pomz

pomz

Mihail Asik 95 éves korában elhunyt

2020. november 10. - Sárosi Ádám

0c6ad25094934a3b8b6ac772a22a2e28.jpg

https://tvzvezda.ru/news/qhistory/content/20201191830-bZODx.html?utm_source=tvzvezda&utm_medium=longpage&utm_campaign=longpage&utm_term=v1

https://vk.com/@heroesxxcentury-ashik-mihail-vladimirovich

 

Budapest

13. rész

Az eredeti mű: Mihail Vlagyimirovics Asik: A 83. önálló Novorosszijszki-Dunai, kétszeresen Vörös Zászlós, Szuvorov renddel kitüntetett Tengerészgyalogos Dandár. 1944-1945, Moszkva, 2008. Alábbi a Budapest c. fejezet egy részlete olvasható.

naszad.png

Emlékszem egy versre, amit akkoriban hallottam: - "Piros, feher, zeld - ist madjarul feld". Lefordítva ez azt jelenti: - "Piros, fehér, zöld - ez a magyar föld." A Kapisztrán téren a magyar zászló alatt álltak azok az önkéntesek, akiket az imént vontak ki a harcokból.

György István "Kétezerötszázan voltak" c. könyvében, melyet 1970-ben adtak ki Budapesten magyar nyelven, Kőszegi Albert szavait idézik, aki a magyar önkéntesek századát vezette a 83. dandár 305. zászlóaljában: - "A legerősebb érzések kerítettek hatalmukba, amikor a Vár legmagasabb pontján felvonták a magyar lobogót!"
"Várnak", mint már tudjuk, a magyarok a Királyi Palotát nevezték.

A Győzelem szele fújt Budán. A tengerészgyalogosok valahogy nem vették rögtön észre, hogy nincs nedves dunai köd, mely a város felett függött ezekben a napokban. A fényes, bőkezű tavaszi nap mindent beragyogott és felmelegített. Budán megjelentek az újságírók. Egyikük, P. N. Luknickij, az egykor jól ismert háromkötetes "Leningrád cselekszik" szerzője, új könyvében a "Magyar napló"-ban feljegyezte, amit saját szemeivel látott, amikor - "... Buda központjának utcáin kóboroltam, rakparton és dombokon, megtekintettem a régi emlékműveket, kolostorokat és templomokat, megfigyeltem, hogyan dolgozik a helyi lakosság az egész várost elborító romok eltakarításán. Sok holttestet, melyeket a romok közt találtak az utcákon és a házakban, a helyi polgárokból felállított különleges temető csapatok a bombák és lövedékek okozta legközelebbi kráterbe fektették és feltöltötték őket. Ezek főleg német katonák és tisztek holttestei voltak..." Ilyen megfigyelést tett a leningrádi újságíró a katonai temetésekről a budapesti utcákon. (A blokád alá vont Leningrádban, az ostromlott Odesszában, és még Sztálingrád romjaiban sem temettek sohasem lövedék- és bombakráterekbe...).

L. K. Szmirnov ezredes a Királyi Palotából a budafoki kiindulási pozícióba vonta vissza dandárját. És a tengerészgyalogosok a városközponton átvezető út során összegyűjtötték elesett bajtársaik holttestét, hogy eltemessék őket a "Dandár-temetőben" Budafokon, ahol másfél hónapnyi harc után már körülbelül hétszáz tengerészgyalogos nyugodott. Az elhunytak búcsúztatására felsorakozott a teljes 83. tengerészgyalogos dandár. Fúvószenekar játszott. A tiszteket koporsóban temették el, a katonák testét - sátorlapba burkolva. A 83. dandár felderítője G. P. Bondar a "Felderítő-barátok" c. könyvében emlékezett meg bajtársáról, akit aznap temettek el: - "... Vaszilij Kalinovics Sztruc koporsója a többi között állt egy közös, tankelhárító árokra hasonlító sírban. Hogy meg lehessen érteni gyászunk mélységét és veszteségünk teljes tragédiáját, mondok néhány szót ennek a katonának a harci útjáról. Vaszilij Sztruc 1941-ben Odesszát védte, majd - Szevasztopolt. Ott súlyosan megsebesült és kivonták az ostromlott városból. Az orvosok eltávolították néhány bordáját. Kötszerből sajátkezűleg készített fűzővel, arról szóló dokumentumokkal, hogy "szolgálat alól végleg felmentve", a felderítő visszatért a frontra. Védte a Kaukázust, Novorosszijszkot, Kercset, visszatért Szevasztopolba, részt vett a a Dnyeszter torkolatnál a deszant műveletben, Románián, Bulgárián, Jugoszlávián keresztül Magyarországra jött. V. K. Sztrucot háromszor tüntették ki. A Király Palota ostroma közben vesztette életét..."
A háború után a Budafoki temetőt felszámolták. A Budáért folyó harcokban elesettek maradványait áthelyezték Pestre egy kifejezetten katonai temetőbe, melyet Kerepesinek hívnak.

