helyben van szükség. De Ljonka nem ezt akarta. Egyik kérelmet a másik után írta - mindet elutasították. De egyszer a katonai bizottság dolgozói hibát vétettek: késtek egy kicsit a felmentés megerősítésével. És Leonyid, kihasználva a napot, a többi önkéntessel együtt vonatra ült. Az út során kétszer kapott táviratot a gyárigazgató kérésével-parancsával a visszatérésre, de Frolov esztergályos nem tért vissza. Egy "Letucskán" szolgált - egy mozgó javító ponton, bosszúból a bátyjai haláláért. És a tankokat közvetlenül a harctéren javították. Egyszer a "Letucskába" egy fasiszta lövedék csapódott...

Péter még iskolásként érkezett Leningrádba. Igaz, a lelkiismerete nem engedte, hogy a testvérei nyakán lógjon, és lassacskán munkát szerzett általuk a gyárban, és az órák után rohant a műszakba. Remekül tudott motorkerékpárt vezetni - és a háború előtt és alatt: jelentéseket kézbesített. Felderítésre is ment. Megsebesült, de nem feküdt sokáig a kórházban, rohant az első vonalba. 1943-ban halt meg.

Alekszejt, aki evakuált üzemben dolgozott, nem engedték a frontra. A háború teljes időszaka alatt dolgozott, nem kímélve magát. A háború után haláláig Kazanyban élt.

Mitro, vagy Mitrofan, a testvérek között a legvékonyabbra nőtt, még a korai gyerekkorban súlyosan megbetegedett, épphogy meg nem halt. De egy évet végig tudott küzdeni és életben maradt. Leningrádban élt, de minden évben elutazott szülővárosába Zadonszkba, gondozta a házat és a kertet. És Mitronak úgy tűnt hogy eljön a nap - és a teljes nagy boldog családja együtt lesz... De ez az álom nem vált valóra.

Antonyina a nővér a háború előtt szintén elutazott Leningrádba. Ott, a számára kezdetben idegen városban, ő helyettesítette a bátyjai számára az anyjukat. Férjhez ment, Valerik nevű kisfia született. Nem evakuált, a blokád alá vett városban maradt. Ezt írta haza, Zadonszkba a mamának és húgának 1943 őszén:
"Üdvözöllek, kedves mama és Anyuta! Rég nem írtam nektek, nem tudtam. Beteg voltam, és kevés jó dolog történt, nem akartalak zavarni és aggasztani titeket. Még élek, de hogy mi lesz holnap, nem tudom. Rengeteg szörnyűség történt. És most is folytatódik. Reggeltől estig dolgozom. Ezért Valeriket nem hozom el a óvodából. Sír, de mit tehetek? Megfázott, köhög, de nincs kiút számomra ebből a zsákutcából. Megfosztom őt az ebédjétől és viszem az óvodába. Hogyan álmodozunk néha vele a krumpliról "mundérban"? Fél éve, hogy nem ettünk ilyet."

Hamarosan Tonya és a hároméves gyermek nem tudtak kikelni az ágyból. A kisfiú már járni sem tudott. Antonyina munkatársai találták meg és mentették meg őket. Megetették, elmentek. És azután csomag érkezett a távoli Zadonszkból. Valójában nagyon hosszú ideig volt úton, az almák megrothadtak, a patkányok kirágták a doboz sarkát, a köles egy része kiszóródott a lyukon. De még így is hatalmas segítség volt mindez...

Annából nagyon felelősségteljes kislány cseperedett. Mint ahogy a Frolov család majd minden gyermeke, ő is kiválóan tanult. A háború alatt mindvégig anyja mellett volt, segített őt ahogy csak tudta. Élete csak a háború után rendeződött, de a házassága nem sikerült, hamar elváltak. Sajnos, Anna elvesztette egyetlen gyermekét - egy kislányt. Tanárként dolgozott és  az összes ki nem adott szeretetét mások gyermekeinek adta.

És mi lett Marija Matvejevnával? Hogyan tudott megbirkózni hatalmas bánatával? Valahogy sikerült neki. Nem kérgesedett meg a szíve, még ha el is ítéli valaki ezért...
Marija Matvejevna hosszú életet élt, 96 éves korában halt meg. Fejből tudta az összes elhunyt gyermeke leveleit. Gyakran ült a ház mellett egy kis padon. Ha mások gyermekei elhaladtak ott - cukorkával vagy mézeskaláccsal kínálta meg őket. És az utca - ahol az egykor nagy Frolov család élt, most az ő nevüket viseli. Ebben nagy érdeme van a lipecki újságírónak, Alexander Koszjakinnek, aki tudomást szerzett erről a családról és elsőnek írt róluk.

Ma Zadonszkban áll az Anya emlékműve - Győzelmünk hatvanadik évfordulójára állították fel. A lipecki régió adminisztrációja biztosította a pénz nagyobbik részét az emlékműre, de a lipeckiek és a leningrádiak is jelentős összeget gyűjtöttek (elnézést ezért a pontatlanságért, de nem tudom itt azt mondani, hogy "péterburgiak"...). Szerény emlékmű. De nem tudsz úgy elhaladni mellette, hogy ne ébresszen gondolatot benned...

Ha még nem olvastad, olvasd el az Esztergomi deszant történetét is.

