pomz

pomz

Sztálin elvtárs "szamovárjai"

2019. szeptember 18. - Sárosi Ádám

Az eredeti cikk: https://www.mk.ru/social/2011/09/01/619844-samovaryi-tovarischa-stalina.html

Sztálin elvtárs "szamovárjai"

 

Minden végtagjukat elvesztett háborús rokkantak, akik a "népek atyja" parancsára szigeteken korhadtak el.

 

Szeptember 2-a - a világháború utolsó napja. 66 évvel ezelőtt az emberiség végre megünnepelte a fasizmus felett aratott győzelmet, és - elfelejtette a győzteseit. Természetesen nem mindenkit és nem mindenütt. De legfőképpen a győztes országban és legfőképpen azokat, akik mindenüket odaadták amijük volt, a Hazáért, a Győzelemért, Sztálinért. Mindent, beleértve a kezeiket és a lábaikat is.

Ezreket, akik a csatamezőt teljesen vagy csaknem teljes körűen megrokkanva hagyták el, a végtaghiány miatt cinikusan "szamovárnak" neveztek el, kolostorokba száműztek, hogy ne ronthassák el csúfságukkal milliók fényes ünnepét. A mai napig nem ismert, hogy hány emberi csonk halt meg ilyen körülmények között, a neveiket a mai napig nem hozták nyilvánosságra.

Az MK riportere saját kutatást végzett a XX. század egyik legszörnyűbb és legszégyenteljesebb titkával kapcsolatban.

detail_picture_619844.jpg

Fotó: ITAR-TASSZ

"Rokkant" - ez érthető. "Szamovár" - ez is érthető. Azonban a két szó kombinációja valamiféle értelmetlenségnek tűnik. Közben pedig az elmúlt nagy háború egyik legszörnyűbb, legtitkosabb tragédiájáról van szó. A tragédiáról, mely szerencsétlenek százaira telepedett rá sok éven keresztül.

Cinikusan, de nagyon pontosan nevezték el szamovárnak a háború utáni országban a robbanások és repeszek által súlyosan megcsonkított rokkant embereket, akiknek se kezük, se lábuk nem volt. Ezeknek a "háborús csonkoknak" a sorsa a mai napig "színfalak mögött" mögött van, és közülük sokakat a nyomtalanul eltűntek között tartanak számon.

.. Valaamon csak távolról láttam őket, átutazóban. Az ócska falusi üzletben az eladónő rámordult az érkező turistákra: "Zárok, el kell menjek a "Nagy Földre" áruért. És ezeknek már semmi se maradt", - és néhány érthetetlenül "megrövidült" ember felé bólintott, akik a park másik oldalán lévő fák alatt az árnyékban rajzottak. Láb nélküliek? Nem kérdés. De néhányuknál, úgy tűnik, még a kéz helyet is - csonkok van. A hamis szégyenérzet (vagy bűntudat?) megakadályozta, hogy közelebb menjek és beszélgessek velük, de ez a váratlan találkozás a "kérdés tanulmányozását" indította el.

Itt ki is derült, hogy a Ladoga tavon lévő, kolostor komplexumáról híres szigetnek van egy másik, egyáltalán nem reklámozott "látványossága": sok évig itt volt a rokkantak intézete. A különleges létesítmény létezésének néhány részletét egy paraszt mesélte el nekünk, akitől krumplit és hagymát vettünk. Tőle hallottam először ezt a szörnyű kifejezést: "szamovár emberek".

- De hogyan is lehetne másképp nevezni, - hiszen a törzsön csak egy "csapocska" maradt! Még Sztálin idejében kezdték el idehozni őket - Leningrádból, a többi nagyvárosból. A nyomorékok többsége - egykori katona, a fronton sebesültek meg, sokuknak rendjeleik, kitüntetéseik voltak... Többségében, kitüntetett emberek, de ilyen állapotban mindenki számára feleslegessé váltak. Az utcákon, a piacokon, a moziknál kéregetésből éltek. De, úgy mondják, maga Joszif Visszarionovics parancsolta meg, hogy ezt a sérült tömeget el kell tüntetni szem elől, elrejteni, hogy a városképet ne rontsák. Ilyen célra jobbat, mint Valaam - ki se lehetne találni.