A háború utáni első években Budapesten a szovjet katonáknak és magyar testvéreiknek emlékműveket állítottak. Közülük a legjelentősebb a Gellérthegyen áll, a legmagasabb pontján, a Duna fölé magasodva, ott, ahol a 144. tengerészgyalogos zászlóalj átkelt a hegyen. Az emlékművet Felszabadulási Emlékműnek nevezték el, és egy gyönyörű nőt ábrázol, akinek pálmaág van a magasra emelt kezében. Az emlékművet Kisfaludy-Strobl Zsigmond magyar szobrász készítette. Az emlékműnek saját története van. Azt beszélik, hogy Budapest ostromának napjaiban Strobl szobrász medált készített, melynek a "Budapest elpusztítói" nevet adta. Az egyik oldalán - Hitler reliefje, a másikon - Sztálin félelmetes profilja. Ezért a medálért a szobrászt a magyar fasiszták letartóztatták. A börtönből akkor jött ki, amikor Budát a Vörös Hadsereg felszabadította. A szobrásznak valaki elmondta, hogy a "felforgató" medáljának képét, mely az ostrom napjaiban megjelent a "Budapesti katlan hírei"-ben, megmutatták Sztálinnak. Ő azt kérdezte - vajon a szobrász dolgozna-e a felszabadítók emlékművén? És ő azonnal munkához látott, létrehozva egy széles körben ismert műalkotást, mely a város szimbólumává vált. Az emlékmű lábánál eredetileg egy bronzból készült szovjet katona állt zászlóval a kezében. Már nincs ott... Nincsenek már azok az emlékművek sem, melyeket egykor a parlamantereink halálának helyszínén állítottak fel. De van rá remény, hogy Buda magyar lovagjainak emlékművei fennmaradnak. A 247 elhunyt magyar önkéntes sírján lévő emlékművön kívül állt egy csodálatos emlékmű a Vérmezőn, és egy másik - a Tárogató utcában, ahol a magyar önkéntes egységek megalakultak.

A Budán folyó harcok befejeződése után a 83. tengerészgyalogos dandár természetesen feltöltésre szorult. De a Fekete-tengeri flotta, melynek alapján a dandárt létrehozták, messze volt: - Budapest 1640 kilométerre helyezkedik el a Fekete tengertől. Onnan nem volt egyszerű utánpótlást küldeni. A Dunai Flottilának, melynek alárendeltségébe a 83. dandár visszatért, semmilyen lehetősége sem volt azt emberekkel feltölteni. A tengerészgyalogos zászlóaljakat csak a kórházakból visszatérőkkel tudták feltölteni. De nem sok ilyen akadt. A fő feltöltés a hadsereg tartalék ezredeiből érkezett. De ott - felállítanak egy menetoszlopot és megszámolják a sorokat, egyáltalán nem törődve azzal, hogy a harckocsizók harckocsizó egységhez kerüljenek, a tengerészek - tengerészekhez, az utászok - utászokhoz, és a tüzérek - a tüzérséghez. Azt, hogy a tartalék ezredekben hogyan zajlott ez a dolog, meg lehet ítélni a 305. zászlóalj géppuskásának A. T. Kovalenkónak Talnoje városból a cserkasszi körzetből a szerzőhöz írt leveléből: - "... Az odesszai kórház után kerültem a 83. dandárhoz, amikor a dandár Romániában harcolt. Addig a lovasságnál szolgáltam, ahova a csapataink visszavonulásakor kerültem, be sem töltve a 16 éves kort. A Donnál áthelyeztek minket egy utász dandárhoz, ahol elvégeztem az ezrediskolát. Majd, miután Rosztov alatt megsebesültem, gépkocsizó egységhez kerültem, onnan pedig - a harckocsizókhoz. Szerelő-sofőr voltam. Szóval a tengerészgyalogos dandárnál én egy kipróbált katona voltam ..."

Tehát lovaskatona, majd az ezrediskolán kiképezve utász, azután - sofőr, majd - harckocsizó, a tengerészgyalogos dandárban géppuskás lett. A 83. dandárhoz érkező feltöltésekkel sok ember érkezett hasonló életrajzokkal. A Dunai Flottila hajóinak legénységével fennálló baráti viszony eredményeként a 83. dandár soraiban rendszeresen feltűntek matrózköpenyt, matrózsapkát viselő katonák, a mellkason nyitott gimnasztyorkán keresztül sokaknál a csíkos matróz trikó fénylett. Még L. K. Szmirnov ezredesnek, a mi dicsőséges Bátyánknak a süvegén is ott fénylett egy aranyozott "horgony" - tengerésztiszti embléma. A dandár flottához való viszonyának ezek a tisztán külső jelei gyakran nulatságosan jelentek meg a mindennapokban. A padlásra vezető létrát elkezdték egyszerűen "trap"-nak nevezni, a konyhát - mindig "kambuz"-nak, a csajkát - "bacsok"-nak, a szakács pedig mindig "kok" maradt. Így a tengerészeti hagyományok, az okos oktatómunkával párosítva, hozájárultak a Fekete-tengeri tengerész hagyományok megszilárdításához. Az újdonsült tengerészgyalogosok könnyen elfogadták és gyorsan elsajátították azt az egészen különleges tengerészeti szellemiséget, ami mindig is uralkodott a dandárban, és egyáltalán nem hűlt ki a nehéz szárazföldi létezés évei során sem.