Az első naptól kezdve a Partvédő Egység tüzérsége fedezte a hídfőhöz vezető utakat. De a konkrét támadásokat a deszantosoknak kellett visszaverni.
Különösen nehéz volt a helyzet a műútnál. A. P. Szajenko hadnagy két negyvenötösénél - pokoli volt. A tüzérek, bár beásták az aprócska ágyúikat, de a tüzelő fegyvert elrejteni nem lehetséges. Egész sorozatnyi lövedék füstkitörései újra és újra beborították az ágyúállásokat. És, amikor a füst eloszlott, az irányzó az irányzéknál mindent láthatott, és sietve elvégezte a számításokat a "negyvenötösüknél". De a német ütegekkel nem lehetett vitatkozni. Ott az űrméret is nagyobb volt, és az állások is valamilyen dombtetőn voltak. A két ágyú közül az egyik hamar kiesett a szolgálatból, és vele együtt halt meg a kezelőszemélyzete is..
Nyugat felől a büntetőszázad fedezte az utat. Mihelyt a büntetőszázadosok a deszant hídfőjében találták magukat, hamis bátorságuk és tettetett fegyelmezetlenségük úgy lehullott, mint a héj. Minden századnak, mely az úton harcolt, saját védelmi körzete volt. A harcosok mindegyik században sietve kiásott lövészgödrökben rejtőztek, kezdetben nem rendelkeztek közös árkokkal, de a sorsuk közös volt. Ha egyikük nem tart ki - a másikat elkerülhetetlenül elsöpri a hátulról érkező csapás, felőrölve az áttörő tankok lánctalpaival, szétszaggatva a kíméletet nem ismerő német gyalogság által.
Kétségtelen, hogy a büntetőszázadosok lelkiismeretesen harcoltak. Sokan közülük igyekeztek a harcban mutatott bátorsággal jóvátenni bűneiket, ami miatt ebbe a különleges egységbe kerültek. Sokan voltak ott olyanok, akik meglátták az előttük álló lehetőséget arra hogy jeleskedjenek a harcban olyasmiben, mint a nagyfokú bizalom és becsület.
Az objektivitáshoz tudni kell - amikor a harcra került sor - ezek a fickók méltóképpen harcoltak. Az első nap a hídfőben négy német tank gyalogosokkal támogatott támadását verték vissza.
Szekeres Mária magyar történésznek köszönhetően, aki magyar nyelven publikálta "Táti hídfő" című könyvét, lehetőséget kaptunk arra, hogy betekintsünk azokba a dokumentumokba, melyek az ellenséges oldalon készültek. A Dél hadseregcsoport hadinaplójába 1945. március 20-án az alábbi bejegyzést tették: -
"A ellenség zászlóaljnyi létszámmal deszantot tett partra a Duna déli partján és hídfőállást foglalt el Nyergesújfalutól 7 kilométerre keletre. Az ellenség állásai ebben a körzetben erőteljesen meg vannak erődítve és áttörésükre tett próbálkozásaink sikertelenek voltak. Ahhoz hogy ezeket az állásokat áttörhessük, a fő csapást Körtvélyes mellett kell megtenni... Az ebből a főirányból mért csapással együtt, az ellenség figyelmének elvonására, fokozni kell a nyomást északi irányból, Tokod és a dunai sziget felől..."
És később ebben a dokumentumban: -
"...A tengerészgyalogos zászlóalj Tátnál történt partraszállásáról és az ellenségnek a deszant felé irányuló erős nyomásáról a front déli és keleti szektorában 9:45-kor telefonbeszélgetés zajlott a német szárazföldi erők vezérkari főnökével, G. Guderian vezérezredessel, mely az Esztergomtól keletre lévő frontvonal harcrendjének megszilárdítását javasolta..."
Ezen dokumentumok alapján látjuk, hogy az ellenség tudta, hogy a hátában nem közönséges harcosokból álló zászlóalj szállt partra, hanem tengerészgyalogosok, és a 144. zászlóalj állásait, melyek kisméretű gyalogsági ásók segítségével készültek, "erőteljesen megerődítettnek" hitték?!
De a mi parancsokságunknak sem volt könnyebb. Megbizonyosodva arról, hogy az Esztergom körzetében körülzárt ellenséges erőket nem lehet egyetlen nap alatt megsemmisíteni, a parancsnokság elhatározta hogy megerősíti a 144. zászlóaljat, és március 21-re virradó éjszaka a hídfőbe szállítja feltöltésként D. D. Martinov őrnagy 305. tengerészgyalogos zászlóalját. De az ő zászlóalja egész nap a frontvonalon harcolt, próbálva szárazföldön átjutni a deszanthoz. A zászlóalj harcból való kivonása és a páncélnaszádra való felszállás helyére átjutása elég nehéz feladat volt és a tengerészgyalogosok csak március 21. 00:15-kor érkeztek meg Basaharcra, ahol a deszant csoport páncélnaszádjai várták őket. A beszállás csak 2:00-ra fejeződött be, és 5 perc múlva a páncélnaszád, 360 deszantossal, 12 tonna lőszerrel és élelemmel a fedélzetén elindult arra az útra, melyen előző este az ellenség hátába vitték a 144. zászlóaljat.
De a németek már jelentősen megerősítették a frontvonalon lévő folyami védelmi állásokat. Az Esztergomi híd sűrű füstfelhőbe volt burkolva. Az ágyú- és aknatűzben manőverezve, a deszantot szállító páncélnaszád elkezdte keresni az átjárót a felrobbantott híd alatt. A füstfelhőben való hosszú tartózkodás kimerítette a hajók személyzetét, az átjárót nem sikerült megtalálni, és a partraszállás parancsoka, K. I. Butvin korvettkapitány a bázisra való visszatérés mellett döntött.
A Dél hadseregcsoport számunkra már ismert hadinaplójába a német törzstiszt március 21-én az alábbit jegyezte be: -
"Az ellenség 20 deszanthajóval, melyből három meg lett semmisítve, megerősítette csapatait a Nyergesújfalutól 5 km-re keletre lévő hídfőjében."
Valójában, az Esztergomi hídhoz csak 5 hajó ment, és nem 20. És kettő pusztult el közülük, nem három. Mindazonáltal, elismerésünk a német megfigyelőknek, akik a folyót éberen figyelték.
Így öt hajónak - három páncélnaszád és két aknaszedő hajó - sikerült önállóan túljutni a hídon. De a ködfüggönyből való kimenetel során a hajók elvesztették egymást és csak három hajó érte el a hídfőt. De deszantosok csak a 433. számú páncélnaszádon voltak, melyet V. I. Iljan hadnagy irányított. Ezen a hajón volt a hajózó egység parancsnoka, a Szovjetunió hőse, K. I. Vorobjev főhadnagy is.
Ők 60 főt tettek partra a hídfőben és lőszeresládákat rakodtak ki, felvették a sebesülteket és még aznap éjjel az Esztergomi hídnál áttörtek a frontvonalon a sajátjaikhoz. És a velük együtt áttörő 324. számú páncélnaszád a tüzérségi támogató egységből feljebb ment a folyón, ahol német komppal találkozott, melyet erőteljes légelhárító ágyúk fedeztek, és tüzet nyitottak rá.
Ekkor a páncélnaszád parancsnoka L. M. Lugovoj főhadnagy életét vesztette, de a csapatnak, túlnyomó részt sebesülten, sikerült visszatérnie hajóján a bázisra.
Nehezebb és tragikusabb volt az Esztergomi hídnál áttörő 131. számú páncélnaszád sorsa. Parancsnoka G. A. Murzinov főhadnagy volt. A frontvonal áttörése után nem több, mint két-három kilométert haladva a folyón Murzinov partra tette a deszantosokat a folyó jobb partján. A 144. zászlóalj hídfőjéig nem kevesebb, mint nyolc kilométer maradt, de a deszantosok erről nem tudtak. Arról, hogy a páncélnaszád "nem vitte" őket a jóval távolabb lévő helyszínre, még elképzelésük sem volt. Úgy tűnt, hogy a 144-esek hídfője valahol a közelben van. De körülnézve megértették, hogy ez nem így van.
Szerencsére ezt a csoportot a 305. zászlóalj törzsfőnöke, I. J. Csalij őrnagy vezette. Vele volt a géppuskás szakasz egy része N. G. Mocsalin hadnagy vezetésével, a felderítőszakasz A. Abdulajev vezetésével, a törzsfőnök mindkét segédtisztje - az 1. számú segédtiszt V. Dzen kapitány és a 2. számú segédtiszt M. A. Sziszojev hadnagy.
Hogy mennyire szokatlan volt ez a csoport, meg lehet ítélni abból, hogy a deszantosok közül hárman - N. G. Mocsalin, M. A. Sziszojev és D. D. Vonljarszkij az elmúlt harcokban mutatott hőstettekért és kiválóságokért fel lettek terjesztve a Szovjetunió Hőse címre, és ez a cím ekkor már adományozva volt számukra.
A németek hátában hagyva, sajátjaikkal való összeköttetés és a területről készült térkép hiányában, I. J. Csalij őrnagy elhatározta a frontvonalon keresztül való visszatérést. Ez az egyetlen irány, melyet pontosan ismert. A frontvonal vizuálisan megfigyelhető volt a lövések villanásai és a világítórakéták alapján, melyeket a németek éjszakánként fellőttek.
A világosabb napszakot a hegyen lévő erdőben kivárva, Csalij csoportja a frontvonalhoz ment. Elöl ment a felderítő D. D. Vonljarszkij 1. fokozatú törzsőrmester, határozott és bátor ember, aki még egy kicsit németül is tudott. A frontvonalhoz közelítve a deszantosoknak sikerült néhány német katonát foglyul ejteniük, akiket magukkal vittek. 
A legnehezebb dolog, mint kiderült - a frontvonalon való átkelés volt a sajátjaikhoz.
A frontvonalon lévő katonáink, észlelve hogy valamilyen emberek közelítenek feléjük, tüzelni kezdtek, a németek hátából visszatérő deszantosok pedig, tudva hogy előttük sajátjaik vannak, nem reagáltak. I. Csalij őrnagy a szerzőhöz írt levelében ezt az epizódot így mutatta be: -
"...Elhatároztuk, hogy a semleges övezet mentén haladunk, mely a sajátjaink és a németek állásait választotta el. Vonljarszkijjal mentünk elöl, magam mellett tartottam, mint nélkülözhetetlen segédet. Végül megláttunk egy páncéltörő ágyút. Az ágyú mellett egy katona állt, hangtalanul. Akkor előkerült egy másik és megparancsolta: - "Állj, kik vagytok?"
Azt feleltük, hogy tengerészek, hogy volt egy sikertelen deszant, hogy átmegyünk a frontvonalon és saját dandárunkhoz megyünk. A tüzérek megparancsolták hogy tegyük le a fegyvereket és egyikünk menjen hozzájuk. Megparancsoltam, hogy tegyék le a fegyvereket és magam mentem a legidősebb tüzérhez, megmutattam neki az igazolványomat és elmondtam, hogy mi történt velünk. Ezután a határőr zászlóalj törzséhez küldtek minket. A stábnál elláttak minket élelemmel és a dandár törzséhez küldtek minket. Ott megmutattam a térképen az útvonalunkat, átadtam a foglyokat és némi felderítési adatot..."
Hozzá kell tenni, hogy Ivan Jakovlevics Csalij mindezt a szerző kérésére 44 évvel az Esztergomi deszantművelet után jegyezte le, de elmondta, hogy mindenre kellő részletességgel és a valóságnak megfelelően emlékszik.
A Szovjetunió hőse M. A. Sziszojev, aki I. J. Csalij őrnagy egykori segédje volt a felderítésben és részt vett ennek a csoportnak a németek hátában történő vándorlásában, nem ilyen alapossággal, de megemlítette a levelében barátját, D. D. Vonljarszkijt: -
"...Sikertelenül szálltunk partra. A hajót találat érte és egy mocsárban találtuk magunkat. 18 főt választottak ki. (pontosítjuk: Csalij levele alapján 31 fő. A flottilla adatai szerint, úgy hiszem, még pontosabban - ők is feljegyeztek egy adatot a naszádra való felszálláskor és 22 főt számoltak).
Az erdőbe mentünk és ott németekkel találkoztunk. Eldobtam egy gránátot. (a levél margóján D. D. Vonljarszkij kézírásával ráírva: "Igaz"). Megsebesítettem egy katonát, és egy tiszt leugrott a szikláról. Utána a géppisztolyommal végeztem a némettel és beszaladtunk a hegyen lévő erdőbe... Azután éjjel mentünk. Emlékszel, elfogtunk két német katonát. Jól választottunk. Minden sikerült. Élve és sértetlenül... 1978. március 8."
Van még egy visszaemlékezés, amely Mihail Andrejevics Sziszojev nevéhez kötődik.
Kercsben, a 83. dandár veteránjainak találkozóján a bankett asztalnál felállt M. A. Sziszojev, a Szovjetunió Hőse és ezt mondta: -"...Gyima Vonljarszkij leleményessége nélkül nem lehetnénk itt ma ennél az asztalnál..."
Egy olyan katonabajtárs szájából, aki nem túl bőkezű szóban és írásban egyaránt, egy ilyen dicséret jelentős értékkel bír.
G. A. Murzinov főhadnagy 131. számú páncélnaszádjának sorsáról a "Szovjet Haditengerészeti Flotta háborús útvonala" negyedik kiadásában az alábbiakat közlik: -
"Március 21-én éjjel a deszantművelet során páncélnaszádjaink az Esztergomi híd térségében az ellenség szívós ellenállásával találkoztak.
A hajók egy része visszatért. A 131. számú páncélnaszád előrenyomult. A tűzfüggönyön és a hídon áttörve elérte a hídfőt és szerencsésen végrehajtotta a rábízott feladatot, elnémította a parton lévő tűzfészket és partraszállított 22 deszantost. (Ahogy mi már láthattuk, a hídfőt nem érte el, és a deszantosokat, nem tudni hova, partra tette...)
A visszafelé úton a páncélnaszádot az ellenséges tüzérség felfedezte. Hamarosan három találat érte: a parancsoki hídnál, a toronyban és a gépházban.
A páncélnaszád elkezdett vízbe süllyedni. A parancsnok megparancsolta a legénységnek, hogy hagyja el a hajót. Azonban a legénység néhány tagja, beleértve a kapitányt is, sérült volt és nem tudtak hosszan a vízben tartózkodni.
Látva, hogy a vég elkerülhetetlen, a parancsnok azt kiáltotta: -
"Matrózok, élve ne adjátok meg magatokat! Mentsétek magatokat és készüljetek a harcra. Üssétek agyon a német-fasiszta megszállókat mind egy szálig! Mondjátok meg a feleségemnek, hogy a Hazámért haltam meg!"
Így a matrózok a fogságba esés helyett inkább a Dunai halált választották. Egyedül csak a Boriszov fiúnak sikerült megmenekülnie és ő mesélt a 131. számú páncélnaszád legénységének hőstettéről."
A 144. zászlóalj megsegítésének sikertelen kísérletéből visszatérve D. D. Martinov 305. zászlóalja csatlakozott a 83. dandár Esztergom felé nyomuló harci egységeihez, és menet közben bekapcsolódtak a harcba. Még egy rövid pihenő sem jöhetett szóba.
A dandárban a tengerészgyalogosok úgy vélték, hogy a mélyen az ellenség hátában lévő hídfőben partraszállt 144. zászlóalj lőszer és tüzérségi támogatás nélkül elpusztul, ezért mindenki szomjazott a harcra: - "Előre! Ott is a mieink pusztulnak!" - Ez lett az általános jelszó azokban a napokban.
És a hídfőben a 144. zászlóalj számára a bekerítésben való harc második éjszakája véget ért.
Azért, hogy a deszant erőt az úttól kiüthessék, a németek nehéztüzérséget vonultattak fel. A deszantosoknak nem volt mivel felelniük erre. Még a németek könnyű ágyúit is teljesen veszélytelenül vonultatták fel közvetlen irányzásra. Őket elérhették volna a deszantosok páncélelhárító fegyverei, de a páncéltörősök a lőszert tankok visszaveréséhez tartogatták.
Minden tűzcsapás után német gyalogosok emelkedtek fel.
Széles foltos kabátban, ritka láncban lépkedtek a német gránátosok a műutat védő 1. század állásaihoz. Az ellenséges harckocsizók bátortalanul vezették gépeiket a gyalogosok mögött, félve a tankelhárító fegyverek pontos lövéseitől.
Az első század lövészeinek vonala mögött helyezkedett el A. M. Arutjunov három aknavetős szakasza. A deszantosok újra meg újra hallották az aknavető személyzet parancsokának, V. A. Gablija őrmesternek a hangját. Erőteljes kaukázusi akcentussal vezényelt: - "Cél - ..., töltés - ...- Az ellenségre - tűz!"
Néha, abháziai temperamentumának teljes erejével hörögte: - "Fiacskáim, a tetves fritzekre, tűz!". Varlam Alekszejevics Gablija a 42. évében járt, így majdnem minden tengerészgyalogos a fia lehetett volna...
Amikor a tüzérségi tűz az első század állásaira abbamaradt, újabb roham kezdődött. Az életben maradt deszantosok csendben vették ki gránátjaikat, géppisztolyaikat, puskáikat, melyet a por és piszok elől addig maguk alá rejtettek. Óvatosan elővette lövészárkának mélyéről a páncélelhárító fegyvert Nyikolaj Pocsivalin. Nehezen gurította elő géppuskáját Nyikolaj Alpejev hadnagy.
A láncok jelentést tettek a veszteségekről. A sebesültek a helyükön maradtak, nem volt kivel elküldeni őket a segélyhelyre - minden harcos be volt osztva. És a sebesültek, a legsúlyosabbakat kivéve, folytatták a tüzelést az árkaikból.
A hetykén lépkedő németek számára, akik láthatóan határozottan meg voltak győződve arról, hogy a tüzérség megtisztította az útjukat, az árkokban rejtőzködő lánc nem tűnt veszélyesnek.
Az ellenséges katonák közeledtek, átlépve a télire megnyírt szőlőbokrokon. Hangosan beszélgettek egymással. A legváratlanabbul érte őket a deszantosok össztüze.
Alpejev géppuskájának jól irányzott tüze alatt a lánc felbomlott, sokan próbálták magukat a földre vetni és lefeküdni a szőlőbokrok között. De parancsoktól sürgetve mind azt remélték hogy eljutnak a lövészárkokig. A deszantosok tisztán látták feszült arcukat. A láncokban a szakaszparancsnokok kiadták az ilyenkor kiadható egyetlen parancsot: - "Gránátokkal, tűz!"
A német lánc maradékai földre vetődtek és az ellenséges katonák hátrafelé kúsztak.
Az útnál nehéz volt, de nem volt könnyebb a század balszárnyán a Duna partján sem. Ott állt géppuskájával Andrej Kovtun tengerészgyalogos. A kettes számú Szadik Bej Gadzsaliev elvesztésével, egyedül tartotta tűz alatt a Dunánál lévő sziklákat. A németek nem egy alkalommal próbáltak meg megkerülni őt ebben a szakadékban, de ő úgy tartotta az állását, hogy a harcok után kifejezetten oda jártak a német katonák holttesteit megnézni, akik a hídfőbe tartottak sziklák alatt.
I. G. Prokopenko őrmester szakaszparancsokhelyettes erről írt a szerzőnek: - "... én, az Ön parancsa szerint Kovtun géppuskázhoz kerültem, és felváltva kezdtünk tüzelni, és egyidejűleg kiterjesztettük a lövészárok-cellát a szikla felé (a szikla alatt lyukat ástunk). A németek már a sziklánál voltak és próbáltak felmászni hozzánk. Akkor gránátokat dobtam rájuk - kézit és páncélelhárítót, amilyen volt, és Kovtun géppuskatüzet lőtt..."
A németek egész nap nem hagyták abba a próbálkozást, hogy áttörjenek az 1. század állásaihoz. Elpusztult a második 45 mm-es ágyú.
A csata közepén a németeknél rohamlöveg tűnt fel, valamilyen sosem látott méretű. Lassan haladt a deszantosok frontvonalával párhuzamosan. 
A páncéltörősök számára elérhetetlen ágyú úgy morajlott, mintha a méreteivel fenyegetné őket. Akkor megfordult, és széles csövével fenyegetőzve néma csőszájának sötét torkát egyenesen az árkokra irányította. Egy lövés, és a fülsiketítő robbanás egész kazal földet emelt az égbe. A rohamlöveg lassan közeledett, időnként megállt, csövét végigvezette az árkok vonalán.
Egy ilyen ágyú frontpáncélját a páncéltörősök puskája nem viszi át. A PTR-esek egyelőre álcázták magukat és vártak. És a német rohamtüzérek keresték őket: amíg a PTR-ek épek a német harckocsizók féltek a deszantosok árkaira rámenni.
Végül, a zajos masina egy enyhe fordulatot csinált és némileg megmutatta az oldalát. Nyikolaj Pocsivalin irányzó könnyedén megszabadította az álcázástól a PTR-jét és, anélkül hogy a villalábra állította volna, közvetlenül a brusztverről hosszasan célzott. Azután lőtt - először, másodszor.
A rohamlöveg oldalpáncélján szikrák villantak, majd füst jelent meg. A nehéz löveg azonnal megfordult és teljes sebességgel Tát községbe gurult. A házak között hosszú ideig égett a teljes deszantos védelem örömére.
Maga Nyikolaj Pocsivalin a szerzőhöz írt levelében ezekkel a szavakkal írta le azt a napot: - "...Jobbra voltam tőled, és tőlem jobbra - egy géppuska volt. És a géppuskások mögött, kicsit jobbra - 45 mm-es ágyúk. A második napon, amikor a negyvenöt millimétereseket elnémították, a tankokat főleg nehézpuskákkal kezdték visszaverni. Azon kívül, hogy én felgyújtottam egy tankot és egy önjáró löveget, és kivontam a forgalomból 2 vagy 3 tankot..."
Lehetőségünk van arra, hogy idézzünk Nyikolaj Pocsivalin egy másik leveléből, mely Szekeres Mária "Táti hídfő" című  Magyarországon kiadott könyvében jelent meg: -
"...Az volt az érzésünk, hogy a németek az utolsó tartalékaikat vetik harcba. De a mi erőnk is a végét járta. A szemem láttára pusztult el mindkét páncéltörő ágyúnk.
Az elsőt a tüzérek száz méternyire a tüzelőállásuk mögé vonszolták a bokrok közé. Az ágyú látható volt és a németek, nem tudva, hogy már el van némítva, sokat lőttek rá és hosszú ideig. Azután egy nehéz lövedék szétzúzta az utolsó páncéltörő ágyúnkat és a tankokkal való küzdelem teljes súlya a páncéltörőseink vállán nyugodott.
Az ellenséges tankok mind közelebb jöttek az árkainkhoz. Asik hadnagy - a deszant csoportunk parancsnoka - megparancsolta, hogy pusztítsam el az elöl jövő tankot. És én elintéztem.
Majd sikerült egy német géppuskafészket megsemmisítenem a hozzánk legközelebb eső épület pincéjében. Következő alkalommal, már estére, a németek hozzánk irányították a rohamlövegüket, és nekem sikerült elintéznem.
A következő napon a németek megpróbáltak megkerülni minket a Duna felől. Azon a helyen a védelmünk sokkal gyengébb volt. A folyó partján ment végig a tank és nekem sikerült kilőnöm. A német gyalogságot gránátokkal vertük vissza. Ekkor nem messze tőlem lövedék robbant fel, a fejem megsebesült, és elsőre azt gondoltam, hogy elvesztettem a látásomat, de később magamhoz tértem és a látásom visszatért. Utána újra tüzeltem a páncéltörő fegyveremből..."
Érdekesség, hogy Nyikolaj Mihajlovics Pocsivalin levelét magyar nyelvről lefordítva olvassuk, mert a "Táti hídfő" c. könyv csak Magyarországon jelent meg 1984-ben.
A zászlóalj parancsnoki pontjával való összeköttetést a századok nem csak telefonnal, hanem hírvivőkkel is támogatták. Őket a bátor, ügyes, megbízható emberek közül választották ki.
Az 1. században ezeket a feladatot egy 18 éves, krími származású fiú, Vaszja Semetov végezte el. Futóárok nélkül, fedezék nélkül, a legbrutálisabb tüzérségi tűz pillanataiban kúszott el a parancsokkal a század láncához, azután visszatért, majd ismét - a századhoz. És mindezt naponta többször. A szerzőhöz írt egyik levelében Vaszilij Nyikitovics Semetov ezt írta: - "...tetszett a cikked. Csak az én nevemet nem kellett volna leírni. Végül is a zászlóalj törzsnél voltam. És a német ágyút nem említetted. A tőlünk jobbra lévő magaslaton állt, ahol a műút áthaladt és a századot valamint a zászlóaljtörzset lőtte. Én azt, mintha most lenne, a szemeim előtt látom. És a páncélnaszádról kilőtt nyomjelzős lövedékek csíkját, amelyek belementek. És az ágyú többé már nem létezett. Ettől az ágyútól sebesült meg Bisztrov, a katonaorvos meghalt, a postás Kac és sokan mások megsebesültek..."
Ez a levél jól jellemzi a frontharcosok háború utáni első évét. Ha nem lőttél, nem dobtál gránátokat, nem voltál az első vonalban - miféle frontharcos vagy te már?
Azokban az években Alekszej Szotnyikov tizedes, a 144. zászlóalj írnoka, őszinte ember, aki a zászlóaljtörzs tagjaként sok mindent tudott, a szerző kérdéseire válaszolva azt írta, ő már "nem harcolt" - mindig a zászlóalj törzsnél volt...
De a parancsoki ponton se volt túl könnyű. Voltak nehéz pillanatok, főleg amikor a zászlóaltörzshöz egy elég jelentős ellenséges csoport betört. A zászlóaljtörzs főnöke A. A. Szidorovics kapitány, egyesülve a felderítőkkel, híradósokkal, géppisztolyosokkal, küldöncökkel, mindenkit ellentámadásba vitt és visszavetette az arcátlan csoportot, mely a magaslathoz betört.
Ebben a harcban életét vesztette a nehézpuskás szakasz parancsnoka V. G. Pancsenko alhadnagy, a géppuskás szakasz parancsnoka V. G. Dolgov alhadnagy, a zászlóalj szanitéc egységének vezetője Sz. G. Murudov hadnagy.
A büntetőszázadosok is hősiesen harcoltak, akik a deszant hídfőjének teljes nyugati frontját tartották. A 472. büntetőszázad parancsnoka, P. I. Kirszanov a szakaszparancsokairól írta a szerzőnek: - "...Mindannyian hadnagyok voltak... sok deszant műveletben és harcban vettek részt és kormányzati kitüntetéseik voltak, a katonáikat fel tudták emelni magukhoz.
A században három egészségügyis nővér volt. Vera Fedorovna Ivancsisina, Jekatyerina Alexandrovna Sztefanidi és Klava Alekszejeva. Ő is az Esztergomi deszant során vesztette életét..."
A tüzérségnek az Esztergomi deszant műveletben betöltött szerepét meg lehet ítélni abból a tényből, hogy erre a célra létrehozták a 46. hadsereg 10. lövész hadtestének tüzér csoportját, tüzelt a Dunai Flottilla Partvédő Egységének két tüzérütege, a 83. tengerészgyalogos dandár három osztálya, de még mindezen összes ágyú is csak a deszantot szállító páncélnaszádoknak a frontvonalon az ellenség hátába való áttörésében tudott részt venni, és a páncélnaszádok visszatérésének fedezésére a deszant partraszállása után.