Hogy hányan voltak itt, nem tudom. A községünkben élnek olyan mamák, akik nagyjából végig az intézetben dolgoztak kiszolgálóként, tőlük hallottam, hogy néha ezer ember volt itt. A kar nélküliek, mankóval... De a legszörnyűbbek - a "szamovárok"... Teljesen magatehetetlenek. Kanállal kell etetni őket, öltöztetni-vetkőztetni, rendszeresen vödörre ültetni, melyet edény helyett alkalmaztak. De ha több mint egy tucatnyian vannak, hogy tudod mindannyiukat nyomon követni? Amelyikük nem tudta magát a vödrön tartani, az a padlóra esett, és volt aki a szükség esetén egyáltalán nem tudott a dadának odakiáltani... Úgyis kiderül: a saját ürülékükkel szennyezett "szamovárok" szaga a szobában - jellegzetes.

Napi előírás volt még az amputált rokkantak számára is a friss levegőn való séta. Az elbeszélő őslakos szavai szerint, az egészségügyis személyzet először a valaami "szamovárokat" közönséges deszka hordágyra rakodta, az épület előtt lévő gyepre húzta és letette őket "sétálni" a szétszórt vászonra vagy szalmára.
És azután jött valakinek a találmánya: az intézet nagy fonott kosarakat kapott, a nővérek abba ültették a nyomorékokat (gyakran kettőt is) és kicipelték a kertbe. Az emberi csonkok órákat is ültek ezekben a kosarakban (néha a fák közeli vastag ágairól lógtak le, mintha hatalmas fészkek lettek volna), és szívták a friss levegőt. De néha az északi szigeten a levegő estére már túl frissé vált, és a dajkák, egyéb dolguktól elfoglalva, egyáltalán nem reagáltak a gondozottak segítségkérő hívásaira. Megesett, hogy teljesen elfelejtették levenni estére valamelyik fészket és visszavinni lakóikat a lakóhelyükre, ilyenkor az eset halállal is végződhetett a kihűlés következtében.

A nyomorékok többsége 20-25 éves volt, amikor a háború "lecsonkolta" őket, de mostanra csak fél tucatnyi karnélküli-lábnélküli maradt. Az intézetben valószínűleg nem sikerül velük találkozni: oda idegeneket nem engednek be, de néhány rokkant magától is kijut a kapun. Leggyakrabban Sankával találkozok a "szabadban". Ő egykori tankista, bennégett a "dobozkájában", a kezéből viszont egy rész megmaradt, majdnem a könyökig. Ezen csonkok segítségével képes valahogy mászni. A falusi bolt közelében lehet őt látni, bár... Most ott kifogyott a vodka, így amíg nem érkezik új készlet, ez a bolt haszontalan a tankista számára.

495_15833.jpg

A Valaamról látottakra és hallottakra emlékeztetett a váratlanul a kezembe kerülő könyvecske - Jevgenyij Kuznyecov valaami füzetei, aki egykor idegenvezetőként dolgozott a szigeten.
A füzet lapjai a valaami speciális intézet új vonásait jelenítették meg:

"Az első jöttment kirabolta őket. A dolog odáig fajult, hogy az ebédlőbe sokan félliteres üvegedényekkel mentek (a levesnek). Még alumínium tálat se kaptak! A saját szememmel láttam...
És amikor mi a srácokkal, a fizetést megkapva, kimentünk a faluba és tíz üveg vodkát és egy rekesz sört vettünk, mi kezdődött itt! A kerekesszékeken, babakocsikon (egy tábla négy csapágyazott "kerékkel", néha akár régi ikonok szolgáltak táblaként! - szerk.), a mankókon örömmel siettek a Znamenszkaja kápolna tisztására... És elkezdődött az ünnep... És micsoda kitartással, ünnepre szomjazva (minden, ami elvonta a figyelmet a reménytelen mindennapi életről, ünnep is volt) "rohantak" a falutól hat kilométerre lévő turista kikötőhöz. Megnézni a szép, jól táplált, csinos embereket...

... Ezt a szegényházat a turisták számára teljes "szépségében" megmutatni szigorúan tilos volt akkoriban. Nem csak a csoportok odavezetését tiltották meg kategorikusan, de még az odavezető út megmutatását is. Ezért szigorú büntetés járt a munkából való elbocsátástól akár a KGB által történő őrizetbevételig..."