Budapest

12. rész

Az eredeti mű: Mihail Vlagyimirovics Asik: A 83. önálló Novorosszijszki-Dunai, kétszeresen Vörös Zászlós, Szuvorov renddel kitüntetett Tengerészgyalogos Dandár. 1944-1945, Moszkva, 2008. Alábbi a Budapest c. fejezet egy részlete olvasható.

És itt újra találkozva velük: - a sebesült német katonák könyörtelenül kilökték a győztes katonák lábai elé a tegnapi "szövetségeseiket". Hát újra megmutatták nekünk a tisztán európai gonoszságot...

Találtunk szobákat, ahol a sebesültek múzeumi bútorok között feküdtek - a falakon festmények, körbe fejedelmi bútorzat, selyemmel borított falak, réz és bronz, porcelán és márvány. Találtunk helységet, ami telis-tele volt valamilyen történelmi-álarcosbál anyaggal. Nem volt sem raktár, sem régi ruhák múzeuma. A harcok feszültsége megenyhült. Elkezdtek "mókázni". Valaki felvett egy huszár mente-kabátot, valaki a fejére húzott egy lehetetlen formájú szőrmekalapot. Egyikük talált egy lovagi páncélt, azonnal felvette és a folyosókon keresztül csörömpölt a középkori vassal.

A Budáért folyó harcban híradósként résztvevő és hivatásos művész V. T. Davidov könyvet írt "Front füzet" címmel (Szovjet művész kiadó, 1965), melyben így mesélt arról, hogy mi fogadta őt a Királyi Palotában:- "... Bejártam a folyosókat és a lépcsőházakat, egy puha "kulturális" rétegre lépve, mely trágyából, rongyokból, szénából és különféle katonai és palotai szemétből állt. Jártam a jelmezteremben: ott a padló szó szerint embermagasságban tele volt szórva régi jelmezekkel, egyetlen halomba keverve és taposva. A palota árkádjai alatt tábori konyha égett. Az elszenesedett parázs csípős füstje összekeveredett az égett búzakása és lóhús kellemetlen szagával. Néhány helyen, hogy folytatni lehessen az utat, emeletről emeletre kellett leereszkedni a szövetségeseink bombái által okozott hatalmas lyukakban. Így jutottam le az alagsorba vagy földszintre. A falban lévő íves rés sátorlapokkal volt elfüggönyözve. Benéztem mögé. Hosszú földalatti folyosó vezetett a belsejébe kétszintes priccsekkel. Sebesültek és halottak feküdtek rajtuk sorokban. A német kitartás fanatizmusa okozta ezt a rémálmot..."

A palotában tartózkodással kapcsolatban a szerző tud egy mulatságos epizódot, ha volt egyáltalán bármi "mulatságos" abban a szörnyű időben.

levin.pngA szerzőhöz írt egyik levélben a 83. dandár veteránjának fia - Szemjon Naumovics Levin idézett fel egy történetet apja frontéletéből: - "...Misa papa elmondása szerint, a Horthy palota megrohamozását követően, ő (a levélíró apja már ismert az olvasó számára - a politikai osztály fényképésze Naum Levin főtörzsőrmester) a királyi hálószoba függönyéből készített kapcát magának, amire büszke is volt..."
A "mulatságos" itt az, hogy a szerző rohamcsoportja is járt a királyi hálóban és ott is éjszakázott. És kapcát is cserélt. Csak nem függönyből készítette, hanem valamilyen fehér anyagból, talán - lepedőből. A lepedő sarkaiba vörös fonallal korona volt hímezve oldalra dőlt kereszttel.

A 83. dandár tengerészgyalogosai három napot tartózkodtak a királyi palotában. Hogy megszabaduljanak a fojtogató bűztől, a századok felmentek a felső emeletekre, ahol az ablakok ki voltak törve a bombázások és tüzérségi tűz miatt. Hideg és sötét volt. A katonák megpróbálták begyújtani a kályhákat hogy melegedjenek. Ezeket a napokat a német sebesültek közvetlen közelében töltötték el. Voltak forrófejűek, akik azt a nézetet vallották, hogy bosszút kell állni a németeken azokért a fiúkért, akiket ők szaggattak darabokra a kórházainkban, melyeket a Balatontól a Dunáig való áttörésük napjaiban foglaltak el. De erre mindig akadt néhány csendes, nyugodt ember és a német sebesültekkel szemben semmilyen túlkapás nem történt. Nemsokára a szemünk láttára kezdték el őket speciálisan előkészített kórházakba vinni, amit a németek sohasem tettek meg az általuk foglyul ejtett sebesültjeinkkel.