És, ami deszantosok támogatását illeti a hídfőben vívott harc idején, erre a kérdésre idejében válaszolt a szerzőhöz írt levelében az, aki alaposan ismeri a tüzérmesterség minden részletét - a БОС parancsnoka, J. D. Paszmurov őrnagy: - "...úgy történt, hogy a deszanttal való összeköttetést csak a БОС parancsnoki állása és a deszant állományban lévő ellenőrzőpont között lehetett fenntartani. Ezért csak ezen az összeköttetésen keresztül tudhatta meg mind a brigád törzse és a flottilla törzse és mindenki aki magasabban volt - mi a helyzet a hídfőben és mivel lehet segíteni a deszantot. És mivel nem volt közvetlen összeköttetése Bisztrovnak a dandár parancsoki pontjával, így a dandár tüzérsége a látótávolságra érkezéséig, sajnos, semmilyen támogatást nem tudott adni a deszant számára. Ez a körülmény vezetett oda, hogy csak a Partvédő Egységre volt szükség és csak ő volt képes tüzérségi támogatást biztosítani a deszant számára...
A deszant parancsnokával, Bisztrovval való beszélgetésre a rádióállomásunkhoz látogatott az Önök dandárparancsoka is. Emlékszem, hogy Bisztrovot "fiacskámnak" szólította. Ez sértette a fülemet. De az Önök dandárjánál olyan megszólításokat találtak ki mint "Papa", stb."
D. D. Paszmurov őrnagyot kiegészíti J. G. Perecsnyev a "Szovjet parti tüzérség" c. könyvében, melyet a "Tudomány" könyvkiadó adott ki 1976-ban.
A 214-215. oldalon azt írja, hogy a deszant támogatására a Partvédő kísérő egység két ütege 281 lövést adott le, felhasználva 4213 darab 122  mm-es és 76mm-es lövedéket. Ezzel, az említett könyv szerzője szerint, megsemmisítésre került 9 harckocsi és 4 önjáró löveg, 20 géppuska, 7 ágyú, 48 gépjármű, és el lett pusztítva 900 fő.
Nem vitatjuk az archív adatokat. A tüzérség kényes ügy. Nem hiába hogy J. D. Paszmurov őrnagy figyelmeztette a szerzőt az egyik levelében: - "A tüzérség irányításának sajátosságai vannak és saját terminológiája van. Óvakodjon a hibáktól. Mert amikor egy tüzér-frontharcos fogja olvasni az Ön munkáját, akkor azt mondhatja: elsőre látszik, hogy a szerző nem tüzér!"
Követni fogjuk a tanácsát és nem fogunk belemenni a részletekbe.
Valójában, a tűzcsapások idején az árkuk mélyén fekvő deszantosok nem tudták kiválogatni - kinek a lövedékei jönnek a brusztverükre - német vagy a saját ütegeké, melyek 20 km távolságból lőnek... Akkor, amikor a 144. zászlóalj a hídfőben harcolt, a testvéreik - a 16. és 305. zászlóaljak L. K. Szmirnov ezredes parancsnoksága alatt a dandár tüzérosztályainak támogatásával megpróbáltak maguktól áttörni a hídfőbe.
Az útjuk a Duna mentén haladt. Esztergom külvárosában a 16. zászlóalj felderítőcsoportja, I. T. Kucik hadnagy vezetésével, német és magyar katonák demoralizált csoportját ejtették foglyul, akiket parancsnokaik magukra hagytak. De három kilométerre Esztergomtól egy kis folyónál a tengerészgyalogos zászlóaljak előrenyomulása elakadt. A német állások egy kis folyócskára-csatornára támaszkodtak. Elhatározták hogy a folyómeder mentén nyomulnak előre. Március 23-ra virradó éjjel a 16. zászlóaljnak, melyet most a korábban továbbképzésre küldött I. G. Beljak helyett K. I. Szákovics őrnagy vezetett, aki az M. V. Frunze nevét viselő hadiakadémiáról érkezett, sikerült áttörnie az ellenség védelmét ebben a körzetben. A sikert a Basir Muhadzsirov őrmester vezette 45 mm-es páncéltörő ágyús szakasz hozta meg. Az ágyú parancsnokai V. A. Pirogov és G. Sz. Ruszanov voltak. Mivel a lövészszázad állományába voltak beosztva, így a minimálisan megengedhető távolságról tüzeltek.
De a németek nem vonultak vissza. Nekik nem volt hová visszavonulniuk - az útjukat a deszantos 144. zászlóalj zárta le. El kellett pusztítani őket mind egy szálig, csak ezután volt lehetséges előrenyomulni. A tengerészgyalogosok is veszteségeket szenvedtek.
A 144. zászlóaljhoz áttörés közben életüket vesztették I. F. Gajcs és J. A. Mahov szakaszparancsnok hadnagyok, meghalt a dandár felderítőinek komszomolszervezője, H. Alekszaskin, bátor fiatalember, de a tengerészgyalogosok, a veszteségekkel nem törődve, szomjaztak a harcra: -"Ott a mi elvtársaink pusztulnak!"
Ez a kiáltás, mint jelszó, vitte támadásba a harcosokat...
És a flottilla parancsoksága eközben szintén nem feledkezett meg a deszantról. Az ott ülő képzett emberek is pontosan tudták, mi történik az egy napos harcra ellátott zászlóaljjal, az ellenség hátába dobva, ostrom alá véve ott, mint medvét a barlangjában, és harmadik napja harcol a minden oldalról támadó ellenséggel.
A flottilla törzsfőnökének A. V. Szverdlov elsőosztályú kapitánynak könyvében egy ilyen őszinte bejegyzés található: -"...úgy számoltunk, hogy a csapatok a harc első napján egyesülnek a deszanttal, és már a harmadik nap következik. A bekerített ellenség dühösen védekezik..."
És később azt írja, hogy a flottilla parancsnoka, G. N. Holosztyakov ellentengernagy: - "...megparancsolta nekem, hogy összeköttetésbe kell lépni a deszant parancsnokával, átadni neki, hogy a zászlóalj elhagyhatja állásait, és ugyanazon az úton, mint Csalij őrnagy, menjen dél felé, a mi előrenyomuló egységeinkhez."
Egy ilyen döntés arra utal, hogy a parancsnokság nem tudta elképzelni, milyen helyzetben harcolnak az emberei.
Csalij őrnagy, mint már tudjuk, - a 305. zászlóalj törzsfőnöke - az Esztergomi deszant művelet második napján, mint a deszantnak szánt erősítés, egy hiba folytán a csoporttal a homokos parton magára lett hagyva, elég messze a hídfőtől, és a deszantos zászlóalj megkeresése helyett átment a frontvonalon a sajátjaihoz. Annak, aki a 144. zászlóaljnak parancsot adott, hogy vonuljon vissza "ugyanazon az úton, mint Csalij őrnagy", tudnia kellett, hogy Csalij csoportja nem volt szorosan körülzárva és nem voltak sebesültjei. És a 144. zászlóaljban minden egészségesre három sebesült jutott. És tudnia kellett volna a főnökségnek, hogy a tengerészgyalogosok az elvtársaikat nem hagyják magukra.
És akkor A. V. Szverdlov elsőosztályú kapitány ezt írja: - "Azt vártam, hogy Bisztrov őrnagy kihasználja a parancsokság engedélyét. De ő váratlanul egész mást kért - a zászlóalj maradjon a helyén. Az érvei meggyőzőek voltak. Először is, nem kívánatos kiengedni a kézből az utat, melyen a németek el tudják hagyni a katlant. Másodszor, a zászlóaljban sebesültek vannak, akikkel az ellenség állásait áttörni, főleg az erdei ösvényeken, nem lesz lehetséges..."
Ez a kijelentés dicsőséges zászlóaljparancsnokunk, Viktor Pavlovics Bisztrov őrnagy tekintélyét emeli. Ő tapasztalt parancsok volt és nem tudott nem emlékezni N. V. Szudakov sorsára Kercs közelében, aki ott deszantos zászlóaljának maradványaival nagyjából hasonló helyzetben volt, és elhagyva a megszállt hídfőt, egy maréknyi sebesülttel áttört a sajátjaihoz.
Az ítélet - agyonlövetés volt.
És Bisztrov meg volt győződve róla, hogy a végsőkig harcolni - jobb, mint később az ügyészekkel és a bírósággal találkozni.
És később ugyanabban a könyvben A. V. Szverdlov elsőosztályú kapitány folytatja: "Amikor deszantparancsnoknak ezen döntését jelentették R. J. Malinovszkij marsallnak, nyomban megparancsolta, hogy adják át köszönetét közvetlenül a zászlóalj személyi állományának..."
Eléggé különös befejezés. Az őrnagy visszautasította hogy végrehajtsa a parancsnokság parancsát és még meg is dicsérik őt ezért. Ezt Arkagyij Vlagyimirovics Szverdlov visszaemlékezései "irodalmi szerkesztési" költségeinek tulajdonítjuk.
A 144. zászlóalj hídfőjében tudtak a parancsoksággal a hídfőből való kivonással kapcsolatos megbeszélésről. I. G. Prokopenko szakaszparancsokhelyettesnek a szerzőhöz írt levelében szerepel a visszhangja azoknak a beszélgetéseknek a deszantosok között: -
"Az elmúlt éjszakára nagyon kevesen maradtunk és Bisztrov zászlóaljparancsnok azt mondta, hogy ki fogunk tartani, és ha ezen az éjszakán senki sem jön, akkor a hegyekbe vonulunk vissza..."
És a hegyek, zöld erdővel benőve csábítóan magasodtak a távolban. De reggelre a németek visszatértek az árkaikba és minden elcsendesedett.
A harc negyedik napja kezdődött meg a hídfőben. A lőszerkészlet végére értek.
Az első vonalban lévő harcosok, vékonyka láncba tömörülve, nagyon kevesen maradtak. Azok, aki még szolgálatban voltak, halálosan elfáradtak. Az álmatlan éjszakák és az ellátás teljes hiányának hatása. Éjszakánként próbáltak nekik lőszert és élelmet ledobni. Ejtőernyő nélkül dobták le, U-2 típusú repülőgépekről. Néhány csomagot megtaláltak, de a többsége elveszett a bokrok között... Az egyik, repülőről ledobott láda megölte a 3. század egyik katonáját.
És az 1. század előtt a németek nem álltak le. Valahonnan a nyírfák közül a deszantosok felé kigördült egy piszkos-szürke, teljes álcázott, páncélozott önjáró löveg.
A páncélzata vastag volt ezért nem siettek rá pazarolni az utolsó töltényeket. A nehézpuska irányzója Nyikolaj Pocsivalin, ahogy tőle elvárható volt, kivárt.
De a rohamlövegből sem lőttek. A hátuljából előjött egy német, de megjelenésre és viselkedésre, - nem katona.
Nem rejtőzködött és nem hajolt le, ahogy általában a német katonák szokták, a bátor tiszt végigment a rohamlöveg oldala mellett, megállt, hogy távcsövén keresztül megnézze a deszantosok árkait.
Valaki lőtt a karabélyából, de nem talált. De a németnek a szeme se rebbent. Ez sokaknak tetszett.
És ekkor a tiszt, nem túl sietősen, visszatért a rohamlövegéhez. És a rohamlöveg, felvéve őt, hátramenetben, hogy ne mutassa a sérülékeny hátulját, egyetlen lövés leadása nélkül távozott.
Ezután a látogatás után, az 1. század tengerészgyalogosai várták a következő támadást. De a szokásos aknavető és géppuskatűzön kívül semmi sem történt a negyedik napon.
A hídfő fennállásának utolsó perceiben volt a legnehezebb sebesülteknek, akik az 1. század parancsnoki pontja melletti árkokban feküdtek. Ott voltak - I. V. Mazikin hadnagy, az 1. század parancsnoka, aki fejsérülés miatt elvesztette az eszméletét, és az aknavetős személyzet sebesült parancsnoka, V. A. Gablija őrmester.
Íme néhány szó egy Gablija által írt levélből: "...Tartottuk a védelmi vonalat a hídfőben az utolsó lehetőségig és én ott olyan sérülést kaptam, hogy akkor mankóval harcoltam. De az árokban maradtam, mert nem volt a védelmi vonalunkban veszélytelen hely, ahol a sebesülteket le lehetett volna fektetni. A sebesülésem után, amit a deszantban kaptam, a mai napig mankóval járok..."
A szerző kérésére írt levélben Varlam Alekszejevics Gablija személyzetének aknavetőse - Nyikolaj Erofejevics Litvinyjuk elmesélte: - "Március 23-án a németek felől már nem volt több támadás. Csak géppuska tüzelt. Nem messze tőlünk helyezkedett el Gorjacsev kapitány, a zászlóalj törzsfőnökének segédje.
Egy nagyon emlékezetes epizód volt valamikor 13 óra körül Gorjacsev kapitány távcsövével emberek mozgó csoportját pillantotta meg. Németeknek vélve őket, parancsot adott az utolsó támadás visszaverésére való felkészülésre. Igaza volt, ha ez támadás lett volna, akkor ez lett volna az utolsó.
A csata után elkezdtük számolgatni az esélyeiket és kiderült - kevesen voltak akiknek volt 3-5 karabélytöltényük és pisztoly táruk. Igen, és egy tucatnyi gránát maradt.
Szerencsénkre, a fronttal előrenyomuló fiaink voltak..."
Fadej Nyikitovics Gorjacsev kapitány - negyvenes éveiben járó tiszt, a zászlóalj törzsfőnök első segédje, - a hídfőben való harc mind a négy napját az 1. század parancsoki pontján töltötte.
És a századdal szenvedett át mindent, ami neki adatott. A szeme láttára sebesült meg súlyosan I. V. Mazikin hadnagy századparancsnok, és ténylegesen ő látta el a szolgálatát.
F. N. Gorjacsev kapitány mindig nyugodt egyenletes hangon beszélt, de gyakran hallgatott, a hűvös tiszti bátorságot demonstrálva.
És ez hozzájárult a védelem erősítéséhez, talán jobban, mintha banális fontoskodó parancsokat pazarolt volna, melyek általában az egységeket meglátogató törzstisztek szájából hangzanak el...
A hídfőben zajló harc napjaiban L. K. Szmirnov ezredes nem adta fel a próbálkozást hogy a számára megmaradt két zászlóaljnyi erővel áttörjön a küzdő 144. zászlóaljhoz.
Nem reménykedve a 10. lövészhadtest gyalogságában, az első lépcsőbe állította be dandárjának 16. és 305. zászlóaljait, a harci alakzatban előretolta a tüzérosztályait és effajta faltörő kossal nyomult a deszant zászlóaljhoz.
A zászlóalj parancsnoki pontjának helyet adó magaslatról tábori telefonon tájékoztatták az 1. századot, hogy a front felől saját előrenyomuló csapataink közelednek hozzájuk. Elöl haladt a 305. tengerészgyalogos zászlóalj D. D. Martinov őrnagy parancsnoksága alatt, akit azokban a napokban, pontosabban - 1945. március 24-én - a "Szovjetunió Hőse" címmel tüntettek ki.
A közeledő harci zajt hallva, az 1. század harcosai csoportokban jöttek ki az árkaikból. Nyitott kabátban és tányérsapkában futott feléjük egy lovas - a német katonákkal nem lehet összetéveszteni. Láthatóan ezért is küldtek ilyen feltűnő "lovaskatonát". Maga előtt látva az árok sarától mocskos, kialvatlan, kiéhezett, agyonkínzott embereket, a kimelegedett lovas azt kiabálta: - "Hol vannak a 144-esek? Hol vannak a 144-esek?"
És a deszantosok hozzá futottak és lihegve bizonygatták: - "Mi vagyunk a 144-esek! Mi vagyunk a 144-esek!"
A lovast követve az első század láncához áttört a 305. zászlóalj teljes felderítőcsoportja, D. D. Vonljarszkij 1. fokozatú törzsőrmester vezetése alatt.
Hamarosan beviharzott utánuk egy williszen a 83. tengerészgyalogos dandár parancsnoka, L. K. Szmirnov ezredes.
Az, amit a dandárparancsok a hídfőben látott: kiégett ellenséges tankok, lánctalpakkal felforgatott letaposott szőlőtőkék, német katonák holttesteinek sokasága és a kráterek között teljesen beomlott árkok, melyekben a deszantosok a védelmi vonalakat tartották, láthatóan olyan befolyással voltak rá, hogy rögtön azt mondta, hogy a deszant legkiválóbbjait a "Szovjetunió Hőse" címre terjeszti fel.
És valóban, ahogy a szerző meggyőződött róla amikor megtekintette a kitüntetési jegyzékeket, - a harmadik napon lettek aláírva - 1945. március 26-án.
Az Esztergomi Deszantban tanúsított kiválóságáért a 144. zászlóalj három deszantosa kapta meg az Arany Csillagot: az aknavető személyzet parancsoka, Gablija Varlam Alekszejevics főtörzsőrmester, Pocsivalin Nyikolaj Mihajlovics nehézpuska irányzó közlegény, és Asik Mihail Vlagyimirovics hadnagy lövészszakasz-parancsok - ennek a műnek a szerzője.
Szintén ugyanezzel a paranccsal Lenin rendet adományoztak a zászlóaljparancsok politikai helyettesének A. J. Gnidenko őrnagynak, A. A. Szidorovics zászlóalj törzsfőnöknek és az 1. század parancsnokának, I. V. Mazikinnek.
A zászlóaljparancsnok V. P. Bisztrovot, I. G. Prokopenko főtörzsőrmester szakaszparancsok-helyettest, V. A. Dolgopolov géppisztolyost és A. Kovtun géppuskást Vörös Zászló érdemrenddel tüntették ki.
Hallomás alapján, és annak az újságnak a cikkei szerint, melyet a 144. zászlóalj törzsfőnöke A. A. Szidorovics kapitány vezetett, a Szovjetunió Hőse címre szintén fel voltak terjesztve: - A. J. Gnidenko őrnagy, F. N. Gorjacsev kapitány, I. V. Mazikin hadnagy, maga A. A. Szidorovics, A. Kovtun közlegény és még néhány deszantos, de az ő kitüntetéseiket valaki lehúzta...
A deszant egyéb résztvevői közül is sokakat tüntettek ki rendjelekkel és medálokkal. De a szerzőnek nincsenek pontos információi ezekről a kitüntetésekről.
Kivételt képez a részére a 472. büntetőszázad parancsnokától, Pavel Ivanovics Kirszanovtól küldött levél.
Ő jelezte, hogy minden szakaszparancsnoka: Grigorov Nyikolaj, Nyikolajev Vlagyimir Alekszejevics, Kiricsenko Alekszej és Vlaszenko Anatolij, és a politikai tiszthelyettese Guzsavin Alekszej is Vörös Zászló érdemrenddel lettek kitüntetve. Kitüntették a büntető zászlóalj összes fiatal parancsokát, és a harcokban különösen kitűnő büntetőszázadosokat.
De akkor, a hadseregünk előrenyomuló egységeihez való csatlakozás zűrzavarában a kitüntetések kérdése nem volt túl érdekes. Az embereket más gondok foglalkoztatták. El kellett temetni az elesetteket.
De 83. dandár teljes körű felsorakozását az elhunytak elbúcsúztatására, ahogy az Budafokon történt, nem lehetett megszervezni: a zászlóaljak sietősen távoztak...
És mégis - hány életet vett el ez a deszant a négy napos harcért? A haditengerészeti tudományok doktora I. I. Loktionov elsőosztályú kapitány a "Dunai flottilla..." című könyvében ilyen számokat idéz - 58 halott és 85 sebesült.
A haditengerészeti tudományok doktora V. D. Docenko elsőosztáyú kapitány a "Háború. Flotta. Győzelem" c. könyvében az Esztergomi Deszant veszteségeire az alábbi becslést tette: - 195 halott és 307 sebesült.
A magyar szerző (Szekeres Mária), a Szovjet archívumra hivatkozva, az alábbi tájékoztatást adja: a 83. tengerészgyalogos dandárból 165 fő meghalt (Архив МО, оп.104572 с.л. От 6 до 234); ezen felül - 16 halott a Dunai Flottillától (ЦВМА, ф. 864, оп. 06125, д.2, л.л.37-68).
Az Esztergomi műveletben elhunyt tengerészeket Esztergomban a Dandár Temetőben temették el (a "Dandár temető" megnevezést a szerző azokból az anyagokból vette, melyeket Magyarországról küldtek neki). A sírokra ilyen feliratokkal ellátott táblákat állítottak: - "Eltemetve 61 fő, 1945. március", "Eltemetve 47 fő, 1945 március", "Eltemetve 71 fő, 1945. március".
Ezeken a sírokon kívül, Tát község temetőjében van egy emlékmű az alábbi felirattal: - "Itt szovjet katonákat temettek el, akik az emberiség szabadságáért folytatott harcban vesztették életüket".
Tát község idős lakosai helytörténészeknek, akikkel a szerző levelezett, elmesélték, hogy Tát községből származó parasztok a harcmezőn 23 szovjet katona holttestét szedték össze.
Nincs kizárva, hogy ők azok, akiket a helyi temetőben temettek el.
A legújabb, napjaink számára készült, A. B. Sirokorad komoly kutató által "Menet Bécsbe" címen írt könyvében a 83. tengerészgyalogos dandár veszteségei így oszlanak meg: "A deszantban 60 fő meghalt és 90 megsebesült".
És egy másikban: - "A 80. tengerészgyalogos dandárban 116 fő meghalt és 250 megsebesült." Itt, láthatóan arról esik szó, aki nem vett részt a deszantban, de szárazföldön tört át a hídfőhöz. Ennek a szerzője azt a következtetést vonja le, hogy a dandárban összesen 176 fő halt meg és 310 megsebesült.
Ezen kívül ugyanabban a műben A. B. Sirokorad megjegyzi: - A hajók személyi állományából meghalt három tiszt, 16 tisztes és matróz, megsebesült 17 fő.
A flottilla Partvédő Egységénél egy fő meghalt és 10 megsebesült".
Az A. B. Sirokorad által felhasznált irodalom jegyzékében fel van sorolva B. D. Docenko "Flotta. Háború. Győzelem." c. könyve, melyben (lásd fent) néhány eltérő, de nagyon közeli információ szerepel az Esztergomi deszant műveletben elhunytakkal kapcsolatban.
A. B. Sirokorad "Menet Bécsbe" c. könyvében szerepelnek ilyen források, mint a "A Szovjetunió haditengerészeti és kereskedelmi flottája veszteségi kézikönyve", "A Dunai Flottilla hadműveleteinek krónikája..." és egyebek, melyeket ennek a műnek a szerzője sajnos nem tudott felhasználni.
Ami a német sírokat illeti, Tát községben ugyanabban a községi temetőben vannak sírkövek fehér márvány keresztekkel. Az egyiken felirat található: - "32 ismeretlen német és magyar katona". Hasonló sírkő az eltemetettek különböző számaival - legalább hét van.
Műveleti-taktikai szempontból az Esztergomi deszant eredményeit a haditengerészeti tudományok doktora V. D. Docenko elsőosztályú kapitány a "Flotta. Háború. Győzelem." c. könyvében értékelte: - "Március 19-én a flottilla tengerészgyalogos zászlóaljat tett partra Tát térségében. Ezzel a deszanttal elzárták az ellenség visszavonulási útját a Duna jobb partja mentén. Ezt felismerve a német parancsnokság jelentős erőket küldött a deszant ellen. Ők megpróbálták bármi áron a deszantot a Dunába lökni. Az ellenség 18-szor indított tömegtámadást. De a deszantosok megtartották a hídfőt. A súlyos harcok során ők több, mint 3 ezer német katonát és tisztet semmisítettek meg és 702 foglyot ejtettek. Azon kívül elpusztítottak 38 tankot és rohamlöveget, 19 tankot zsákmányoltak..."
Zárásként azt a következtetést lehet levonni, hogy a deszantosok hihetetlenül nehéz feladatot hajtottak végre, melyet a parancsnokság állított eléjük, aki önmaga, mint ahogy az élet megmutatta, a sikerben kevéssé hitt. Parancsával, vagy inkább ravasz döntésével, - hagyják el a hídfőt (talán nem tudva a sebesültek százairól), és törjenek át vagy dél felé, vagy - kelet felé - a front és a flottilla parancsoksága (ahogy már nem először történt) a teljes felelősséget a lehetséges kudarcért, a teljes deszant pusztulásáért magukra a deszantosokra hárította volna...
Az Esztergomi deszant sikeres befejezése kizárólag a katonák, matrózok, tisztesek, őrmesterek, hadnagyok és kapitányok kitartásának és harci képességeinek volt köszönhető, akik sebesüléseikkel, saját életükkel biztosították a sikert. Ami a magasabb szinten lévő tiszteket illeti, sokat tett L. K. Szmirnov ezredes meleg szíve, P. I. Derzsavin másodosztályú kapitány hűvös keménysége, V. P. Bisztrov őrnagy és A. J. Gnidenko őrnagy zászlóaljparancsnokok bátorsága, a zászlóalj- és flottillatörzsben dolgozók bölcsessége és tapasztaltsága: - A. A. Vlaszov ezredesé, A. V. Szverdlov elsőosztályú kapitányé, A. V. Zagrebin másodosztályú kapitányé, A. A. Szidorovics kapitányé.
Na, és a harci események leírásának és veszteségeink számításának pontosságával kapcsolatban a szerzőnek eszébe jut egy beszélgetés J. F. Sztrehnyinnel, aki a "Hídfő Esztergomnál" c. könyv szerzője, melyet a Katonai Kiadó jelentetett meg 1974-ben. Megtekintve a Esztergomban lévő Dandár Temető fényképeit az eltemetetteknek a sírokon feltüntetett összesítésével, ahol a halottak számát 47, 61 és 71 számjegyekkel jelezték, Jurij Fedorovics azt mondta, hogy a szerkesztőség úgy véli, hogy egyetlen zászlóaljra elegendő lesz 58 halott...
Ez a szám be is került a könyvébe.
A mi vaskézzel utasított szerkesztőinkkel és engedelmes íróinkkal meg is kaptuk azt a hadtörténelmi szakirodalmat, melyet még ma is használnunk kell.
Ennek a fejezetnek a végén - van még egy észrevételünk a hadtörténelmi irodalmunkkal kapcsolatban.
A Legfőbb Főparancsoknak I. V. Sztálinnak 1945. március 25-én kelt napiparancsában tisztelettel nevezték meg az Esztergomi deszant művelet összes vezetőjét: G. N. Holosztyakov ellentengernagy, A. V. Szverdlov elsőosztályú kapitány, P. I. Derzsavin másodosztályú kapitány, A. F. Arzsavkin másodosztályú kapitány, L. K. Szmirnov ezredes, V. P. Bisztrov és J. D. Paszmurov őrnagyok. De múltak az évek, megjelent egy 6 kötetes Nagy Honvédő Háború története, aztán megjelent egy 12 kötetes Második Világháború története, megjelent N. G. Kuznyecov admirális könyve, R. J. Malinovszkij könyve, nagyobb kutatások úgymint - "Délkelet-Európa felszabadítása...", "Délkelet-Európa népeinek felszabadítása...", "A Szovjet Haditengerészeti Flotta háborús útvonala...". Ezen művek mindegyikében megemlékeznek az Esztergomi deszantról változó részletességgel, de egyikben sem szerepelnek azoknak a dicsőséges parancsnokoknak a nevei, akiket a Legfőbb Főparancsokság 1945. március 25-i parancsában megneveztek.