Össz-szövetségi tisztogatás

"...A szovjet városok mindennapi életének szerves részét képezték a rokkantak, akik alamizsnát kéregettek a vasútállomásokon, üzletekben, a mozik előtt és a többi nyilvános helyen vagy agresszíven könyörögtek és különféle illegális machinációk segítségével próbáltak hozzájutni a napi betevő falathoz..." - említette valaki, aki sokat utazott a háború utáni SZU-ban.

Könnyű magyarázatot adni a "perifériára kerültek áradatára": a rokkantak egy része a családi költségvetés támogatása érdekében koldult, és sokan nem akartak visszatérni a családjukhoz, hogy ne váljanak terhére a szeretteiknek, és a nyomtalanul eltűntként maradást választották, és az utcai koldusok nyomorúságos életét élték.

Viszont ez "szociális komplikációkat" okozott állami szinten. Annak az államnak a vezetői, mely legyőzte a fasizmust, szégyellte a győztes harcosait, akik elvesztették ünnepélyes külsejüket, és az illemszabályok betartása érdekében készen álltak arra hogy a hátrányos helyzetű embereket valódi rezervátumokba küldjék.

495_15834.jpg

Az első tömeges művelet, amikor a rokkant veteránokat szinte a városi utcákról gyűjtötték össze intézetekbe, az 1940-es évek végén következett be. Egy kortárs ezt írta:
"...Egy alkalommal, ahogy máskor is, Besszarábkába utaztam és mielőtt odaértem volna különös, zavaró csendet hallottam... Először nem értettem, mi történt, és csak aztán vettem észre - Besszarábkában egyetlen nyomorék sem volt! Suttogva mondták nekem, hogy éjszaka a hatóságok rajtaütöttek, összeszedték az összes kijevi rokkantat és csoportokban Szolovkiba küldték őket. Bűnösség és tárgyalás nélkül. Azért, hogy ne "zavarják" a polgárokat a megjelenésükkel..."

Hruscsov a "rokkantkérdés" radikális megoldásában még elődjét is túlszárnyalta. Még "regnálásának" kezdetén jelent meg ez a dokumentum:

"A Szovjetunió Belügyminisztériumának jelentése az SZKP Központi Bizottságának Elnöksége számára a koldulás megelőzésére és felszámolására irányuló intézkedésekről. 1954.02.20. Titkos.

A Szovjetunió Belügyminisztériuma jelenti, hogy a nagyvárosokban és az ország ipari központjaiban a megtett intézkedések ellenére továbbra is fennállnak az olyan elfogadhatatlan jelenségek, mint a koldulás. A Szovjetunió Fegyveres Erői Elnökségének 1951. július 23-án kiadott, "Az antiszociális, élősködő elemek elleni küzdelemre vonatkozó intézkedésekről" szóló rendelete alapján folytatott művelet ideje alatt a rendőri szervek... által őrizetbe vett koldusok: 1951 második félévében - 107766 személy, 1952-ben - 156817 személy, 1953-ban - 182342 személy... Az őrizetbe vett koldusok között a háborús és a munkából eredően rokkantak száma 70%-ot tesz ki...

A koldulással szembeni küzdelmet akadályozza az a tény, hogy sok koldus elutasítja, hogy a rokkantak otthonába küldjék... engedély nélkül távoznak és folytatják a koldulást... Ezzel kapcsolatban tanácsos volna újabb intézkedéseket hozni a koldulás megelőzésére és felszámolására. A Szovjetunió Belügyminisztériuma az alábbi intézkedéseket tartja szükségesnek:

... 3. A rokkantak és idősek számára létrehozott otthonokból az ott élni nem kívánók önkényes eltávozásának megakadályozására, és a koldulástól való lehetőség megfosztására, a meglévő rokkant- és idősotthonok egy részét át kell alakítani különleges rendszabályokkal rendelkező zárt típusú otthonokká.....