Mindhárom nap, amíg a tengerészgyalogosok a Királyi Palotában éltek, a sötét sarkokból piszkos, hosszú hajú német katonák másztak elő. Valahonnan a föld alól, a csatornából húztak elő egy német tábornokot, a bekerített csoportosulás parancsnokát. Nem érdemes a tengerészgyalogos dandár dicsőséges történetében megemlíteni az ő aljas nevét. Parlamentereink gyilkosa nem méltó a történelmi emlékezetre.

A 144. zászlóalj egykori törzsfőnökének, A. A. Szidorovics kapitánynak a szóbeli visszaemlékezésében, melyet a szerző jegyzett le a vele való találkozás során, vannak sorok, melyek kapcsolódnak a Királyi Palotában tartózkodás időszakához: - "Amikor két-három napig a palotában voltunk, minden nap haltak meg emberek. A sötét sarkokból lőtték le őket. A dandár törzstől P. P. Tatarincev őrnagy intézkedett és mindenkit begyűjtött. Okos, gyakorlatias ember volt. Fél szóból megértett minden jelentést. Tanult térképolvasást..."

tatarincev.png

A Budán folyó harcok 1945. február 13-án fejeződtek be. Ez a dátumot nyomták rá a "Budapest bevételéért" érdemrendekre, melyet a 83. dandár minden katonájának adományoztak. Ugyanazon a napon adták ki J. V. Sztálin Legfelsőbb Főparancsnokságának parancsát, amiben a harcban kiemelkedő parancsnokok között megemlítették a tengerészgyalogosok dicsőséges parancsnokát, L. K. Szmirnov ezredest.

A 83. tengerészgyalogos dandárról versekben is megemlékeztek. Szemjon Guzdenko haditudósító írta őket. Ezek a versek azt jelzik, hogy ő "látta Budát" és a "dambánál" is járt. Mivel ezeket a verseket mindig hiányosan és különféle változatokban nyomtatták ki, ezért a szerző emlékezetből idézi őket:

- Soha nem felejtem el, meddig leszek háborúban,
A felbolydult, tűzbe süllyedt Budát.
És a komp roncsait, a februári jégzajlást,
És a Duna jobb partja, feldúlva, mint egy földbunker.

Soha nem felejtem el, ahogy a "dambán" felegyenesedve,
Ment a Szevasztopoli matróz átlőtt kabátjában.
És az, aki legelsőként ért a Palota pincéibe,
Királyi vermutot ivott, úgy mint a vizet, sietve.

Hamar, meglásd, eljön a béke: messze leszünk.
És a moszkvai étteremben találkozom a barátommal.
Az asztaloknál elhallgatnak az emberek, bejönnek meghallgatni a szakácsok
És ismét Budáról megy a beszélgetés hajnalig.

És Budán szokatlan csend állt be. A pincékből előjöttek a kimerült, éhező lakosok. Sokan közülük elvesztették rokonaikat, fedél nélkül maradtak, elvesztették vagyonukat. Katonáink, akik tudták hogy mit jelent a szükség és az éhség, együtt éreztek a Budapestiekkel és mozgókonyhákról etették őket. Együtt távolították el a törmeléket, ideiglenes utakat építettek. Az utászok hamarosan pontonhidat építettek a Dunán keresztül és Buda ismét összekapcsolódott Pesttel. (A németek felrobbantották a hidakat, mi pedig építettük őket. De Európa el akarta felejteni ezt).

A Budai Várban a Kapisztrán téren felsorakoztak a magyar önkéntesek - szerény parádét tartottak. A Palota bejárata fölé a magyar hazafiak tiszteletére kitűzték Magyarország nemzeti zászlaját. A piros, fehér és zöld csíkok minden magyarban nemzeti büszkeséget ébresztenek.

 

Budapest

11. rész

Az eredeti mű: Mihail Vlagyimirovics Asik: A 83. önálló Novorosszijszki-Dunai, kétszeresen Vörös Zászlós, Szuvorov renddel kitüntetett Tengerészgyalogos Dandár. 1944-1945, Moszkva, 2008. Alábbi a Budapest c. fejezet egy részlete olvasható.

zaszlo.png

Éjszaka ezen a szakaszon csend honolt. De Buda nyugati részén morajlott a harc. Ott a bekerített csoportosulás tett egy utolsó kétségbeesett próbálkozást, hogy kitörjön az elzárt városból. Egy szűk területre, valójában - egyetlen utcára csoportosulva jelentős német erők (a "Második világháború története" 10. kötete azt mondja, hogy több mint 12 ezren voltak) szétszórták útjukból a rohamcsoportjainkat, akik, érthetően, nem voltak jó védelmi pozícióban, és kitörtek a városból. A Budapesttől nyugatra lévő erdőkben a kitörőket hamarosan újra bekerítették... A 12 ezerből csak 785 fő jutott el a sajátjaikhoz. A németek meg tudják számolni az embereiket. Ebben a számban meg lehet bízni...