Az eredeti írás: https://zapadrus.su/rusmir/istf/349-l-r-44.html

Jurij Vasziljevics Szmirnov 1925, szeptember 2-án született Desukovó községben, (ma Kosztromai régió) erdész családban. 1933-tól Makarjev városban élt a szüleivel.
A középiskola hat osztályának és a Makarjevi ipariskolának elvégzése után 3. kategóriájú ívhegesztői bizonyítványt kapott és a Gorkijba küldték a "Vörös Szormovo" gyárba. 1942. február-márciusban Szmirnov ívhegesztőként dolgozott ott, majd apjának Sztálingrádnál bekövetkezett halálának hírére eltökélte, hogy a frontra megy önkéntesként. 1943. februárban a kívánsága teljesült. Két hónapos újonckiképző tanfolyamra ment az Ivanovszki területen lévő Klesevka faluba, majd 1943. május 1-től a 15. kiképző lövészezred kadétja lett. 1943. november 13-án Szmirnov tizedest a reguláris hadsereghez irányították, a 26. gárda-lövészhadosztály 77. gárda-lövészezred 1. zászlóalj 1. század állományába géppisztolyos lövészként. Jurij nemsokára könnyebben megsebesült, de hamarosan visszatért a szolgálatba. 1944 áprilisában felvették a Komszomolba.

1944. június 25-e estéjén Szmirnov gárda-vöröskatona részt vett egy deszantban, mely áttörte a Wehrmacht védelmet Orsa közelében, azzal a feladattal, hogy vágják el a Moszkva-Minszk országutat. A deszant harcosokat önkéntesekből válogatták ki, Szmirnov is jelentkezett. A 119. számú harckocsi páncélján foglalt helyet. Hajnali 4 órakor az 1. lövészzászlóalj betört Salapino falu külterületére (ma Belorusszia vityebszki régiójának Orsai körzete).
A támadás sikeresen végződött - az ellenség védelmét áttörték, a tüzérségi állásokat szétzúzták, a harkocsik messzire előrenyomultak, bekerítve az ellenséget. De amikor kivilágosodott, a deszantosok észrevették, hogy Szmirnov nincs köztük.

A továbbiak csak június 25-e estére váltak ismertté, amikor az ellenséget végleg kivetették állásaikból. Akkor Kusztov hadnagy egy földbunkerre bukkant Salapino falu mellett és így írt arról, amit ott talált:

"A német védelem áttörésekor Salapino falu mellett Vityebszk régió Dubrovinszki körzetében, a német állások között áthaladva, az ezredem egyenruhájában bementem az egyik német fedezékbe. A fedezékegy tágas helységből állt, falait gyalult deszka borította, a közepén egy nagy asztal állt, a falakra plakátok voltak akasztva, köztük volt Hitler két portréja. A jobboldali falra pillantva észrevettem egy, nekem úgy tűnt hogy támaszkodó embert, meztelenül, oldalra kinyújtott kezekkel.
Közelebb menve láttam, hogy ezt az embert a fedezék falához szögezték. A teste egy deszkákból készült speciális keresztre volt feszítve, az egyik deszka hátul ment végig, a másik keresztben, vállmagasságban. Így keresztet alkotott. A férfi kezei a kereszthez voltak szögezve. A szögek nagyok voltak és fejjel voltak ellátva. A homlokába két szöget vertek, melyek vastag pálcának tűntek, végződés nélkül. Áthatoltak a fején, a szem fölött. A megfeszített lábait végükkel felfelé álló szögek lyukasztották át.
A lábak zokniban voltak, a test csupasz volt és feltehetően ütésektől sötétlett. A mellkasán vágások és penge okozta sebek látszódtak. Az arca felpüffedt. Hideg fegyver ütéseitől eltorzult. A helységben figyelmesen körülnézve, az asztalon vöröskatona könyvet és kinyitott Komszomol tagsági igazolványt vettem észre. Elolvastam ezeket a dokumentumokat és megállapítottam, hogy J. V. Szmirnov gárda-közlegényhez tartoznak, a 77. gárda-lövészezred 1. zászlóalj állományából."

Kiderült, hogy a harckocsi deszant művelet ideje alatt Jurij Szmirnov súlyosan megsebesült és leesett a páncélzatról. A németek foglyul ejtették a katonát és brutálisan megkínozták, hogy számukra fontos információkat kapjanak tőle, de ő nem adott át hadititkokat. Kiderült, hogy a harckocsi deszant művelet ideje alatt Jurij Szmirnov súlyosan megsebesült és leesett a páncélzatról. A németek foglyul ejtették a katonát és brutálisan megkínozták, hogy számukra fontos információkat kapjanak tőle, de ő nem adott át hadititkokat.
A Wehrmacht 78. roham-hadosztályának foglyul ejtett parancsnoka, Von Traut vezérőrnagy a kihallgatásán a következőket mondta:
"A hadosztályom Orsától délre foglalt el védelmi állást, Salapino falutól nyugatra. Éjfél előtt jelentést kaptam az áttört szovjet harckocsi csoportról. Azonnal kiküldtem néhány gépisztolyos csoportot azzal a paranccsal, hogy ejtsenek foglyokat. Valamennyi idő elteltével a törzskari fedezékembe hoztak egy deszantost, aki sebesült volt.

Kérdés: Ez a deszantos Jurij Szmirnov közlegény volt?

Válasz: Igen, a családneve Szmirnov volt.

Kérdés: Mennyi ideig tartott a kihallgatás?

Válasz: Reggelig. Addig az időpontig, amíg jelentették nekem, hogy a harckocsi deszant elzárta a Minszk-Moszkva műutat, a 256. gyaloghadosztály parancsnoka, báró Wüstenhagen elesett, a hadosztálya megsemmisült, a maradéka fogságba esett.

Kérdés: Mit tudtak meg a kihallgatás során?

Válasz: Semmit. Az orosz katona semmit se mondott. Nagy reményeket fűztünk a kihallgatáshoz. Ha megtudtuk volna, hogy hova mennek a tankok és hányan vannak, meg tudtuk volna szervezni az ellenlökést. Meg tudtuk volna menteni a stratégiai fontosságú Minszk-Moszkva országutat, és ki tudja, hogy alakult volna az Orsai hadművelet. Mindenesetre nem kerültem volna hadifogságba.

Kérdés: Mi történt Jurij Szmirnovval?

Válasz: Kihallgatás közben életét vesztette.

Kérdés: Milyen módszereket használtak a kihallgatásnál?

Válasz: Erre a kérdésre nem válaszolok."

Jurij brutális kivégzésének másnapján egységének minden harcosa esküt tett, hogy megbosszulják bajtársukat. Az eskü szövege így hangzott:

"Esküszünk, hogy harcba indulunk, ütni fogjuk az ellenséget zavarodottság és kegyelem nélkül. Ez lesz a mi bosszúnk Jurij Szmirnov megkínzásáért. Esküszünk, hogy mindannyiunk ugyanolyan lesz, mint harcos elvtársunk, Jurij Szmirnov - hűséges a katonai eskühöz, megbízható helyettese a parancsoknak, fegyelmezett és félelmet nem ismerő a harcban. Örök dicsőség a mártírnak - a hős komszomolista Jurij Szmirnovnak, aki Hazánk szabadságáért és függetlenségéért esett el."

1944. október 6-án a hőst posztumusz kitüntették a Szovjetunió Hőse címmel. 1978 október 30-án a Szovjetunió Védelmi Minisztériumának beadványa alapján módosították a Szovjetunió Legfelsőbb Tanácsa Elnökségének rendeletét - Jurij Szmirnov rangját "gárda vöröskatonáról" "gárda-tizedesre" módosították.

A hőst a belorussziai Orehovszk településen temették el. A katonai eskühöz és szolgálathoz való hűségből példát mutató Jurij Szmirnov számára emlékműveket álíltottak Makarjev, Kinyesma, Orsa városokban, Orehovszk községben és Salapino faluban. Makarjevben utca viseli a nevét.