A Szovjetunió Belügyminisztere Sz. Kruglov"

Mennyien voltak ők, a "szamovárok"? Az "Oroszország és a Szovjetunió a XX. század harcaiban. A fegyveres erők veszteségei" statisztikai gyűjtemény adatai szerint, a Nagy Honvédő Háború idején 2576000 rokkantat szereltek le, köztük 450000 félkezűt vagy féllábút. Nem túlzás feltételezni, hogy hogy jelentős részük elvesztette mindkét kezét, mindkét lábát, vagy akár az összes végtagját. Ez azt jelenti, hogy 100-200 ezer szovjet katonáról van szó, akiket gyakorlatilag a fogság nyomorúságos körülményei között ítéltek életre - mint a bűnözőket! - csak azért, mert nem ölték meg őket az ellenséggel vívott harcban, "mindössze" megnyomorították!

A már említett valaami különleges intézet (gyakran nevezik "a háború és a munka rokkantjainak otthona"-ként) a hajdani kolostor épületeiben alakult meg 1948-ban. Formálisan - a Karéliai-Finn SzSzK Legfelsőbb Tanácsának parancsára, bár a valóságban minden bizonnyal "Moszkva" utasítása alapján.
Kezdetben a magatehetetlen valaami "jövevényeknek" nehéz dolguk volt. Még az elektromos áram is csak pár év múlva jelent meg az intézetben. Nem is beszélve az öreg kolostorépületek kórházi igényekhez nem igazított rendes fűtéséről! Eltartott egy ideig, mire a rokkantak számára egy kicsivel komfortosabb életet tudtak biztosítani. A szigetre hozott nyomorékok százai közül sokan már az első hónapokban meghaltak az intézeti "paradicsomban".

"...Nemrég harcos férfiak -
Kinek fogják elmondani a bánatukat a csonkák?
És mit képesek mondani a nyelvek,
amikor nem működnek a lábak, sem a kezek?
...Igen, Valaam - a második Szolovki.
Olyan sok szenvedést láttak! -
Itt villámgyorsan haltak az öregek,
akik alig múltak harminc évesek..."
(Andrej Logvinov főpap)

Abban az időszakban egyéb hasonló "létesítmények" is megjelentek. Mindannyian távoli helyeken voltak, az emberi szemek elől elrejtett helyeken, leggyakrabban elhagyatott kolostorokban - Kirillo-Belozerszkiben, Alexander-Szvirszkiben, Gorickiben ...

495_15835.jpg

Nem túl régen jelent meg az ismert színművész Eduard Kocsergin könyve, aki a háború utáni években még kisfiúként beutazta az országot, hogy megkeresse az anyját. A szerző mesél a "szamovárokról" is, akiket a Goricki különleges intézetbe vittek.

"...Vaszilij Petrogradszkijt egy speciális rokkantházba helyezték el a hajdani női Voznyeszenszkij kolostorban Goricában, mely a Sekszna folyón van... A teljes északnyugati részből hoztak a hajdani női kolostorba teljesen csonka katonákat, vagyis olyan embereket, akik teljesen kéz- és lábnélküliek voltak, a népnyelv "szamovároknak" hívta őket. Nos, ő az éneklési szenvedélyével és képességeivel ezekből az emberi maradványokból kórust hozott létre - a "szamovárok" kórusát - és ebben találta meg saját életének értelmét...
Nyáron egy nap kétszer az egészséges vologdai asszonyok zöldesbarna takarón kihordták a kórtermüket egy "sétára" a kolostor falához, lefektetve őket a fűvel és bokrokkal mellkasig benőtt, a Sekszna felé meredeken lejtő partra... Legmagasabbra helyezték a vezető énekest - Puzirkát, azután - a magas hangúakat, lejjebb - a baritonokat, és a folyóhoz legközelebb - a basszusokat... Este, amikor a mólónál kikötöttek és kifutottak a moszkvai, pétervári, és egyéb háromemeletes gőzhajók utasokkal a fedélzetükön, a "szamovárok" Vaszilij Petrográdszkij vezetésével koncertet adtak... Hamarosan a "szamovárok" csodálatos kórusáról szóló pletykák keringtek a teljes Marinszkij-rendszerben..."