Február 12-e ködös hajnalán jelzőrakéták jelezték a támadás folytatását. Ezen a napon a dandárnak rohammal el kellett foglalnia az erődöt, mely több szinten helyezkedett el a Gellérthegyen. Ez a hegy meredeken nyúlik a Duna fölé. A hegy tetején - az erőd. A teljes idevezető út alatt az ostromlott város a hideg kő belsejét, sötét padlásait, lőréseit mutatta a tengerészgyalogosoknak. És amikor fel kellett mászni a felső emeletekre, állandóan maguk előtt látták, mint előrenyomulásunk célját, a nagy hegyet, hóval borítva és egy szürke erőddel a tetején. Az erőd és a hegy minden egyes lövés után egyre közelebb és közelebb került. És ki ne tudná a harcolók közül: ha feltűnt egy magaslat - meg fogjuk rohamozni. A tábornokaink bizonyára nem ismerték a mondást, hogy az okos ember nem megy a hegyek közé. A háborús időkben a katonai vezetőink nem tanulták meg, hogyan kerüljék meg a hegyeket. Ők, szegények, szinte mágnesként vonzódtak a különféle dombokhoz, lejtőkhöz és magaslatokhoz. Ez volt az oka, hogy a tengerészgyalogosok az éjjel-nappal előttük magasodó kőhalomra félve tekintettek.

És a félelmeik beigazolódtak. Február 12-e ködös hajnalán jelzőrakéták jelezték a támadás újraindulását.
És természetesen a 83. dandár mindhárom zászlóalja a Gellérthegyet kapta, melyen az ostromlott Buda legfanatikusabbjai helyezkedtek el.
A jobbszárnyon lévő, a Duna mentén támadó 144. zászlóalj két részre oszlott. Az egyik csoportnak a zászlóaljparancsnok vezetésével a rakpart mentén kellett támadnia és elfoglalni a Gellérthegy alatt lévő barrikádot, a másiknak pedig A. A. Szidorovics kapitány törzsfőnök vezetésével keresztül kellett mennie a hegyen a Duna felé néző lejtőhöz.

Az egyik legelső háború utáni könyvben, melynek címe "Harcban Budapestért" (Katonai Kiadó, 1947.), az író Sz. Sz. Szmirnov, akit hamar híressé tettek a Breszti erőddel, az Adzsimuskaji katakombák védőivel és más félig elfeledett háborús történetekkel kapcsolatos kutatásai, így írt: "...A hajnal első sugaraival tüzérségünk tüzet zúdított az erőd falaira. Buda hőseinek - Martinov, Beljak és Bisztrov tiszteknek - három zászlóalja aknamezőkön és barrikádokon át rohant fel a gránit lejtőn... A harc az erőd falai közt dühöngött. Egy órával később a citadella elesett". Egyébként, leveleikben a magyar önkéntesek a Gellérthegyen lévő erődöt nem is hívták másként, csak mint "Citadella".

A Citadellát a Duna felől megkerülve és a Gellérthegy tetejéről egy futó pillantást vetve a városra, a 144. zászlóalj tengerészgyalogosai elkezdtek leereszkedni a Királyi Palotához, a városba. A Királyi Palota felé az ereszkedés végig egy széles parkon keresztül történt, gyér, lombtalan fák között. Körben - kásás hó, minden szürke, koszos, komor. Ebben a környezetben Budapest kecses szépségét nehéz volt észrevenni: a lerombolt város elszenesedett romokban hevert.

A hegyről a széles térre ereszkedve, mely tele volt sárgászöld német páncélozott szállítójárművekkel, járművekkel, ágyúkkal és lovaskocsikkal, a tengerészgyalogosok meglátták maguk előtt a bástyákat, tornyokat és a Királyi Palota kupoláját. A Kremlhez hasonlóan egy magaslaton állt, amit régi erődfalak öveztek.

csub02.png

A. T. Csub tüzérségi felderítő sok év elteltével így jellemezte azt a napot: - "Buda ostromáról nem maradtak meg különleges részletek az emlékezetemben. A naplómban feljegyeztem, hogy a Gellérthegy tetején lévő erőd 02.11. estére lett elfoglalva, a Királyi Palota pedig - 02.12. délelőtt. Február 12-én eltűnt egy felderítőm két rádióssal. Sehogy sem tudtam kapcsolatba lépni velük. Ezért délután elmentem a 144-esekhez (ők lettek Bisztrovhoz rendelve). Elmentem egy térre, aminek a nevére nem emlékszem. Ez a Gellérthegy alatt lévő tér volt, amiről egy kijárat nyílt a Dunán átvezető felrobbantott hídhoz. A hegy alatt volt egy kis emlékmű, vasráccsal elkerítve a tértől. A tér tele volt hóba fagyott hullákkal. A kocsik közvetlenül a hullákon mentek át, összezúzva és törve őket. Szörnyű kép volt! Csak 02.12-e estére találtam meg a fiaimat, akik sértetlenek voltak. De erről a térről mai napig álmodok éjszakánként..."