Jurij Bondarenko

A művelet ezen részének értékelése megtalálható A. J. Piskin ellentengernagy könyvében, aki egykor P. I. Derzsavin másodosztályú kapitány politikai tiszthelyettese volt: -
"És most megkezdődött a flottilla parancsnokság parancsának végrehajtása. Zaj és nyüzsgés nélkül folyt a beszállás.
Minden deszant egység ismerte a saját hajóját. A partraszállás gyakorlása, mely néhány napig tartott, nem múlt el nyomtalanul. A rámpán egymás után mentek fel a deszantosok. A terhük lenyűgöző volt. Mindegyikük hátán szorosan kitömött zsák, a mellkasukon géppisztoly, a szíjon - ásó bőrtokban, gránátos táska, kulacs.A harcosok géppuska hevederes rakaszokat is vittek magukkal, géppuskákat, aknavetőket, telefonkábeles dobokat, aknagránátos és lőszeresládákat.
Ilyen súly, úgy tűnt, nem volt teher a deszantosoknak. Gyorsak voltak, könnyen és zajtalanul mozogtak. Már nagy utat tettek meg a Dunán ezek a dicsőséges tengerészgyalogosok, sok várost szabadítva fel a németek alól. Az elsők között harcoltak Budán is..."
Hány főt vittek fel a hajókra? A figyelők, akik a rámpáknál álltak, pontos összesítést végeztek.
Amikor a beszállás befejeződött, a deszantosok számát 536 főben állapították meg, két 45 mm-es ágyúval, 7 db. 82 mm-es aknavetővel, 6 db. állványos géppuskával. A deszant két rádióállomással és 5,5 tonna lőszerrel rendelkezett.
21:45-kor a deszantcsoport páncélnaszádjai kifutottak a kikötőből, karavánba sorakoztak fel, felbőgették a motorokat és lassan haladtak Visegrádtól a sodró dunai víz gyorsan rohanó tavaszi áramlása felé. A 1699. kilométernél az oszlop vezetését három páncélnaszádból álló tüzérségi támogató egység vette át.
A hajóknak a szépségéről híres Dunának sok kanyarulatán kellett átmenniük. Visegrádtól hegyek között haladtak déli irányban. Dömöstől északnak fordultak. Szob városkát nem érintve, fokozatosan nyugatra fordultak és Esztergom felé futottak, óránként 10 kilométeres átlagsebességgel.
A hajók kormányzására a sötétlő Dunán a Dunai flottilla hidrográfiai csoportja felderítőcsoportot adott át. Őket titokban helyezték ki, fényjelzések a partokon, a Helemba szigeten és hatodik fény a felrobbantott Esztergomi hídon.
A hídon a fehér fényű jelzést Arkagyij Malahov felderítő adta le. Társát, ahogy a sport csónakkal a híd pillérét elérték, elragadták a viharos hullámok. Nagy nehézségek árán, a nedves sziklákba kapaszkodva Malahov kimászott a vízből és felkészült a naszádokkal való találkozásra.
Nemsokára meghallotta a motorok zaját, bekapcsolta a jelzőlámpát és mutatni kezdte az átjáró felé vezető utat. A német tüzérség hosszú ideje tüzelt mindkét oldalról. Amikor az elárasztott hídrácsok között átkelt az első, második, harmadik páncélnaszád, egy közeli lövedékrobbanás Arkagyij Malahovot a vízbe lökte. A vízben levette a csizmáját és sikerült kiúsznia a parti jégtáblákhoz.
Amikor levegőhöz jutott és körülnézett, látta, hogy egy német katona áll fölötte. Egy hétig volt fogságban. Utána a felderítőnek sikerült megszöknie, de nem tudott visszajutni a sajátjaihoz, szintén felderítőként harcolt, de a közönséges katonai gyalogságnál. És felderítő-barátai, megvizsgálva a csónakot, melyet a társa kormányzott, úgy döntöttek, hogy mindketten a Duna hullámai között vesztették életüket.
A törzs posztumusz felterjesztette a "Nagy Honvédő Háború első fokozata" kitüntetésre. Szerencsére, ezt a kitüntetést Arkagyij Malahov még életében kapta meg.
És a deszantot szállító hajók, átjutva a felrobbantott híd acélszerkezetei között lévő szűk átjárón, melyet a bátor felderítők fedeztek fel a felrobbantott híd rácsai között, a kijelölt céljuk felé szaladtak.
Csak a 7. számú páncélnaszád futott rá a felrobbantott és vízzel borított hídszerkezetre, alul léket kapott és hamarosan elsüllyedt. De a rajta lévő deszantosoknak sikerült átszállni a 411-es számú páncélnaszádra, mely Sz. I. Pinasin hadnagy parancsoksága alatt állt. A deszantos hajós különítmény után futva ennek a páncélnaszádnak a parancsnoka elvesztette a tájékozódási képességét és a deszantcsoportot egy bozótokkal benőtt szigeten tette partra, ahol csendben és biztonságban lehettek a deszant művelet befejeződéséig.
1945. március 20. 01:20-kor K. I. Butvin korvettkapitány a deszant csoportot a partraszállás helyéhez vezette, két kilométerre nyugatra Tát községtől.
A part csendes volt.
A flottilla törzsének jelentéséből tudni lehetett, hogy a légierőnek kell megmutatnia a páncélnaszádoknak a partraszállás helyét, világító bombát és "KSZ" ampullát ledobva.
Semmi ilyesmi nem történt.
A Duna fölött ködös éjszaka volt. Mindazonáltal a partraszálló csoport parancsnoka abszolút pontosan elvezette majdnem az összes hajót a kívánt helyre. Jelzésére a hajók "mindannyian egyszerre" balra fordultak, a parthoz mentek és kitették a deszantot. A támogató hajós csoport felfelé ment a Dunán és fedezte a deszantot az ellenséges hajók esetleges támadásától.
Elvégezve a feladatukat, a flottilla hajói visszaindultak.
6:30-ra minden hajó, mely a műveletben részt vett, az elsüllyedt 7. számú páncélnaszádon kívül, a Visegrádnál lévő fő bázison gyülekezett. Ott megállapították, hogy a hajókon a deszant állományából három halott és hat sebesült volt.
A sebesültek között volt a 144. zlj. parancsnokhelyettese, T. Sz. Hanjukov főhadnagy. A legénységből egy fő meghalt és nyolc megsebesült. Néhány páncélosnaszád a közvetlen lövedék találatoktól megsérült. Közülük hármat hosszú időre kivontak a szolgálatból.
A Tát községtől nyugatra lévő homokos partra a flottilla hajói normális harcképes állapotban szállították le a deszantot: - ha levonjuk a hajókon lévő halottakat és sebesülteket és 45 főt, akit a 411. számú naszád a lakatlan szigeten tett partra, akkor a hídfőben 482 fő volt abból az 536-ból, akik Visegrádnál a fedélzetre szálltak.
De a legnagyobb probléma nem ez volt.
A ködös éjszakai sötétben, amikor a deszantosok elhagyták a hajót, a fedélzetről a hideg vízbe ugorva, a híradósoknak sikerült elsüllyeszteni a zászlóaljparancsnok nehéz és kényelmetlenül szállítható rádióját. A sötét vízben nem tudták megtalálni. Szerencsére, a tüzérségi megfigyelő pont rádióját sikerült biztonságosan parta szállítani.
Neki köszönhetően, V. P. Bisztrov őrnagynak sikerült jelentést tennie arról, hogy a zászlóaljjal partraszállt a megadott területen és elkezdte kiterjeszteni a hídfőt.
A továbbiakban, a művelet teljes ideje alatt a Partvédő Egység tüzéreinek rádiója maradt az egyetlen szál, mely összekötötte a deszantot a parancsnoksággal. Sok háború fáradságos tapasztalatai nemegyszer megmutatták, hogy a rádióösszeköttetés elvesztése a deszant számára - egy valódi katasztrófa. Sok deszant tűnt el ilyen okból a Nagy Honvédő Háborúban.
Elveszítve a kapcsolatot a deszant csoporttal, parancsnokságaink gyakran magukra hagyták őket - mintha nem szálltak volna partra.
Ilyen sorsra jutott néhány baltikumi deszant Sztrelnánál, Peterhofnál, Merekulánál. Összeköttetés nélkül tűntek el tengerészgyalogosok Jevpatoriánál, Szudáknál, és az olvasó számára már ismert műveletben a Déli Ozereikánál, ezerötszáz tengerészgyalogos tűnt el csak azért, mert nem volt velük összeköttetés.
Sok-sok évvel később, nem parancsnokságok, nem akadémikusok, hanem szabadúszó írók, úttörő-nyomkeresők, különféle amatőrök derítették ki, ismerték fel, bizonyították be, hogy a parancsokságaink által magukra hagyott deszantosok napokig harcoltak és gyakran mind egy szálig elpusztultak: a tengerészgyalogosok nem szerettek fogságba esni. Szerencsére, az Esztergomi deszantban ez nem következett be: a tüzérek rádiója megmenekült.
Este, csak a térkép alapján tájékozódva, a tapasztalt tisztek intuíciójában bízva, a zászlóaljparancsok, V. P. Biszrov őrnagy elég szerencsésen helyezte el a deszant erőit a hídfőben.
A szerző kérdésére A. A. Szidorovics egykori törzsfőnök levelében elmesélte: -
"...A partraszállás helyét mi és a hajósok csak térképen dolgoztuk ki. (Igaz, a hajósok elmondták, hogy vizuálisan megfigyelték a Gron folyó másik oldaláról. De 20 kilométer - ez ugyanolyan homályos minden időben. Ezért féltem a tájékozódási hibáktól. De minden rendben volt.)
A partraszállás után azonnal elfoglaltuk az utat a felderítő járőrökkel és az ügyes fickókkal a századtól, akiket másik úton küldtek oda. Elvágtuk a kommunikációs vonalakat és a század tisztjeivel elkezdtük kiválasztani teljes sötétségben az árkok és földbunkerek helyét.
Védelmet kialakítani jó kilövési szektorral, és méghozzá éjszaka, el kell ismerni - nehéz dolog. Másfél óra alatt sikerült valahol elhelyezkednünk. Azután körbeszaladtam a teljes frontvonalon és elégedett lettem.
Jól alakult, megbízhatóan, főleg hogy sasaink aznap este sok foglyot ejtettek - motorkerékpárosokat, törzstiszteket jelentésekkel együtt, kocsisokat, frontról érkező sebesülteket, tisztviselőket. Néhányukat kikérdezték.
Meggyőződésem, hogy az ellenség aznap éjszaka semmit sem tudott rólunk."
És itt van egy másik visszaemlékezés V. G. Dendermarcsenko felderítőtől: -
"Amikor a hajók kitettek tettek minket az ellenséges parton, gyorsan betájoltuk magunkat és a bécsi autósztráda felé vonultunk. És hamarosan német gépjárműveket és szekereket láttunk meg rajta, melyek nyugat felé mentek. Ebben az oszlopban volt egy benzinszállító tartálykocsi, mely dudált és próbált előre jutni. Tüzet nyitottunk rá és valódi küzdelem kezdődött.
A németek hamarosan le lettek győzve és csak halott emberek és lovak maradtak fekve az úton. Ezután elkezdtük elfoglalni az állásokat a deszant tervei szerint..."
Nem véletlen, hogy a legveszélyesebb irányba - az Esztergom felől jövő útra V. P. Bisztrov őrnagy a saját zászlóaljának sok ütközetben kipróbált 1. századát állította. Ezt a századot a Krímtől Budapestig tartó úton nagyszerű tisztek vezették, F. E. Kovalenko kapitány, majd G. V. Kalmükov főhadnagy, aki a tengerészgyalogságnál harcolt Odesszánál, Szevasztopolnál és a Kaukázusban is. Kovalenko kapitányt megölték, Kalmükov megsebesült és a századot most I. V. Mazikin hadnagy irányította. Ezek a parancsnokok létre is hoztak egy nagyszerű katonai kollektívát, ahol mindenki nagyon büszke volt hogy az első században szolgálhatott, ahol szilárd meggyőződésük szerint, a legjobb géppuskásokat, a zászlóalj legjobb énekeseit, a legjobb kocsisokat gyűjtötték össze és a legrendkívülibb vezetőt - Alekszej Andrejevics Rjabuhint.
Az első század, ahogy már említettük, két deszantcsoportot alkotott. Közülük az egyiket I. V. Mazikin hadnagy vezette, a másikat - az első szakasz parancsoka M. V. Asik hadnagy - ennek a műnek a szerzője. Az ő csoportját a páncélnaszád egy kilométerre tette partra a teljes zászlóalj partraszállási helyétől.
A hajó legénysége a vízbe dobta a 45 mm-es ágyút és azon nyomban visszaindult. Az ágyút kihúztuk a vízből.
Felmászva a sziklákra, elfogtak valamilyen német katonai csoportot, egy részük elfutott, kettőjüket elfogták és az ágyú hevedereibe kötötték be. Így a foglyokkal meg is érkeztek a zászlóalj fő hídfőjéhez.
Az első század addigra a nyugati irányú védelmi szakaszt kapta meg. És a szerző szakasza az úttól a Dunáig tartóan foglalt állást. A zászlóaljparancsnok erre a pozícióra állította fel mindkét 45 mm-es ágyúját, mivel ezt az irányt feltételezték leginkább harckocsi-veszélyesnek. Az úttól jobbra szintén nyugati irányban helyezkedett el I. D. Szhomenko szakasza.
Tovább, a hegyek irányában helyezkedtek el a 2. század egységei F. A. Ohrimenko kapitány vezetésével, (ő maga a balsorsú 7. számú páncélnaszádon volt, mely a vízzel borított hídrácsnak ütközött. A süllyedő hajóról az embereit kimentették és valahol partra tették. De a sorsukról a zászlóaljban még senki sem tudott.)
Tovább, a Szarkás-hegy lejtőin - húzódtak az A. I. Lebegyev kapitány vezette 3. század állásai. Ugyanezen a hegyen, a Dunára néző lejtőkön helyezkedett el a 144. zlj. parancsnoki állása. Itt a védelmet D. Sz. Lemza felderítőszakasza biztosította. Ez a szakasz az elmúlt harcok legkiválóbb tengerészgyalogosaival volt feltöltve és valóban különleges helyet foglalt el a zászlóaljon belül.
A magaslatot védte V. G. Pancsenko alhadnagy nehézpuskás szakasza is. Itt voltak Ljadov hadnagy híradós szakaszának híradósai is, akiknek a partraszálláskor a rádiójuk elveszett, de sikerült hamar vezetékes összeköttetést biztosítaniuk minden századdal. A fiúk ebben a szakaszban nagyon megbízhatóak voltak. Ha valamilyen lövedékbecsapódás miatt kábel-szakadás volt, a híradós bármilyen lidércfénynél kikúszott a vonalba, megtalálta a szakadást és megbízhatóan kijavította az összeköttetést.
A parancsnoki pont körüli árkokat a géppisztolyos szakasz készítette, akiket N. I. Korobkov hadnagy vezetett.
A Szarkás magaslat körzetében, a parancsnoki pont közelében volt a segélyhely, melyet a zászlóalj szanitéc szolgálatának vezetője, Sz. G. Murudov hadnagy irányított. A központi segélyhelyet N. A. Bojko hadnagy szakasza alkotta.
A segélyhelyen a dandár szanitéc századának medikusai is dolgoztak, akiket a zászlóalj deszantja számára adtak át.

A parancsnoki pont közelében lévő magaslaton nyugati irányban foglalt állást a zászlóalj számára átadott géppisztolyos század A. A. Kuzmicsev kapitány vezetésével. És az országúton, szintén nyugati irányban, ténylegesen az 1. századnak háttal foglalt állást P. I. Kirszanov hadnagy vezetésével a Dunai Flottilla 472. büntetőszázada.
Ily módon, az összes deszantegység védelmi vonala körülbelül 5 km. hosszúságú félgyűrű vagy lópatkó alak volt, mindkét végével a Dunán támaszkodva.

A védelmi körzet kiválasztása, mely főleg térkép alapján lett meghatározva és az éjszaka folyamán elfoglalva, elég szerencsés volt. Minden század, kivéve az 1. és a büntető századot, melyek az utat fedezték, a magaslatokon kapott pozíciót.
És a magaslat, melyen a zászlóalj parancsnoki pontja helyezkedett el, uralkodó pozíciót foglalt el a teljes terület fölött.
Róla az összes század állása és a feléjük közeledők is jól láthatóak voltak.

Annak alapján, ahogy a zászlóalj parancsnoksága a hídfőben elrendezte az egységeit és elkészítette védelmi pozícióit, V. P. Bisztrov őrnagy helyben akarta visszaverni az ellenség támadásait. De az egységekben kezdetben teljesen eltérő hangulat uralkodott, még ásni sem akartak. Mindannyian a megígért offenzívát várták a front teljes szélességében és arra készültek, hogy hátulról csapást mérjenek az Esztergomnál lévő védelmi pozíciókra.
Ráadásul reggelre bizonytalan zaj kezdett jönni onnan, melyet sokan az ott megkezdett tüzérségi előkészítésnek véltek.
És ha egyszer így van, akkor minek várni. Gyerünk találkozni a támadó harcosainkkal! "Polundrára" fel! Legalább megmelegszünk, és nyakig nedvesek is vagyunk a dunai vízben való fürdés után. Reggelre minden századparancsnoknak vezetékes összeköttetése volt a parancsnoki ponttal, de a németek hátában történő csapásra semmilyen parancs nem érkezett.
A reggel megérkezésével a hídfőt folytonos köd borította be. És hamarosan tisztán lehetett hallani egy Esztergom felől érkező tank zaját. Végül, a ködön keresztül a körvonalai is tisztán láthatóvá váltak.
Egyidejűleg megjelentek az árkok felé lopakodó katonák. Néhány fő álcaköpenyben ment a tank előtt. Amikor a németek csoportjáig néhány tízméternyi távolság volt, az 1. század sortüzet lőtt.
Az ellenséges felderítőőrjárat azonnal szétszóródott a szőlőskertek felé, halottakat és sebesülteket cipelve. A páncéltörő fegyverekkel tűz alá vett tank hátramenetben visszament a ködbe.
A tapasztaltabb tengerészgyalogosok, elfelejtve az ellenség hátába történő csapásmérésről szőtt álmaikat, azonnal elkezdték beásni magukat a földbe. A tüzérek a szőlőtőkék közül szedett száraz gallyakkal gondosan álcázták ágyúikat.
Körülbelül két órával a német felderítő őrjárat visszaszorítása után a németek elindították első támadásukat. Ez a támadás is, szemmel láthatóan, felderítési céllal volt vezetve. Adjuk át még egyszer a szót a törzsfőnöknek, A. A. Szidorovicsnak: -
"Március 20-án reggel az ellenség Tát felől elkezdte vizsgálni a védelmünket. A magaslatról, ahol a törzsünk be volt ásva, láttam, ahogy a németek járművekkel megérkezve leugráltak a teherautókról, felfejlődtek, a fedezékeink felé lőttek és visszaszaladtak a járműveikhez. Megvizsgálva a teljes védelmünket, meghatározták annak peremvonalát..."
A németek végül felderítették a deszant egység pozícióit és a tengerészgyalogosokat rövid időn keresztül elég pontos tüzérségi tűz alá vették. Ez után a tűzcsapás után egyik támadás a másik után jött, de a deszantosok tüze a németeket minden alkalommal visszavonulásra késztette.

Folytatás...

Korábban máshova is feltettem, de itt, a blogon is jó helyen lesz. Asik M. V. művéből az Esztergomi deszant c. fejezet. Az eredeti mű címe: Ашик, Михаил Владимирович (2008): 83-я отдельная Новороссийско-Дунайская дважды Краснознаменная ордена Суворова Бригада Морской пехоты. 1941-1945. Москва

A budapesti harcok befejeződése után a 83. tengerészgyalogos dandár visszatért a Dunai Flottilla parancsnokának, G. N. Holosztyakov ellentengernagynak a műveleti ellenőrzése alá. Addigra a dandár neve megváltozott. 1945. január 6-án megkapta a második tiszteletbeli nevét - "Dunai", most az egység teljes neve így hangzott: 83. önálló lövész Novorosszijszki-Dunai kétszeresen Vörös zászlóval és Szuvorov érdemrenddel kitüntetett tengerészgyalogos dandár.

A katonai egységek hangzatos elnevezésének a hadseregekben minden korban felemelő, nevelő szerepe volt. Egy dolog egy arctalan n-edik ezredben harcolni, és egy másik dolog egy "vas", "csapásmérő", "acélos" hadosztályban. A deszant csapatok, előretolt egységek, áttörő- és egyéb különleges egységek harcosai sokkal vidámabbnak, sokkal lelkesebbnek látszottak és a harcban messze sokkal bátrabbak az egyszerű soregységek katonáinál, akik egykedvűen vánszorognak a számukra kijelölt vonalakon. 
De érdemes valamilyen magasrangú, nagyhangú parancsnoknak elneveznie őket "gárdistáknak", "szuvorovistáknak", vagy egyszerűen csak "fekete-tengerieknek", a fejek máris büszkén emelkednek, zártabb az alakzat, és néhány perc után rá sem lehet ismerni a zászlóalj oszlopaira. A katonaembereknek ezt a tulajdonságát már régen megfigyelték azok a tábornokok, akik nem csak harcolni tudnak, hanem uralni tudják saját katonáik lelkét is.

A katonai bátorsághoz és dicsőséghez való magasztos hozzáállás jellemezte a 83. tengerészgyalogos dandár tengerészgyalogosait. Mindenki, aki szolgált ebben a különleges egységben, arra törekedett, hogy meleg helyzetbe kerüljön, felderítésbe, deszant- vagy rohamcsoportba.

Mire a Dunához érkeztek, a dandárnak már lehetősége volt különféle frontokon harcolni, számos nagyméretű deszant műveletben részt venni, és harcosai és parancsnokai jelentős és sokoldalú harci tapasztalatot szereztek. A dandár katonai egységeiben és szolgálataiban megtalálhatóak voltak Ogyessza, Szevasztopol, Krím és a Kaukázus védői, a Novorosszijszk és Kercs környéki csaták résztvevői, a nemrég zajlott dunai deszantok hősei és olyan harcosok, akik még nem szabadultak meg azoktól a benyomásoktól, melyeket Budapest ostroma során gyűjtöttek össze.

Állva, lehajtott fejjel, bajtársaik sírjánál, akik nemrég estek el Budán a harcokban, a dandár kibontott zászlójánál, melyen három arany medál kitüntetés csillogott, a tengerészgyalogosok meghallgatták, amit a dandárparancsnok, L. K. Szmirnov ezredes az elhunytak búcsúztatásakor mondott, ő pedig értett hozzá, hogyan kell gyújtó hangú beszédet mondani.

Innen, a mindenkit eléggé lehangoló Budafokról, az elpusztított városon keresztül, elhagyva a felrobbantott hidakat, a Gellérthegyet, a füstölgő Királyi Palotát, a tengerészgyalogos dandár, mely most már "Dunai" is volt, hosszú szállítóoszlopaival, lóvontatású tüzérségével új útra kelt. A Duna jobb partján, lassan elhaladtak Szent-Endre városka mellett. Estére a folyó túlpartján meglátták az ősi magyar város, Vác tornyait és templomtornyait. Itt már pontonhíd működött. Ezen a tengerészgyalogosok a teljes szállítóoszlopukkal átkeltek a bal partra, és késedelem, pihenő nélkül elhagyták Vácot, emlékezetükben megőrizve a gyönyörű katolikus templomok sokaságát.

A várost elhagyva könnyű hóval fedett hegyekbe jutottunk, melyek a mi téli szibériai dombjainkhoz hasonlítottak. A Dunát nem elhagyva a tengerészgyalogos zászlóaljak és a tüzérosztályok a jómódú Verőce, Szob, Nagy-Maros településeken szállásoltak be. A Gron-folyónál lévő frontvonalig nem volt több, mint 10-15 kilométer, de itt csend volt, nem voltak sem lövészárkok, sem bunkerek, sem földbunkerek - mindenkinek jutott hely a háborútól érintetlen falvakban.

Ha a Budapestért folyó harc első napjaiban a Duna mint határ szolgált a 2. és 3. Ukrán Front között, akkor a Budapesten bekerített csoportosulások likvidálása után a folyó mindkét partja át lett adva R. J. Malinovszkij 2. Ukrán Frontja számára. A Dunai Flottilla is hozzá került.

A flottilla törzsfőnökének, A. V. Szverdlov elsőosztályú kapitánynak a "Tervezés megtestesülése" c. könyvében ilyen vallomást találunk:

"R. J. Malinovszkij elégedett volt a feltöltéssel és első találkozásunkkor megkérdezte, hogy hallottunk-e valaha Esztergomról.

Hallottunk.

Hozzá voltunk szokva, hogy a folyón száz kilométerekre előre lássunk. Esztergomban az ellenséges csoportosulás szilárdan ült, a hegyvidéki terepre és a régi erődítésekre támaszkodva. A marshall azt mondta, hogy a front erői megkezdik a bécsi támadó hadműveletet. Ennek egy azonnali feladata - végezni az Esztergom-tóvárosi csoportosulással...