De valakik bizonyára keresték a háborúban megrokkant katonák némelyikét - az anyjuk, feleségük, nővéreik. Sok nő a háború után időkben megkereséseket írt a rokkant otthonoknak, és személyesen is elutaztak oda: "Nincs Önöknél az én ...?" De kevesen jártak szerencsével. Sok nyomorék szándékosan megtagadta, hogy megjelenjen a rokonai előtt, sőt a valódi nevüket is elrejtették: annyira nem akarták megmutatni a közeli hozzátartozóiknak a rútságukat, magatehetetlenségüket, amit a háború ítélt oda számukra.

Ennek eredményeképpen ezek az emberek "kívül vannak a történelmi emlékezeten". És a mai napig is csak néhány fanatikus próbálja megtalálni az igazságot azokról, akik az évszázadot a háborús veteránok különleges intézetében töltötték. Egyikük - a moszkvai történész-családfakutató Vitalij Szemenov.

Törvény által elfeledve

-2003-ban sikerült expedíciót szervezni Valaamba. Lejegyeztük idős nők emlékeit, akik akkortájt a különleges intézetben dolgoztak, - meséli Vitalij Viktorovics. - A későbbiekben sikerült dolgoznom a valaami rokkant otthon archívumával, melyet 1984-ben a karéliai Viricába való átköltözésük előtt vontak ki. Ennek eredményeként a Nagy Honvédő Háború körülbelül 50 veteránjának halálát erősítették meg dokumentumok alapján, de ez távolról sem teljes lista. (Azonban meg kell említeni, hogy az intézet lakóinak feltételezett magas halálozási arányáról szóló történetek nem lettek megerősítve). Találtunk adatokat a szigeten lévő "kontingens" számáról. Mondjuk, 1952 januárjában 901 rokkant volt itt, ugyanazon év decemberben - 876 rokkant, 1955-ben a számuk 975 főre nőtt, majd fokozatosan csökkenni kezdett - 812, 670, 624... 1971 decemberére a dokumentumok szerint 574 rokkant volt...

Mostanában Vitalij Szemenov figyelme egy másik különleges intézet történetére helyeződött át - arra, mely a régi goricki kolostorban helyezkedett el a Sekszna folyónál.

- Tömegesen küldték ide a Nagy Honvédő Háború veteránjait, főképpen Leningrádból és a leningrádi régióból. 1948-ban a dokumentumok szerint 747 fő volt itt. Ahogy valaam esetében is, elhatároztam hogy megtalálom a goricki kolostor listáit. Kiderült, hogy ez a rokkant otthon 1972-ben átköltözött Cserepovecbe. A goricki internátus iratai részben ott találhatók, és részben - a vologdai régió Társadalombiztosítási Osztályának archívumában.

Kezdetben úgy tűnt, hogy ennek az intézménynek az alkalmazottai hajlandóak találkozni velem és még segítettek is féltucat katona nevének megállapításában, akik jártak a goricki intézetben, és azt is megemlítették, hogy hasonló különleges intézmény létezett a Vologda régió másik helyszínén - Andogában. De később az osztály vezetője betiltotta a további kutatást: a személyes adatokra vonatkozó törvény alapján az elhunytakról az örököseik beleegyezése nélkül tilos adatot szolgáltatni, mivel ez sérti ezen személyek állampolgári jogait.
Vagyis valamilyen hihetetlen módon (talán egy médium segítségével?!) először meg kell találni egy számomra ismeretlen személy örököseit, és utána kideríteni a kereszt és családi nevét! Ebben nincs logika, és a valóságban kiderül, hogy egy magánszemély erőfeszítéseivel lehetetlen helyreállítani azok emlékét, akik eltűntek, jeltelen sírba temetve. Természetesen, ezekkel a problémákkal, elméletileg, a helyi hatóságoknak kell foglalkozniuk, de ők egy ideig semmilyen aktivitást nem mutattak. A helyzet csak néhány, a régió vezetőjének címzett éles hangú levelem hatására látszott javulni. Július végén hivatalos levelet kaptam, melyben tájékoztatnak, hogy a vologdai kormányzó utasítására "munkacsoport jött létre... a Nagy Honvédő Háború frontjain sebesüléseket szenvedett azon katonák emlékének megörökítésére,akik a vologdai régió területén éltek, haltak meg és lettek eltemetve"..