Éppen ezen a téren gyűjtötte össze a bekerített csoportosulás parancsnoksága az embereket az utolsó kétségbeesett kitörésre a bekerítés gyűrűjéből.

Azt, amit a 83. dandár tengerészgyalogosai Horthy palotának, majd Királyi Palotának hívtak, a magyarok Budai erődnek - Várnak, néha Kastély hegynek hívják. Valójában ez egy egész város, helyenként erődfalakkal, bástyákkal, szintekkel. A falakon lévő réseken át, melyet az angol-amerikai bombázások és tüzérségünk csapásai alakítottak ki, a tengerészgyalogosok rohamcsoportjai behatoltak a Királyi Palotába. Azután a rohamcsoportok a belső lépcsőkön felmásztak az emeletekre, ott a belső udvarokban elhagyott könnyű járműveket találtak, melyek valamilyen úton-módon idekerültek. Így emeletről emeletre mentek a rohamosztagosok egyre feljebb és feljebb, míg el nem értek az igazi palotai termekbe. Ott két-három rétegű fa priccseken, vagy egyszerűen a padlón német sebesültek feküdtek. Az ostrom másfél hónapja alatt sok sebesültet hoztak ide. Az élők mellett gyakran holtak feküdtek. Látszott, hogy régóta nem gondozta őket senki. Így feküdtek az élők a holtakkal a bemocskolt udvari luxusban, az intarziás parkettán, a széles díványokon. A tengerészgyalogosok borzalommal a szívükben mentek át ezen az aranyozott poklon. És hirtelen az egymás mellett heverő testek halmazából az élve rothadó félholtak elkezdtek kilökni néhány nyöszörgő, szánalmasan vinnyogó, német egyenruhát viselő nyomorékot. Szemügyre véve - ázsiai arc! Kalmüknek tűntek. Azután találtunk a sebesültek között más "németeket kiszolgáló" árulókat is.

Minden katonánál, aki átment az égő Budán, aki még nem hűlt le a harc után, minden vlaszovista-áruló erős megvetést, teljesen érthető undort váltott ki. Ezen kívül, nemrég, a városi háztömbökért folyó harcok idején, nem egyszer hallottak a német állások felől érkező orosz nyelvű káromkodást, fenyegetéseket, sértéseket. Nagyon kellemetlen volt tudni, hogy a német oldalról honfitársad céloz rád.

 

Budapest

10. rész

Az eredeti mű: Mihail Vlagyimirovics Asik: A 83. önálló Novorosszijszki-Dunai, kétszeresen Vörös Zászlós, Szuvorov renddel kitüntetett Tengerészgyalogos Dandár. 1944-1945, Moszkva, 2008. Alábbi a Budapest c. fejezet egy részlete olvasható.

kovalenko2.png

A tengerészgyalogosok örömmel fogadták a magyar feltöltést. Gyorsan összebarátkoztak az új fegyvertársaikkal. Mindenki kedvelte a vidám, bátor fickókat, merészségüket, egyszerűségüket és állandó segítőkészségüket. A Vörös Hadsereg oldalán harcoló magyar önkénteseket az emberek "вёрёш мадьяр"-nak kezdték hívni, ami fordításban azt jelenti hogy "vörös magyar". Sapkájukon és mellkasukon vörös szalagot viseltek. Az akkori körülmények között nem volt nehéz ilyen szalagokat készíteni a magyar szállító ernyőkből, melyeket éjszaka dobtak le az ostromlott német csapatoknak.

A váratlan feltöltést megkapva a 83. tengerészgyalogos dandár végül döntő támadásra indult Budán. Február 11-én kora reggel a dandár zászlóaljai rohamra indultak az elaknásított, szögesdróttal behálózott vasúti töltés ellen, amit mindenki úgy hívott - "damba". A 83. dandárban népszerű mondás volt akkoriban: - "Aki nem járt a dambánál - az Budát sem látta"A tüzérségi előkészítés lecsillapodott és a szögesdrót kerítésre gránátok repültek. A keletkezett réseken utánuk vetették magukat a tengerészgyalogosok. A lövedék- és gránátrobbanásoktól felszálló finom téglapor, a füsttel keveredve, sűrűn beborította a támadó sorokat. A réseken és az ablakokon beszivárogtak a védelemre átalakított házba, gránátokkal és géppisztolytűzzel kiverték az ellenséges gyalogságot. A résekből és pincékből egész nap másztak elő kezükben fehér rongyokkal az ellenséges katonák. Letették a fegyvereket, zsákokat, lőszert, felemelték a kezüket és kenyeret kértek. Másfél hónapnyi bekerítés után eléggé kiéhezettek voltak.

A dandár történelmi feljegyzéseiben, melyet a Védelmi Minisztérium Archívumában őriznek, (f.1890, op.1, gy.3) a 21. oldalon ezt az eseményt így foglalják össze: - "1945.02.10-ről 11-re virradó éjszaka elkezdődött a végső roham. Egy hirtelen csapással a 16. ötgyzlj áttörte az ellenség védelmének első vonalát és gyors előrenyomulásba kezdett, egyik háztömböt a másik után foglalva el. Fokozatosan vetették harcba a 305. zászlóaljat, majd a 144. zászlóaljat a Német kapitány által vezetett századdal".