Önök segítenek nekünk egy partraszálló deszanttal - Rogyion Jakovlevics hosszasan nézte a térképet.

- Hol? Gondolkodjunk rajta együtt. Magában Esztergomban? Nincs értelme. Ott az ellenség hadereje erős, Önöket a part közelébe sem fogják engedni. És nagy eredmény a deszanttól itt nem várható. Íme, ha Önök itt volnának... - a ceruza hegye egy ponthoz érkezik felfelé a folyón, Tát város alatt. Értik, Önök el tudnák vágni a hitleristák kijáratát a katlanból..."

Ezen vallomás szerint elmondható, hogy a művelet alapötlete az volt, hogy egy tengerészgyalogos deszanttal elvágják az ellenség egyik kijáratát a bekerítésből. Azonban, a deszant művelet alapötlete így van leírva a "Nagy Honvédő Háború története" 5. kötetében: - "Az ellenség nyugati irányú visszavonulási útját elvágva, a deszantosok csapást mérnek az ellenség hátában".

A dunai tengerészek és parancsnokaik nem voltak újoncok a kapott feladathoz. Már a negyedik éve harcoltak és a Dunán érkeztek a Fekete- és Azovi tengerektől, ahol nem kevés gyakorlatot szereztek a deszantok partra szállításában.

Elérkezett 1945 márciusa. Az összes német katonai erő teljes összeomlásáig már csak két hónap volt hátra. De a 2. és 3. ukrán frontok, átlépve a Dunán, és a folyó magyar szakaszán működve, mint a csont a torokban, úgy kínozta a német főparancsnokságot. A német harckocsi ékek még mind a dunai átkelőhelyek felé vonultak.

1945. március 6-ra virradó éjjel mindkét tank hadsereget kivonták a Balatontól. Az egyik a tóhoz képest déli, a másik északi irányba nyomult előre. Ezek az erők különleges hadseregcsoportot képviseltek, amely tartalmazta a Nyugati frontról kivont tank hadosztályokat. A dunántúli hídfőnkben, melyet folyami átkeléssel láttak el, a helyzet kezdett súlyossá válni, különösen, ha emlékszünk rá, hogy a Duna jugoszláviai jobb partján még mindenhol német csapatok voltak. És a Dunai flottilla hajóinak előrehaladása a folyó magyarországi részén nagyon nehéz volt.

Nem meglepő, hogy a 83. tengerészgyalogos dandár zászlóaljaink a Dunai hegyek közti nyugodt élete nem sokáig tartott. Hamar visszatértek a folyó nyugati partjára, de nem pontonhídon, hanem - a Dunai Flottilla páncélnaszádjain. Nagymaros kikötőiben rakodtak be és a folyó ellentétes partján fekvő Visegrádba keltek át - ősi kis városka, vonzó volt számunkra a szláv elnevezése. Az eléggé magas hegy lábánál egy többszintes torony látszott egy ősi erőd félig lerombolt falaival. Hasonló régiségekkel gyakran találkoztak útjuk során a tengerészgyalogosok.

A 83. tengerészgyalogos dandár történelmi irataiban van egy bejegyzés, mely jelzi az átkelés befejeződésének pontos dátumát(ez néhány napig tartott):

"1945. március 7. A dandár Visegrád-Dömös térségében gyülekezett, a 2. Ukrán Front tartalékát képezve, felkészül a partraszálló művelet végrehajtására..."

A. A. Szidorovics kapitány naplójában - a 144. tengerészgyalogos zászlóalj deszantjának kijelölt törzsfőnöke - van egy pontosító bejegyzés: -

"Március 4-én megérkeztek Dömösre. Március 14-től - felkészülés a deszantra."

Ezen bejegyzés szerint kijelenthető, hogy a zászlóalj az elkövetkező deszant műveletről csak március 14-én szerzett tudomást, és figyelembe véve,  hogy elsőre a deszant 1945. március 16. éjjelére volt időzítve,a deszantosok felkészítésére szánt időtartam, mint általában, minimális volt. Szerencsére a kialakult szárazföldi helyzet miatt a frontparancsokság március 19-re halasztotta a művelet kezdetét, így a zászlóaljnak végül öt napja volt a személyi állomány felkészítésére a deszant műveletre.

L. K. Szmirnov ezredes 83. tengerészgyalogos dandárjának és P. I. Derzsavin másodosztályú kapitány 1. folyami hajós dandárjának főparancsnoksága Visegrádon állomásozott. Nagyon élénken emlékezve a közös munkára, a flottilla törzsfőnöke A. V. Szverdlov elsőosztályú kapitány a "Tervezés megtestesülése" c könyvében ezt írta: -

"Meglátogattam a 83. tengerészgyalogos dandárt, mely a zászlóaljat szolgáltatta a deszanthoz. A dandárparancsok L. K. Szmirnov ezredes és törzsfőnöke, A. A. Vlaszov ezredes a térkép fölött vívták meg a közelgő offenzívát - a dandár a Duna jobb partján fog előrenyomulni, nehéz küzdelmek várhatóak.

- És maga majdnem a teljes tüzérséget elvette tőlem - vetette a szememre Szmirnov.

A deszantra tereltem a szót. Beszéltem a nehézségekről, melyek rá várnak. Korábban úgy tettünk partra embereket, hogy a szemközti partot a kezükben tartották. És most az ellenség mindkét partot megszállva tartja és mi mélyen az ellenség hátában fogunk műveletet végrehajtani.

- Bisztrov megoldja - nyugtattak engem.

Bisztrov, a 144. zászlóalj parancsnoka nyugodt volt és bízott az embereiben.

- Vigyenek minket a helyszínre, adjanak elegendő tűztámogatást, a többit mi elvégezzük. Így jelentse a parancsnokságnak..."

A parancsnokság tervének megfelelően a deszant létszáma 500 főben lett meghatározva. A 144. önálló tengerészgyalogos zászlóaljon alapult. A fegyverzet - főként kézifegyverek: - géppisztolyok, szuronyos puskák, 20 kézi géppuska, 6 állványos géppuska. Tüzérségből a deszantosoknak csak két darab 45 mm-es ágyút volt lehetőségük vinni a reguláris páncélelhárító ágyús szakaszukból és három 82 mm-es aknavetős szakaszt a saját aknavetős századukból. Nehézfegyverekből a zászlóaljnak 21 fegyver állt rendelkezésre, közülük 15 a hozzájuk rendelt Páncéltörő Századtól volt. Ezeken a századokon kívül a zászlóalj erősítésként kapott: egy géppisztolyos századot, néhány utászt tankelhárító aknákkal, alegységet a dandár egészségügyi századától és a 472. büntetőszázadot (körülbelül 100 fő), fekete-tengeri matrózokkal kiegészítve.

Ez az egzotikus alakulat szervezetileg a Dunai Flottillát kísérő Partvédő Egység alá került. Mivel az átvezényelt egységek emberei beleszámítottak a deszant teljes harci létszámába, ami 500 főre volt korlátozva, így a 144. zászlóalj parancsnokainak csak azokat volt lehetősége kiválasztani, akik a deszantba kívántak menni, valójában - a legkiválóbb harcosokat.

A zászlóalj partraszállási helyére szállításához a Dunai Flottilla 10 páncélnaszádot jelölt ki. Ennek megfelelően a zászlóaljtörzsnek 10 deszant csoportot kellett kialakítania. Ennek érdekében egyes deszant csoportok 45 főből álltak, mások - legfeljebb 65 főből, a páncélnaszád kapacitásától függően.

Minden deszant csoport úgy alakítottak, hogy önálló harci egység alakult ki, ami képes műveletet végezni a deszant főerőitől elszigetelten is. Ezért a csoportba kerültek harcosok, akik puskákkal, géppisztolyokkal, géppuskákkal voltak felszerelve, nehézpuskások, aknavetősök, utászok, híradósok. A lövészeket és géppisztolyosokat a 144. zászlóalj lövész századától, a géppuskásokat - a géppuskás századtól, az aknavetősöket - az aknavetős századtól, a híradósokat a híradós szakasztól hozták. A páncéltörősök főleg az átvezényelt páncéltörő századtól voltak.

Mindenki tudta, hogy a deszantos zászlóaljnak egy erőteljes harckocsi csoportosulás visszavonulási útján kell állnia, de a már említett két 45 mm-es ágyún, nehézpuskákon és deszantosonként két darab páncélelhárító gránáton kívül a zászlóaljnak semmilyen páncélelhárító fegyvere nem volt.

Minden harcos, akit a deszantos csoportba beosztottak, a felkészülés és a harc idejére a deszant csoport parancsnokának irányítása alá került, teljesen megszakítva a kapcsolatot az egységével. Azért, hogy a deszantosok hamar megismerkedjenek egymással, minden deszant csoport egy helyre került és minden foglalkozás, tréning, eligazítás ennek az ideiglenesen létrehozott kollektívának a részeként zajlott. A nyolc deszant csoport parancsnokai a 144. zlj. tisztjeiből kerültek ki. A 9. csoportot A. A. Kuzmicsev kapitány, az átvezényelt géppisztolyos század parancsnoka vezette. A 10. csoportot a 472. Büntető Század parancsnoka, P. I. Kirszanov vezette.

A büntető századokba, mint köztudott, az elítéltet három hónapra küldték. Ezek az ideiglenes alakulatok ismertek voltak a tengerészgyalogosok számára. A deszant állományához tartoztak a Novorosszijszk mellett lévő Malaja Zemlja-nál történt partraszállásban, a Taman félszigeten végrehajtott deszantban és a Kercsi hídfőben. Szevasztopol ostrománál a 613. Tengerész Büntető Század a 83. dandár hadrendjébe tartozott I. G. Beljak őrnagy parancsnoksága alatt. Az ő százada olyan nagy létszámú volt, hogy a dandár hadrendjének első lépcsőjébe zászlóaljként került be.

A büntető századok a Vörös Hadseregben a keserű 1942. évben jelentek meg. Az elítélteket "gyávaság miatt" küldték ide. De 1945. tavaszán rég nem volt található ilyen ember a hadseregben, és ha mégis, akkor nem elítélték, hanem átnevelték. A büntető századok a háború utolsó évében olyan hadi szolgálatosokból álltak, akik katonai bűncselekményeket követtek el. Azokból állt, akiknek a börtönbüntetését három hónap frontszolgálatra változtatták, és nem "első vérig", ahogy a háborúról keveset tudó újságíróink állítják. A háború utáni újságírásban találkozni lehet azzal a meggyőződéssel, hogy a büntetőszázadosok valami különösen jól harcoltak. Ez nem igaz. A hadi tudomány, mint minden más, tudást és képességeket követel meg. De honnan lenne ilyesmi az önkényes eltávozáson verekedő matróznak vagy a hadihajó tolvaj raktárosának? Tapasztalt frontparancsnokok, akik a háború ideje alatt büntető századokat kaptak, nem tették őket a legfelelősségteljesebb pozíciókra. Az ilyen helyekre tapasztaltakat, képzetteket, megbízhatókat, fegyelmezetteket küldtek. De P. I. Kirszanov büntetőszázadosai még tréningezni is lusták voltak.

És a felkészülés komoly volt. Részlet a szakaszparancsok segédjének, I. G. Prokopenko főtörzsőrmesternek a leveléből, akinek a szerző parancsnoka volt: -

"A felkészülés az ellenség védelmének mélységébe való deszantolásra valóban titkosan zajlott. Emlékszem, hogy többször éjszakai riadóra keltünk, gyorsan a kijelölt helyre mentünk, zaj és zsivaj nélkül elfoglaltuk a helyet a fedélzeten és a kabinokban. Sok figyelmet fordítottak a Gorjunov géppuska anyagának megtanítására, a nehézpukával való pontos lövésre. Sok időt szenteltek a zsákmányolt fegyverek használatának megtanulására, főleg a német MG-34 géppuskára és a "Fauszt" rendszerű páncélelhárító fegyverre. Le a kalappal parancsnokaink előtt... - mindezek együtt tették lehetővé a partraszálló deszant számára kitűzött feladatok megoldását..."

Egy másik katonabajtárs, N. E. Litvinyuk, aki ebben az időben egy 82 mm-es aknavető irányzója volt, ezt írta a szerzőnek: -

"A deszant előtt két-három nappal a zászlóalj egy oktató partraszállást hajtott végre páncélnaszádokkal, a helyzet teljes körű imitálásával, az éleslövészetet kivéve. Emellett, azok között, akik az akciónkat figyelték, úgy hiszem ott volt L. K. Szmirnov ezredes is. Látni nem láttam őt, de a hangját hallottam..."

Valóban, a "Bátyó" hangja emlékezetes volt, nem volt összetéveszthető máséval.

Az a néhány nap, ami a zászlóalj a deszant előkészítésére biztosítva volt - ritka eset volt a 83. dandár történetében. A tengerészgyalogosok többnyire közvetlenül menetből mentek deszantra. Így volt a Dunai deszant műveletekben Jugoszláviában Opatovácnál és Vukovárnál, Magyarországon Gerjennél és Dunapentelénél, ahol a deszantosok a felkészülésre még egy napot sem kaptak. Szomorú néhány szerző koholmányát olvasni ezzel kapcsolatban: - "A tengerészgyalogosokat, deszantosokat úgy képezték, mint a ragadozókat ..." Ilyen elegánsan fejezte ki E. Poljanovszkij a "Csillagok. Tejút" című cikkében az Izvesztyija c. újság 2001. május 8-i számában. És ez a tengerészekről szól, akiket a hajókról és a haditengerészeti bázisokról sietve összeszedtek és a tengerészgyalogsághoz vezényelték őket. Ha tanították is őket, úgy csak a fegyverhasználat elemi módszereire, megismerkedtek a Szolgálati Szabályzat legelemibb szabályaival... . Abban a szabályzatban, ha már itt tartunk, nem ejtenek szót a deszantról, és a tengerészgyalogság egyetlen szóval sincs megemlítve. De egyéb irodalom egyszerűen nem létezett.

A Nagy Honvédő Háborúban a tengerészgyalogosok minden fogást a harcokban és a deszantokban tanultak meg. A tengerészgyalogosok hadtápbiztosítása szintén nem fényeskedett, csak a lőszer kiadásra korlátozódott, nem többre. Ha voltak is zseblámpák, öngyújtók vagy jelzősípok, akkor - csak zsákmányoltak. Még a jelzőrakétákat is - mindig korlátozottan, egyenként adták.

A tengerészek semmilyen speciális egyenruhát nem kaptak. A harcba a zöld tengerentúli kabátban mentek, melyeket a szövetségesektől kaptak, vagy egyszerűen a hazai orosz vattakabátban. A tisztek kirza csizmát kaptak, kirza tábori táskát és még a revolver tok is kirzából volt. A közkatonák és szakaszvezetők többségének a lábán kamáslis bakancs volt, messze nem a legjobb változata a cipőnek, figyelembe véve, hogy a dunai vízbe kellett ugrani a páncélnaszád magas fedélzetéről. Azonban minderre senki sem fordított figyelmet, legalábbis az egységekben ezek a kérdések sosem merültek fel és a tengerészgyalogosok harci kedvére nem voltak hatással.

A deszant teljes felkészülését figyelemmel kísérte kompromisszumot nem ismerve, a rendkívül igényes és válogatós A. A. Szidorovics kapitány - a 144. zlj. törzsfőnöke. 
Óvakodtak tőle, próbálva nem találkozni vele rossz hangulatában. A háborúban féltek tőle, a háború után büszkék voltak, hogy együtt szolgálhattak vele. A szomszédos zászlóaljban lévő barátokkal való találkozáskor a tengerészek el is büszkélkedhettek kicsit, mondván, ez a mi törzsfőnökünk, ejha! Nem olyan mint a maguké...

Akárhogyis, a deszantra való felkészülés minden terhe A. A. Szidorovics kapitány vállán nyugodott. A deszantcsoportok kialakítása, a századok, deszant csoportok, személyzetek harci feladatai, a képzések, tréningek témakörei - minden csak tőle eredt. Nem nehéz ezt elmagyarázni.

Az a helyzet, hogy a dicső zászlóaljparancsnok, Viktor Pavlovics Bisztrov ezekben a napokban kapta meg az "őrnagy" megszólítást. Nem a deszant előkészítéséért, ha emlékszünk arra, hogy mielőtt átvette a 144. zlj. parancsnokságát ő vezette a 305. és 16. zászlóaljakat, ezenkívül a dandár törzsében dolgozott, volt tehát kivel innia az új rendfokozatára...

Dömösre érkezett terepjárón a Dunai katonai flottilla parancsnoka, G. N. Holosztyakov ellentengernagy a deszantosokhoz, akik már beosztottak a deszantcsoportokba és el voltak osztva a páncélnaszádok között, melyeken éjszakánként a kikötőből való beszállást és a partraszállást gyakorolták. A vele való találkozóra meghívták a hajók és a deszant csoportok parancsnokait. A hajók legénységének tisztjei arany vállapokkal csillogtak (a flotta tisztjei számára a hétköznapi fekete vállapokat a háború után dolgozták ki). A deszant parancsnokoknak nehéz volt felkészülni az admirális érkezésére. A vattával töltött pufajkát, bárhogy is próbálod, nem tudod kisimítani. Még a csizmákat se volt mivel kitisztítani. Kenőzsírral kenték be őket, amit a kilőtt tankokból bányásztak ki, melyekből útközben elég sok akadt.

A térképnél egymást váltották a helyzetet és a terveket ismertető tisztek. A felderítésért felelős jelentette, hogy a sziklás hegyoldalról az ellenség megfigyelői messziről meglátják a frontvonaluk folyami megközelítését. A következő jelentő elmondta, milyen erőket biztosít a flottilla és hogyan fogja elszállítani a deszantot a célterületre. A találkozón a deszantos tisztek megtudták, hogy a Bécsi támadó hadművelet már elkezdődött és hogy Esztergom városnál erős ellenséges csoportosulást készülnek a Dunához nyomni. Ha ez sikerül, akkor nyugat felé az ellenségnek ebben a hegyvidékes körzetben csak egyetlen átjárója marad - a part menti úton, mely a Duna déli partján húzódik. 
A deszant különítménynek át kell törnie a fronton a lerombolt Esztergomi hídnál, elhaladni a dunai szigetek csoportja mellett, partra szállni és útját állni a műúton visszavonuló ellenséges oszlopoknak. És minél erősebben fog tartani az úton a deszantos retesz, annál biztosabb lesz az ellenséges csoportok teljes bekerítése.