495_15836.jpg

Nevezhetjük ezt győzelemnek. Habár nagyon kicsi, helyi. Valójában a háború utáni években Oroszország majdnem minden régiójában léteztek intézetek a rokkant katonák ellátására. De közülük csak kevés ismert.

Visszatérés a nemlétből

A háborús veteránok "siralomházában" meghalt rokkantak sírjára fakeresztet állítottak ötágú csillaggal, de idővel ezek az "emlékművek" elkorhadtak.
És a névtelen halmokkal együtt a magára hagyott temetőkben minden nyom eltűnt, ami el tudta volna mondani több száz szovjet katona sorsát, akik így továbbra is a nyomtalanul eltűntek kategóriájában maradtak.

- Kérdésemre a Vologda régió Társadalomfejlesztési Osztályától az a válasz érkezett, hogy a goricki intézetben elhunyt rokkantak eltemetése "a régi kolostori temetőben történt", meséli Vitalij Szemenov. - Elküldték nekem egy helyi lakos visszaemlékezését, aki egykor a különleges intézetben dolgozott. Ő emlékszik, hogy nagyon sok elhunyt volt, még a köztemetőn kívülre is temették őket.

"Örökké emlékezni fogok a valaami temetőre. Sírjelek nélkül, névtelenül, csak három elkorhadt, ledőlt oszlop - szörnyű emléke a feledésnek, az élet értelmetlenségének, az igazság és a dicsőség megbecsülése hiányának". Ez a vallomása egy embernek, aki korábban ellátogatott Valaamba. A pusztuló sírok között azonban az 1990-es években egy ápolt is megjelent. A rozsdamentes acélból készült obeliszken az olvasható, hogy itt nyugszik Grigorij Volosin, a Szovjetunió Hőse. Megemlékezés egy emberről, aki kétszer halt meg, és sok évvel később visszatért a nemlétből.

"Volosin Grigorij Andrejevics, 1922.02.05-1945.01.16. Vadászrepülő, alhadnagy. A Nagy Honvédő Háborúban 1944-től vett részt. A 813. vadászrepülő ezred állományában harcolt. 1945. január 16-án légi harcban, parancsnokát megmentve, beleütközött egy Fokke-Wulf 190-be és életét vesztette". (A "Katonai repülők" kézikönyvéből). A valóságban azonban a sír, amihez a hős családját küldték, csalás volt - "kegyes" csalás. Ebben a légi "húsdarálóban" Volosin életben maradt, de szörnyen eltorzult. A fiatal repülős nem csak mindkét kezét és lábát vesztette el, hanem hallását és beszélőképességét is. Hosszas kórházi kezelés után a magatehetetlen nyomorék azt választotta, hogy hozzátartozói számára harcban elhunyt hősi halott marad. Sok évig élt Valaamban gyakorlatilag névtelen emberként, és röviddel halála előtt "modellt állt" Gennagyij Dobrov művész számára, aki nem csak eljutott az őrzött szigeten lévő különleges intézetbe, hanem portrésorozatot is készített a lakóiról. Az "Ismeretlen" nevezetű képet később bemutatták egy kiállításon, és ennek köszönhetően Volosint később véletlenül azonosították a hozzátartozói.

- Ennek ellenére nem tudom megerősíteni ezt a tényt, - pontosította az "MK"-val való beszélgetése során a "Valaami szigetvilág" természetvédelmi park főigazgatója, Vlagyimir Viszockij.
- Csak annyit tudok, hogy a kéz-és láb nélkül maradt Grigorij Andrejevics több mint negyed századnyit élt a hozzá hasonló nyomorékok között és 1974-ben hunyt el. Csak nagyjából 20 évvel később szerzett tudomást a hős sorsáról a fia - archív adatok alapján vagy annak köszönhetően, hogy véletlenül meglátta Dobrov festményét. 1994-ben a szigetre utazott, itt megkereste apja sírját a táblán már alig olvasható felirat alapján és új emlékművet állított.

Viszockij szerint ma már 54 veterán neve ismert, akik a valaami különleges intézetben hunytak el. Mindet felvésték egy sztélére, amit nemrég állítottak fel az igumeni öreg temetőben.

Alekszander Dobrovolszkij

A bejegyzés trackback címe:

https://pomz.blog.hu/api/trackback/id/tr4615125648
süti beállítások módosítása