Pogonyi Iván magyar kapitány már idézett levelében ugyanez az esemény a következőképpen néz ki: - "Mentünk előre az elpusztított, de még tűzerővel rendelkező német védelem felé. Házról házra a Kosztolányi Dezső térig (akkor Lenke). Innen a Móricz Zsigmond (akkor Horthy) tér irányába nyomultunk, majd, elhagyva a Feneketlen tavat, a Citadella felé. A német ellenállási gócoktól megtisztítva alkonyatra elfoglaltuk a Műszaki Egyetemet. A nap folyamán sok magyar katonát szabadítottunk fel, köztük mintegy ezer fő - a Variházy Oszkár alezredes vezette alakulat".

Variházy Oszkár alezredes, akit Pogonyi István kapitány megemlített, egy gyalogezred parancsnoka volt. Ennek vezetőjeként állt át a Vörös Hadsereghez. Őt bízták meg, hogy a magyar önkéntesekből alakítsa meg a Budai önkéntes ezredet, mely jó hírnévre tett szert. A háború utáni években tovább szolgált a magyar hadseregben és vezérőrnagyként fejezte be.

A 83. tengerészgyalogos dandár parancsnokának a 18. lövészhadtest parancsnoka felé adott harci jelentésében a magyar önkéntes egységekkel közösen folytatott harci műveletekkel kapcsolatban 1945. február 11-én bejegyezték:
"1. Az ellenség a dandár frontja előtt 1945.02.11. 9:00-ig aktív harci műveletet nem mutatott. Szórványos géppuskatüzet lőtt a frontvonalra és a dandár egységeinek védelmi mélységébe. 1945.02.11. 09:15-kor aknavető- és géppuskatűzzel tanúsított ellenállást a dandár támadó egységei és az Önkéntes magyar hadsereg 7. százada ellen. JU-52 szállítógépek 1945.02.11 5:00-08:00 között lőszert és élelmet dobtak le a Budán bekerített ellenséges csapatoknak.
2. Az Ön 0044-es számú 1945.02.10-én kelt hadparancsa szerint a 83. tgydd az Önkéntes magyar hadsereg egy századával támadásba ment. A 16. ötgyzlj egy magyar századdal, az ellenséges védelmet áttörve a névtelen háztömb térségében, a 2804-es és a 2810-es háztömbtől délre, és a támadást kifejlesztve 1945.02.11 13:00-ra elfoglalták a 2805-ös, 2810-es, 2806-os háztömböket, a 2808-as háztömbért harcot folytatnak. Ezalatt 80 magyar katonát ejtettek foglyul, akik csatlakoztak az Önkéntes magyar hadsereg aktív századához. Folytatva a támadást, a 16. ötgyzlj és a magyar hadsereg százada 14:30-ra elfoglalta a 2806 háztömbtől északra fekvő háztömböt. A magyar hadsereg 8. önkéntes századát felfegyverezték és 15:00-kor a siker kifejlesztése céljából a 144. ötgyzlj körzetébe küldték.
A 83. tgydd parancsnoka Szmirnov ezredes
A 83. tgydd törzsfőnöke Vlaszov ezredes"


Ez a harci jelentés megjelent a "A Szovjet Fegyveres Erők felszabadítási küldetése Európában a második világháborúban" című könyvben, Dokumentumok és anyagok No. 226. pp. 246-247 (Katonai Kiadó, 1985).

A dandár zászlóaljainak rohamcsoportjai az offenzíva első napjának közepére az alábbi pozíciót vették fel: - a jobbszárnyon lévő 144. zászlóalj a Budafoki út mentén végighaladva elérte a Dunán lévő Petőfi hídtól jövő Verpeléti utcát. A dandár harcrendjének közepén működő 305. zászlóalj a Fehérvári út mentén támadott, kiütötte az ellenséget a Móricz Zsigmond körtéren lévő házakból és belépett a régi utcák labirintusába, a járdákon nagyszámú lépcsővel, melyek a Gellérthegy lábától annak csúcsa felé futottak. A balszárnyon lévő 16. zászlóalj 13. órára, a magyar önkéntes századdal együtt elfoglalta a Lenke teret.
Ugyanakkor 80 magyar katona csatlakozott az önkéntes századokhoz. Ahogy a "Magyarország története" c. könyv 3. kötetében (Tudomány kiadó, 1972) a 478. oldalon írják, a 83. tengerészgyalogos dandár "Hadi naplójára" hivatkozva, a támadók 200 ellenséges katonát és tisztet pusztítottak el, 1590 főt ejtettek foglyul, köztük 83 tisztet.