Azoknak, akiknek a bekerítésére készülnek, tankjaik vannak, melyek a Balatonnál történt ellentámadás után a németeknek megmaradtak. De a deszant számíthat a flottillát kísérő Partvédő Egység tüzérségi támogatására. Viszont az úton "mindhalálig" állni kell és tartani kell azt "bármi áron". A megbeszélés végén megemlítették, hogy ilyen mély betörést az ellenség hátába a flottilla hajóival sosem hajtottak végre.

A flottilla műveleti osztálya törzsfőnökének, A. V. Zagrebin másodosztályú kapitánynak és kollégájának - a tengerészgyalogos dandár műveleti osztálya törzsfőnökének, P. P. Tatarincev őrnagynak a felügyelete alatt még egy találkozóra került sor a deszant csoportok parancsnokaival. Ezen a megbeszélésen a deszantos tisztek megtudták, hogy a légierő mutatja majd meg a hajóknak a partraszállás helyét, világító bombákat és "KSZ" típusú gyújtó ampullát ledobva, U-2 típusú repülőgépek felderítést fognak végezni, tájékoztatást adnak a helyzetről és támogatják a deszantot a hídfőben történő harc ideje alatt.

A következő napon a deszant műveletet felügyelő P. I. Derzsavin másodosztályú kapitány, a Szovjetunió hőse az 1. Kercsi hajósdandár parancsnoka és a 83. Novorosszijszki-Dunai tengerészgyalogos dandár parancsnoka, L. K. Szmirnov ezredes elhatározták, hogy személyesen derítik fel a frontvonalig vezető vízi utat.

A hajó sebessége a maival összehasonlítva még túlsúly nélkül is alacsony volt. Alig jelent meg a teljes sebességgel közeledő szürke hajótest az ellenséges megfigyelő látómezejében, a német tüzérek úgy kezdtek lőni, mintha a gyakorlótéren lettek volna. De a hajócska makacsul ment előre, nem fordítva figyelmet a vízbe csapódó lövedékekre. A felrobbantott Esztergomi vasúti híd előtt a páncélnaszád csinált egy lassú fordulatot és, a kedvező áramlatok által, megnövelt sebességgel ment ki a tűz alól, majd teljesen eltűnt a német megfigyelők elől a folyó kanyarulata mögött.

A páncélozott gépházból mindkét dandárparancsok a fedélzetre lépett. A keményen összpontosító P. I. Derzsavin, aki nem sietett elmondani véleményét a látottakról, és a hasonlóan szűkszavú L. K. Szmirnov, övvel szorosan összefogott katonai kabátjában, kucsmában, melyre tengerész "horgony" volt erősítve, szokatlanul hasonlítottak a karakulra. A dandárparancsnokok barátok voltak. A teljes dunai utazáson együtt vettek részt, és most partra szállítanak egy deszantot 1730. kilométernyire a Fekete tengertől. Sok mindent átéltek ez alatt az út alatt. A dandárparancsnokok még külsőleg is meglepően hasonlítottak egymásra, és természetre is - szilárdak, határozottak voltak, kemények az alárendeltekkel, és rendkívül közvetlenek a feletteseikkel. Mindketten tudták, hogyan őrizzék meg méltóságukat, hogyan fejtsék ki és védjék meg a véleményüket. A nagyfőnökség egyiküket sem kedvelte. Megtekintve az esztergomi hidat, hallgattak, egymás szemébe néztek és szétváltak. Egyébként, a háború előtt mindketten a határőrségnél szolgáltak, talán ez segítette az összetartásukat és egymás kölcsönös megértését. Szmirnov ezredes, nem várva meg a hajó kikötését, könnyedén leugrott a mólóra, beült az érkező Williszbe és elrobogott Esztergom irányába.

És a páncélnaszád a dandárparancsnokával a fedélzeten, nem maradva a mólónál, átment a folyó ellentétes oldalára. Ott, a Partvédő Egység parancsnoki pontján, parancsa szerint gyülekeztek a hajók osztály - és csapatparancsnokai. A БОС (Flottát kísérő partvédő egység) parancsoka, J. D. Paszmurov őrnagy biztonságosan elrejtette ütegeit a partmenti sziklás hegycsúcsokon a magyar kisváros, Szob közelében. Az egyik ütege négy új erőteljes 122 mm-es ágyúval biztonságosan be volt ásva a hegy lejtőjén. A másik, hat ágyúból álló 76 mm-es önjáró üteg a vízparton helyezkedett el.

Egyedi ütegeinek jellemzésére a БОС egykori parancsnoka, Jakov Dimitrievics Paszmurov ezt írta a szerzőnek: -

"...Az a helyzet, hogy a Vörös hadsereg tüzérségben bővelkedő csapatainál az állandó offenzívák miatt a tüzérségi ellátás messze elmaradt (felrobbantott hidak, elpusztított utak). Ennek eredményeképpen sok cső volt, de kevés lőszer. De a БОС ütegeinek mindig bőven volt lőszere, mivel a flottilla hátsó alakulatai a Dunán bárkákkal és vontatóhajókkal folyamatosan hordták nekünk a lőszert. És a БОС mindig képes volt a partról támogatni a támadókat korlátlan lövedék kibocsátással. Ezen kívül, rendelkeztünk önjáró ütegekkel, amilyenek a lövészezredeknek nem voltak. Ilyen rendszerek csak a páncélozott és a gépesített hadosztályoknál voltak megtalálhatóak. Éppen ezért a parton műveletet végrehajtó katonai parancsnokok lelkesen fogadták el a támogatásunkat. Ilyen esetekben a figyelőpontokon a mi tüzértisztjeink helyezkedtek el, és saját összeköttetéseiket használva, az ütegek tüzét pontosan oda irányították, ahova kellett..."

Ismerve a dandárparancsnok munkastílusát, J. D. Paszmurov őrnagy előkészítette a sztereotávcsöveket, az asztalokra távcsöveket, térképeket, táblázatokat tett. De a máskor gyorsan döntő Derzsavin ezúttal nem sietett. Hosszú ideig tanulmányozta a város panorámáját, az erődfalakat a meredek dombokon, a Székesegyház kupoláját a hatalmas oszlopokon, megkérdezte J. D. Paszmurov őrnagyot az ellenség tüzérségéről, és azután kiadta harcparancsát. (ennek a parancsnak a másolatát P. I. Derzsavin megőrizte és a háború utáni években a szerzőnek ajándékozta).

Ezzel a paranccsal a dandárparancsnok K. I. Butvin korvettkapitányt nevezte ki a partraszállás parancsnokának, alárendelve a deszant csoport tíz páncélnaszádját. A deszant parancsnokának V. P. Bisztrov őrnagyot nevezte ki, megparancsolva neki, hogy szálljon partra a Tát községtől 2 km-re nyugatra lévő körzetben, vágja el az ellenség nyugati irányú visszavonulási útját, és tartsa az elfoglalt hídfőt a 10. lövész és a 2. gépesített hadtest egységeinek megérkezéséig. A három hajóból álló tüzérségi támogató egység parancsnokának A. O. Karpenyuk alhadnagyot nevezte ki. A biztosító egység parancsnokának, állományában egy páncélnaszáddal és két aknaszedő hajóval, V. A. Birjuk alhadnagyot nevezte ki, megparancsolva neki, hogy nyújtson segítséget és vontassa ki a megsérült hajókat. Ha szükséges, szedje ki a vízből a veszélybe került embereket. A tartalék egység parancsnokának, állományában két aknavetős hajóval, N. G. Nyikitin korvettkapitányt nevezte ki. Első számú helyettesüknek N. V. Szavickov korvettkapitányt nevezte ki. Második helyettesnek - K. I. Butvin korvettkapitányt.

A parancs kelte - 1945. március 18.

Teletömött zsákokkal, fegyverekkel és lőszerrel megpakolva, a 144. zlj. deszantosai elhagyták az őket befogadó Dömös városkát. Visegrádig 5-6 kilométert kellett menniük. Dömösön állomásoztak a zászlóalj kiszolgáló egységei, konyhákkal és sok trénnel. A deszantba be nem osztott tengerészgyalogosok, és nagyjából a fél zászlóalj ilyen volt, irigykedve nézték a távozókat. Az elkövetkező harc rózsaszín árnyalatokkal rajzolódott ki: - éjszaka a tengerészgyalogosok páncélnaszádokon a németek hátába mennek, elfoglalják a part menti műutat, az egyedülit, melyet ezen a hegyvidéki területen az ellenség a visszavonuláshoz használni tud..., és reggelre a fronttal előrenyomuló csapatoknak el kell érniük ezt a helyet.

A műveleti terv szerint a deszant részeit Visegrádra kell összpontosítani 1945. március 19. 20:00-ra. Pontosan erre az időpontra érkezett oda a 144. zászlóalj. A hajóba szállás előtt a zászlóalj teljes harci felszerelésben felsorakozott. A kiváló katona és sportember, a deszant parancsnoka, V. P. Bisztrov őrnagy, csillogó arany flottás vállapokkal, melyek barna bőrkabátra voltak erősítve, díszlépésben közeledett a flottillának az alakulat előtt megjelent parancsnokához, G. N. Holosztyakov ellentengernagyhoz, és jelentést tett a készenlétről.
Elfogadva a tettre kész zászlóaljparancsok jelentését, az admirális körbejárta az alakulatot, elismerését fejezte ki a tengerészgyalogosok bátor megjelenéséért és hangosan, hogy mindenki hallhatta, megkérdezte Bisztrov őrnagyot - hogy a tengerészek, akik a szárazföldön fognak harcolni, maguknál tartják-e a matrózsapkájukat. 
Ő egyáltalán nem jött zavarba, jelentette az admirálisnak, hogy a deszantosok a sapkájukat a hátizsákokban tartják, hogy majd a csata forró percében tegyék fel azokat. A zászlóaljparancsok ravasz magyarázata mindenkinek tetszett, habár olyan vörösflottillások, akinek valóban volt saját matrózsapkájuk, a 144. zászlóaljban kevesen voltak.

21:00-kor megkezdődött a deszantosok beszállása a hajókba.

Folytatás...

Az eredeti cikk: https://topwar.ru/73800-203-mm-gaubica-bolshoy-moschnosti-b-4.html

1926-ban a Vörös Hadsereg parancsoksága arra a következtetésre jutott, hogy néhány új tüzérségi fegyver kifejlesztése szükséges.
A csapatoknak az új ágyúkra különféle célokra volt szüksége eltérő karakterisztikával. A Tüzérségi Bizottság ülése az alábbiakban határozta meg az igényeket:
122 mm-es hadtest ágyú, 152 mm-es ágyú és 203 mm-es nagy hatótávolságú tarack. Így kezdődött el az egyik legérdekesebb honvédő fegyver - a nagy hatóerejű B-4 tarack története.

Az új fegyverek kifejlesztésének három projektjét az Artkom tervező irodája vezette. A 203 mm-es tarack létrehozásáért felelős csoport vezetője F. F. Lender volt. Az Artkom döntése
alapján a projekt munkálataira 46 hónapot adtak. A Bizottság tervezőirodájában 1927 végéig tartott a munka. 27 szeptemberében Lender vezető tervező elhunyt, majd röviddel ezután a
projektet a Leningrádi "Bolsevik" gyárnak (Obuhovszkij gyár) adták át. Az új projektvezető A. G. Gavrilov lett. Az új nagy kaliberű ágyú projektjének minden további művelete ott történt. Azonban, ismereteink szerint, a továbbiakban az Artkom tervező irodájának szakembereit is bevonták néhány munkafolyamatba, főleg a műszaki rajzok elkészítésébe.

1928 január közepén az új projekt tervezési munkálatai befejeződtek. A szakemberek mindjárt két lehetőséget is ajánlottak az önjáró tarackra. Az ágyúk között minimális eltérés volt: az egyik változaton csőszájféket használtak, a másik projektben ezen egység nélkül készítették el. A Tüzérségi Bizottság szakemberei kiértékelték a két projektet és meghozták döntésüket. Számos technológiai és használati okból úgy határoztak, hogy a csőszájfék nélküli ágyú projektjének munkálatait kell folytatni.
Úgy tűnik, az ágyú és a lövegtalp kialakítása lehetővé tette a visszacsapó impulzus hatását csillapító további eszközök elhagyását, a visszagurulást gátló eszközökre korlátozódva.

A következő három évben különféle okokból a projektben részt vevő összes szervezet szakembere tett bizonyos módosításokat a projektben. Ennek eredményeképpen az új nagy hatóerejű tarack prototípusa csak 1931-re állt össze. Ugyanazon év nyarán az ágyút elszállították a leningrádi Tüzérségi Tudományos-kísérleti lőtérre, ahol elkezdődtek az első próbalövések. Az első lövések célja a szükséges lőportöltet kiválasztása volt.
A 30-as évek elején a Szovjetunióban új jelölésrendszert vezettek be a tüzérségi fegyver projektek számára. A fejlesztéseket a "Bolsevik" gyár ekkor "B" betűvel keződő indexszel jelölte. Az új 203 mm-es tarack a B-4 jelzést kapta.

Az elérhető adatok szerint a leningrádi gyár már 1932-ben elkezdte az új ágyú sorozatgyártását, habár a gyártás sebessége kezdetben nem volt túl nagy.
Emellett, ugyanebben az évben egy projekt indult az ágyú korszerűsítésére, melynek célja a hatóerejének megnövelése volt. A karakterisztika javításának érdekében úgy döntöttek, hogy új csövet használnak, mely három kaliberrel hosszabb volt a réginél. Megváltozott a lövegzár alakja is. Egyéb külső eltérés nem volt. A tarack új változata a B-4BM (nagy hatóerejű) jelzést kapta. Ennek analógiájára a régi verzió a B-4MM (kis hatóerejű) elnevezést kapta. A sorozatgyártás és a használat során a nagy hatóerejű tarackot részesítették előnyben.
A felújítás során a B-4MM tarackok új hosszabb csövet kaptak, melynek köszönhetően a kisebb hatóerejű ágyúkat fokozatosan kivonták a szolgálatból.

Az összes teszt elvégzése után 1933-ban rendszeresítették a B-4 ágyút. A hivatalos elnevezése "203 mm-es 1931 M tarack" lett. Ugyanabban az évben a "Barrikád" művekben (Sztálingrádban) megkezdődött az új tarack gyártása. Az új termék előállítása azonban súlyos problémákba ütközött. 1933 végéig a sztálingrádi munkások csak egyetlen tarackot állítottak össze, de nem sikerült átadniuk. Az új modellből az első két ágyút a "Barrikád" csak 1934-ben adta át. Meg kell jegyezni, hogy a "Bolsevik" és a "Barrikád" gyárak bizonyos mértékig módosították a tarack konstrukcióját. Néhány alkatrész és részegység gyártása az előállító üzem lehetőségeinek figyelembevételével történt.

Az ilyen módosítások lehetővé tették az új ágyú teljeskörű építésének megkezdését, de megnehezítették a csapatoknál történő használatát. Mivel az eredeti projekten a gyártók lehetőségeinek megfelelően módosítottak, a csapatok által kapott ágyúk között jelentős eltérések voltak. 1937-ben a helyzet javítása érdekében egy új lánctalpas tarackot terveztek.
Ebben figyelembe vették a gyártók által végzett fejlesztéseket és módosításokat és tettek néhány egyéb kiigazítást is. Mindez lehetővé tette, hogy megszabaduljanak a korábban megfigyelt eltérésektől.
1937 kezdetéig a két gyár körülbelül 120 tarackot gyártott le és adott át.

A frissített tervek kidása a problémák nagyobb részét megoldotta. Azonban, néhány forrás szerint a leningrádi és sztálingrádi gyárak által készített tarackok továbbra is eltértek egymástól. 1938-ban a megújított dokumentációkat átadták a Novokramatorszki gépgyárnak, mely hamarosan csatlakozott az új ágyú gyártásához.

A B-4 tarackok sorozatgyártásának elkezdése után, az Artkom és a gyárak szakértői több alkalommal módosították a terveket a karakterisztika növelése érdekében. A cső esett át a legnagyobb módosításon. Kezdetben a cső rögzített volt és néhány hengeres részből állt. Később úgy döntöttek, hogy a béléscsöves csőre térnek át. Az első kísérleti béléscsövet a B-4MM ágyú számára 1934 tavaszán készítették el, a B-4BM számára - ugyanazon év végén.
A későbbiekben bizonyos nehézségek miatt a nagy hatóerejű tarackok rögzített és béléscsöves csövet egyaránt kaptak. Mindazonáltal a béléscsövek gyártása a "Barrikádokban" csak 1938 őszén kezdődött.

Még az 1934-es évben felmerült egy javaslat a B-4 tarack módosítására, hogy képes legyen huzagolt lőszer kilövésére. Az oldalfelület sokszögletű alakja miatt az ilyen lőszerek sokkal magasabb karakterisztikával rendelkeztek. A javaslat kipróbálása céljából a "Bolsevik" gyárban egy speciális hornyokkal ellátott kísérleti csövet gyártottak le. A cső csatornájában 48 barázda volt 12 kaliber meredekséggel. Minden barázda mélysége 2 mm volt, szélességük - 9 mm. A barázdák között 4.29 mm széles oromzat maradt. Az ilyen cső képes volt 172-174 kg súlyú, 1270 mm hosszú, 22-23 kg robbanóanyaggal megtöltött huzagolt lőszer használatára. A lőszer oldalfelületén 1.9 mm mélységű barázdák voltak.

1936 végén a Tudományos-kísérleti tüzérségi lőtér szakemberei tesztelték a tarackon javasolt módosításokat és kiábrándító eredményre jutottak. A projekttel szembeni kritikák okai között volt a lőszer huzagolt felületéből adódóan az ágyú nehéz tölthetősége, észlelhető előnyök hiánya a B-4 alapváltozatához képest, és a huzagolt lőszeres kísérleti tarack egyéb jellemzői. A kilátástalanságot látva a témával kapcsolatos munkálatokat felfüggesztették.

1936-ban az 1931 mintájú tarackok új csöveket kaptak módosított huzagolással. Korábban a csövek 64 db 6.974 mm széles barázdákkal rendelkeztek, 3 mm széles oromzatokkal.
Használat közben kiderült, hogy a csövek illetve béléscsövek ilyenfajta huzagolása az oromzatok széttöredezéséhez vezethet. Ezen okból új huzagolási változat készült, 6 mm széles barázdákkal és 3.974 mm széles oromzatokkal. Ezen csövek tesztelésekor kiderült a rezesedésük. Mindazonáltal, a Tüzérségi Igazgatóság szakemberei helyesen úgy döntöttek, hogy egy ilyen hátrány elfogadható ár azért, hogy megszabaduljanak a korábban észlelt problémáktól.

A B-4 tarack nagyon nehéz volt, és ez hatással volt a használatára is. Az ágyúk hadműveleti területre szállítását részlegesen szétszedett formában javasolták.
A lövegtalp részei a vontatott lánctalpas alvázon maradtak, a csövet leszedték és speciális csőszállító kocsira helyezték. A szállítókocsinak két változatát fejlesztették ki: a lánctalpas B-29-et és a kerekes Br-10-et. Mindkét gyártmánynak voltak előnyei és hátrányai. Például a lánctalpas csőszállító kocsinak jobb menettulajdonságai voltak, de a használat során a lánctalpszemek rendszeresen eltörtek. Ezenkívül, a B-19-es kocsinak a ráfektetett csővel együtt való elmozdításához 1250 kg erőhatás volt szükséges, ezért néhány esetben két traktorral kellett egyszerre húzni. A kerekes kocsi ötször kisebb erőhatást igényelt, de elakadt a kiépítetlen utakon.

Szovjet 203 mm-es B-4 tarack személyzete lövi a finn erődítéseket

1938 nyarán összehasonlító vizsgálatot végeztek a kétféle csőszállító kocsival, melynek eredményeképpen mindkettőt súlyos kritikával illették. Sem a B-29, sem a Br-10 nem felelt meg a követelményeknek. Nemsokára a 172. számú üzem (Perm) kapta a feladatot, hogy dolgozzon ki egy új vontatott lövegtalpat mind a B-4 mind a másik két, abban az időszakban létrehozott ágyú számára (úgynevezett tüzérségi triplex). Ez a lövegtalp projekt, mely az M-50 jelzést kapta, nem kapott kellő figyelmet, ennek következtében a Nagy Honvédő Háború kezdetén a B-4 tarackokat nem megfelelő lövegtalppal és kocsikkal szerelték.

A 203 mm-es nagy hatóerejű ágyú fő eleme a 25 kaliberes huzagolt cső volt (a huzagolt része - 19.6 kaliberes).
Az ágyú különféle szériáit különböző típusú csövekkel gyártották. Voltak huzagolatlan béléscsöves csövek, béléscsővel ellátott huzagolt csövek és monoblokkos béléscsővel ellátott csövek. A rendelkezésre álló adatok szerint a konstrukciótól függetlenül a tarackok csövei csereszabatosak voltak.

A cső lezárása Schneider-rendszerű dugattyús lövegzárral történt. A lövegzár működési elve a cső típusától függött. Így, a béléscsöves ágyúk két -vagy háromütemű lövegzárral rendelkeztek.
A monolit csöveknél csak kétütemű lövegzárat használtak. Emlékszünk, a kétütemű lövegzár nyitáskor elfordul a tengelye körül, megszüntetve a csővel való kapcsolatot (első ütem),
majd elhagyja a töltényűrt és egyidejűleg oldalra megy, lehetővé téve az ágyú megtöltését (második).
A háromütemű rendszer esetén a lövegzár először kijön a csőből egy speciális keret segítségével (második ütem), és csak ezután húzódik félre (harmadik).

Szovjet 203 mm-es B-4 tarack személyzete tüzel Voronyezs körzetében. A tarack csövét leengedték az újratöltéshez.

A tarack csöve hátrasiklást gátló rendszerre volt rögzítve, mely hidraulikus féken és hidropneumatikus rekuperátoron alapult. A lövés pillanatában a hátrasiklás gátló rendszer minden eleme kiegyensúlyozott volt. Hogy lövéskor további stabilitást biztosítsanak, sarkantyút használtak, melyet a lánctalpas lövegtalp talpszáraira szereltek fel.

A bölcső az ágyúval az úgynevezett felső lövegtalp-szerkezetre volt helyezve, biztosítva az irányzást a vízszintes és függőleges síkban. A lánctalpas futómű a felső lövegtalppal egy vertikális sarokcsap segítségével érintkezett, melyen el tudott forogni az irányzó mechanizmusok segítségével.
A lövegtalp konstrukciója és a visszacsapó erővel kapcsolatos korlátozások miatt 8 fok szélességű szektoron belüli célzást tettek lehetővé. Nagyobb szögben történő tűzleadás szükségessége esetén az egész ágyút el kellett fordítani.

Azidőtájt az új nagy hatóerejű tarack egyike volt a legnagyobb és legnehezebb honvédő tüzérségi ágyúknak. Az összeállított ágyú hossza kb. 9.4 m volt és a szélessége majdnem 2.5 m. A tűzvonal magassága 1910 mm volt. A cső hossza a lövegzárral együtt meghaladta az 5.1 métert, teljes súlyuk elérte az 5200 kg-ot. Az úgynevezett hátrasikló rendszerrel a cső súlya 5.44 tonna volt. A lövegtalp 12.5 tonna súlyú volt. Ilyen módon, a tűzkész tarack 17.7 tonnát nyomott, nem számítva a különféle segédeszközöket és a lőszert.
A lánctalpas B-29 csőszállító kocsi önsúlya 7.7 tonna volt, a kocsi súlya a csővel együtt elérte a 13 tonnát. A kerekes Br-10 kocsi 5.4 tonnát nyomott illetve csővel együtt 10.6 tonnát.

"Komintern" vontatók által húzott 203 mm-es B-4 tarackok a Vörös téren 1941-ben a május elsejei parádé idején. A B-4 tarackok nagy hatóerejű tarackos tüzérezredek állományába tartoztak a Főparancsokság tüzérségi tartalékaként.

A B-4 tarackot 15 főből álló személyzet szolgálta ki. Felszerelésükhöz tartozott egy emelődaru a lőszerek rakodásához és egy sor egyéb felszerelés, mely az ágyú használatát könnyítette meg. Például, a lövegtalp oldalfelületén két széket helyeztek el az irányzók számára, melyet fém pajzsokkal védtek. Az irányzást kezelő mechanizmusokat az ágyú mindkét oldalára kivezették.

Hosszabb távolságra a B-4 tarackot szétszedett állapotban szállították. A lánctalpas lövegtalpat legfeljebb 15 km/óra sebességgel lehetett vontatni, a csőszállító kocsit - nem gyorsabban 25 km/óránál.
Ha rövid távolságra kellett mozgatni a tarackot (például pozíciók között), a vontatás összeszerelt állapotban is megengedett volt. Ebben az esetben a sebesség nem haladhatta meg a 8 km/órát. Az előírt sebesség meghaladása a futómű károsodásával vagy meghibásodásával fenyegetett.

A B-4 tarack az összes rendszeresített 203 mm-es tüzérségi lövedék használatára alkalmas volt. Fő muníciója a fokozott robbanóerejű F-625 és F-625D, valamint a G-620 és G-620T betonromboló lövedékek voltak. Ezek a lőszerek körülbelül 100 kg-ot nyomtak és 10-től 25 kg robbanóanyagot hordoztak. A háború utáni években a B-4 ágyúhoz való lőszerek skáláját kiterjesztették egy nukleáris robbanófejjel ellátott speciális lövedékkel.

Az ágyú osztott lőszert használt. A lövedékkel együtt kellett betenni a töltényűrbe egyet a hajtóanyagtöltet 12 féle változatából: a 15 kg össztömegűtől a 11-es számot viselő 3.24 kg tömegűig. A lőportöltet tömegének és a cső emelkedési szög kombinálásának lehetősége a különféle eltérő karakterisztikájú lövedékkel kombinálva nagyfokú rugalmasságot eredményezett a tarack használata során.
A célpont típusának és távolságának függvényében lehetőség volt a vertikális irányzás szögének és a hajtóanyag töltet tömegének kombinálására.
A lövedék csőtorkolati sebessége 290 m/s és 607 m/s között váltakozott. A maximális lőtávolság az összes változó paraméter optimális kombinációjával elérte a 18 kilométert.

Messzehordó ágyú tüzel G. D. Fedorovszkij parancsnoksága alatt a Moszkva alatti ellentámadás idején - a fénykép alatt lévő felirat a Védelmi Minisztérium tüzérségi, hadmérnöki és híradós kiállításán Szentpéterváron.

A lövedékek és a lőportöltetek rakodására egy kisméretű emelődarut használtak, mely a lövegtalp talpszárain helyezkedett el. A muníció nagy tömege miatt a kézi betöltés nehézkes volt.
A betöltő vonalra emelés előtt a lövedéket speciális tálcára helyezték, melyet egy daruval emeltek fel. Az ilyen berendezés segítette a személyzet munkáját, de a tüzelési sebesség alacsony volt. Kiképzett személyzet két percenként egy lövés leadására volt képes.

Minden nehézség ellenére, néhány éven belül három gyár volt képes elsajátítani az 1931 M nagy hatóerejű B-4 tarack előállítását. A gyártás csúcspontján mindhárom gyár évente néhány tucat ágyút gyártott le. A Nagy Honvédő Háború kezdetére a Vörös Hadsereg 849 ilyen tarackkal rendelkezett, amely meghaladta a kezdetben igényelt mennyiséget.

Ismert, hogy 1939 augusztusában új mozgósítási terv lépett életbe, melyben, egyebek között, meghatározták a nagy hatóerejű tüzérség szervezeti struktúráját.
A Főparancsnokság tüzérségi tartalékaként 17 nagy hatóerejű tüzérezred felállítását tervezték (гап б/м), mindegyikben 36 db. B-4 típusú tarackkal.
A legénység létszáma minden ezredben - 1374 fő. 13 új ezrednek kettős felépítésűnek kellett lennie. A csapatok összesen 612 új ágyút igényeltek. Ugyanakkor, a háború szükségleteinek megfelelve további 550-600 tarack elkészítése volt szükséges.

B-4 tarack, az 1. Belorusz Front 3. csapásmérő hadsereg 79. hadtest 150. lövészhadosztály 756. lövészezred 1. lövészzászlóaljának átadva a Berlini támadó hadművelet során. A zászlóalj parancsnoka - Sz. Neusztojev kapitány, később a Szovjetunió Hőse

Az első fegyveres konfliktus, melyben a B-4 tarackot használták, a Szovjet-Finn háború volt. 1939 végére már közel 150 ilyen ágyút dobtak át a frontra, melyeket aktívan használtak a finn erődítések elpusztítására. A B-4 ágyú bemutatkozása nem volt egyértelmű. A tarack ereje elegendő volt bizonyos kiserődök elpusztításához, de a tüzéreknek gyakran kellett szembesülniük jobban védett célpontokkal. Néha a beton szerkezetek elpusztításához egyetlen ponton kellett eltalálniuk két vagy három lövedékkel. Ugyanakkor a hatásos tüzelés érdekében a tarackot majdhogynem kézzel kellett a céltól körülbelül 200 méter távolságra eljuttatni. A tarack mobilitása is kívánnivalókat hagyott maga után a szállításával kapcsolatos korlátozások miatt.

A tüzérek harci feladata komplikált volt a horizontális irányzás kis szöge miatt, aminek következtében a széles szögben leadott tűz az egész ágyú elforgatását szükségessé tette.
Bizonyos helyzetekben a legénység nem kapott elegendő védelmet az ellenséges tűztől, emiatt sietve kiásott árkokra és egyéb fedezékekre kellett támaszkodniuk.

Mindazonáltal, minden probléma és nehézség ellenére a nagy hatóerejű B-4 tarack jól teljesítette a feladatát. Ezen ágyú használata nagyszámú finn erődítmény elpusztítását tette lehetővé és a csapatok számára lehetővé tette az előírt feladatok végrehajtását. 1939-40 telén a 140-nél több tarackból csak 4 semmisült meg vagy veszett el. A többiek a háború befejeződésével visszatértek csapataikhoz.
A betonromboló lövedékek sikeres találatai a finn erődítményekből csak betontörmeléket és hajlított vasvázat hagytak. Ezért a B-4 tarack a "Karéliai szobrász" becenevet kapta.

1941 június 22-én a Főparancsnokság tüzérségi tartalékához 33, B-4 tarackokkal felszerelt гап б/м tartozott. A dokumentumok szerint ők 792 tarackkal rendelkeztek, de bizonyos adatok szerint a valóságban a darabszám nem volt több 720-nál.
A háború kitörése bizonyos számú ágyú elvesztéséhez vezetett. 41 nyarára és őszére a vöröskatonák különféle okok miatt 75 tarackot veszítettek.
Az ilyenfajta ágyúk gyártását erősen lecsökkentették más fontosabb rendszerek javára, emiatt a háború ideje alatt csak 105 tarackot készítettek el és adtak át a hadsereg számára.

Az elvesztett ágyúk egy része a német hadsereg zsákmányává vált. Így, az 529 гап б/м, nem lévén elegendő számú vontatója, 41 nyarán 27 használható ágyút vesztett el.
A Wehrmachtnál a zsákmányolt B-4-esek a 20.3 cm Haubitze 503(r) jelzést kapták és korlátozottan felhasználták őket különféle műveletekben. A németek ezen ágyúkból való tüzeléshez zsákmányolt G-620-as betonromboló lövedékeket és saját gyártású lőportölteteket használtak.
Különféle okokból a "német" B-4-esek száma folyamatosan csökkent. Így, 1944 tavaszára az ellenség csak 8 zsákmányolt ágyúval rendelkezett.

Szovjet B-4 tarack személyzete lövi a német csapatokat Sz. Spiny őrmester paranoksága alatt Danzig (ma Gdansk, Lengyelország) Sopot nevű elővárosában. Jobbra a Megváltó temploma látható (Kościół Zbawiciela)

Az alacsony mobilitásra és a csapatok állandó visszavonulására tekintettel a Vörös Hadsereg parancsnoksága még 1941 nyarán határozatot hozott az összes nagy hatóerejű tüzérezred
hátországba történő visszavonásáról. A tüzérek csak 1942 végén tértek vissza a frontra, amikor a stratégiai kezdeményezés a Szovjetunió javára kezdett átbillenni.
A továbbiakban a B-4 tarackokat aktívan használták a legkülönfélébb műveletekben az ellenséges erődítmények megsemmisítésének eszközeként.

Ahogy más tarackok is, az 1931 mintájú ágyúk is meredek röppályás lövésre voltak tervezve. Azonban, a háború második felében a vöröskatonák elsajátították a közvetlen irányzással történő tüzelést is.
Az első ilyen eset 1944 június 9-én történt a leningrádi fronton. A nagy hatóerejű tüzérség feladata egy jól védett masszív kiserőd megsemmisítése volt, melyet egyéb tűzfészkek
fedeztek. Ez az erődtmény komplexum az ellenség védelmének alapja volt a körzetben, ezért sürgősen meg kellett semmisíteni. A tüzér vöröskatonák I. I. Vedmegyenko gárdakapitány tüzérüteg parancsnok parancsoksága alatt, a vontatók hangját harci zajokkal álcázva, pozícióba vittek két B-4 tarackot. A tarackok két órán keresztül 1200 méter távolságról betonromboló lövedékekkel verették az erődítmény több méter vastag falait. A megszokottól eltérő alkalmazás ellenére az ágyúk megbirkóztak a feladattal. A kiserődöt elpusztító üteg parancsnokát a Szovjetunió Hőse címmel jutalmazták.

A későbbiekben a 203 mm-es 1931 M nagy hatóerejű tarackok több alkalommal lőttek közvetlen irányzású tüzet. Széles körben ismertek a filmhíradó felvételei, melyen az ágyú személyzete ilyen módon tüzel Berlin utcáin. Mindazonáltal, a fő tüzelési metódus a "tarackos tüzelés" maradt, nagy emelkedési szöggel.
A Nagy Honvédő Háború befejeződésekor a csapatok 760 ilyen tarackkal rendelkeztek.

A B-4 tarackok karakterisztikus tulajdonsága az alacsony mobilitás volt, az alkalmazott lánctalpas lövegtalp korlátai miatt. Ennek a problémának a lehetséges megoldása hasonló ágyúkkal felszerelt önjáró lövegek létrehozása lehetett. A 30-as években a szovjet mérnökök kidolgozták a SZAU SZU-14-et a T-35-ös nehéz harckocsin alapulva. Egy ilyen gép maximális sebessége úton elérte a 22 km/órát. Két prototípust építettek, melyeket 1940-ben teszteltek majd raktárba küldtek.
1941-ben a kubinkai állomásra küldték őket, hogy hogy részt vegyenek Moszkva védelmében. Ez volt az egyetlen harci alkalmazása ezeknek az önjáró lövegeknek.

Már a háború befejeződése után a hadsereg visszatért a kerekes lövegtalp létrehozásának ötletéhez a B-4 és a többi ágyú számára. A munka több okból is késedelmet szenvedett, ennek eredményeképpen a kerekes B-4M tarack prototípusa csak 1954-ben jelent meg.
Az új kerekes lövegtalp bizonyos mértékig megismételte a lánctalpas változat konstrukcióját. A tarack rögzítési rendszerei ugyanazok maradt, a felső lövegtalp sem változott jelentősen. A lövegtalp alsó egységei alaplemezt és négy kereket kaptak. A lövéshez való felkészüléskor a kerekeket fel kellett emelni, ennek eredméyként az alaplemez a földre ereszkedett.

1954-ben a hadsereg tesztelte az új lövegtalpat a B-4 és a 152 mm-es Br-2 ágyúkkal. A következő évtől rendszeresítették. Az új egységekkel szerelték fel a B-4 ágyút (a modernizálás után a B-4M jelölést kapták), a Br-2-t és a Br-5-öt. Új csöveket, lövegzárakat, stb. nem készítettek. A modernizáció kizárólag a meglévő egységeknek az új lövegtalpra szerelését jelentette.

Nagy ereje és a nagyerejű lövedékek révén az 1931 M tarack a 80-as évek végéig rendszerben maradt. Ráadásul, a 60-as évek közepén a lövedékeinek körét kiegészítették az új 3BV2
nukleáris harci résszel rendelkező lövedékkel. Az ilyen lőszer lehetővé tette a régi ágyú harci képességeinek jelentős növelését.

A nagyerejű, 203 mm-es kaliberű B-4 tarack egyike volt a Szovjetunió legismertebb tüzérségi fegyvereinek a Nagy Honvédő Háború idején. A jellegzetes formatervezésű és nagy teljesítményű fegyver a Vörös Hadsereg támadó műveleteinek egyik jelképévé vált. Az 1942 végétől lefolytatott összes jelentősebb műveletet a 203 mm-es tarack tűztámogatásával hajtották végre, magabiztosan mérve csapást az ellenséges erődítményekre.

Szovjet 203 mm-es B-4 tarack tüzel Berlinben éjszakai időpontban

Szovjet katona egy 203 mm-es B-4 típusú taracknál a 9. tarackos tüzérdandár állományából.
A táblán lévő felirat: "A 1442. számú ágyú. Ez adta le az első lövést Berlinre 1945.04.23-án. Az ágyú parancsnoka - Pavlov I. K. tizedes. Irányzó - Carev G. F. őrvezető"