Hogy milyen nehézségekkel járt mindez, a szerzőnek írt egyik levelében elmesélte a 305. zászlóalj géppuskás századának közlegénye A. T. Kovalenko az ukrajnai Talnoje-ból. "A hitlerista csoportosulás maradékának szétzúzása kemény munkával ért véget. Amíg a géppisztolyosok megtisztították az elfoglalt házat a németektől, mi felhúztuk a géppuskát a legfelső emeletre és a szomszédos házak padlásain keresztül tüzeltünk az utcákon és a kereszteződésekben. És hogy lépést tartsunk az általános támadással, lementünk, majd újra felmentünk az újonnan elfoglalt ház tetejére. Így ismétlődött akár tucatszor is, a kimerültségig dolgoztunk. A fiúk elestek a lépcsőn a fáradságtól. És azután még parancs jött - másszunk fel a hegy tetejére. (Ott most a szovjet katonák emlékműve áll). Mire felmásztunk arra a hegyre, már minden véget ért a segítségünk nélkül. És amikor leereszkedtünk, folyamatosan lőttek minket valahonnan. Sok elvtársam megsebesült, nekem pedig egy géppuskasorozat elvágta a kabátom szélét..."


A Buda elleni támadás első napjának estéjére a tengerészgyalogosok elérték az Imre herceg utcától északra fekvő lakónegyedeket és a Gellért szállónál lévő teret. Jobbra a németek által felrobbantott Ferenc József híd boltívei sötétlettek. Közvetlenül szemben a szálló sötét tömbjén túl magasodott a Gellérthegy sziklás csúcsa.budai_harcok_resztvevoi_16.png

Budapest

9. rész

Az eredeti mű: Mihail Vlagyimirovics Asik: A 83. önálló Novorosszijszki-Dunai, kétszeresen Vörös Zászlós, Szuvorov renddel kitüntetett Tengerészgyalogos Dandár. 1944-1945, Moszkva, 2008. Alábbi a Budapest c. fejezet egy részlete olvasható.

Még 1944 októberében az 1. magyar hadsereg parancsnoka, Miklós Béla vezérezredes törzsének egy részével átállt a mi oldalunkra. Hamarosan parancsot adott az orosz hadsereggel szembeni harci műveletek beszüntetésére és az Ideiglenes Nemzeti Kormány élére állt a Vörös Hadsereg által felszabadított Debrecenben. Onnan a magyarok felé fordult azzal a felhívással, hogy fordítsák fegyvereiket a német megszállók ellen.

Nemsokára az ostromlott Budapesten a magyar katonák és tisztek nem csak egyszerűen elkezdték megadni magukat, hanem fegyverrel a kezükben átállni a Vörös Hadsereg oldalára azzal a kéréssel - adjanak nekik lehetőséget, hogy a fővárosukért harcolhassanak, hogy gyorsabban kiűzhessék a megszállókat. Budán az önkéntesekből katonai egységeket kezdtek alakítani. Kezdetben ezek önálló századok voltak. Szovjet és zsákmányolt fegyverekkel szerelték fel őket, az egyenruha, a megkülönböztető jelzések és rangok magyarok maradtak.

A 83. tengerészgyalogos dandárban mind a három zászlóalj állományába kerültek önkéntes századok. A 16. önálló tengerészgyalogos zászlóaljhoz a Pogonyi István által vezetett század érkezett; a 144. zászlóaljba - a Német Imre vezette század, a 305. zászlóaljba a Kőszegi Albert zászlós vezette század került.

pogonyi.png

A 16. zászlóalj írnoka P. D. Filippenko őrmester a szerzőhöz írt levelében megjegyezte: - "...A magyarokat én regisztráltam. Azonnal fegyvert adtunk nekik. Éjszaka történt mindez. Azután kivitték őket a frontvonalra. Alimov tengerészkadét kísérte őket. A fiaink azt mondták, hogy a magyarok kevésbé harcoltak, de mindannyian beszélgettek az ellenséggel, befolyásolták a saját katonáikat, és azok elkezdték megadni magukat, és utána a németek ellen harcolni..."

Mindhárom század aktívan részt vett Buda ostromának utolsó napjaiban, és mindegyikük mély nyomot hagyott a velük harcoló tengerészgyalogosok emlékezetében. A 16. zászlóalj parancsnoka I. G. Beljak őrnagy meglehetősen hosszú levélben írta meg, hogyan fogadta zászlóalja a magyar századot és a fejezetet ezekkel a szavakkal zárta le: "...emlékszem, hogyan ismerkedtem meg Pogonyi kapitánnyal. Amikor kezet ráztunk, azt mondta nekem a tolmácson keresztül: - "Örülök, hogy ezekben a szörnyű napokban megismerkedhettem a Vörös Hadsereg tisztjével, akivel harcba kell mennem, hogy megtisztítsuk szülővárosomat a fasiszta szörnyetegektől..." Így emlékezett a dicsőséges Iván Grigorjevics Beljak zászlóaljparancsnok 40 év után erre a történelmi eseményre.


Figyelemreméltó, hogy a vitéz magyar Pogonyi Iván kapitány nevét megemlítik a 83. tengerészgyalogos dandár történelmi feljegyzéseinek archívumában. A szerzőnek sikerült kapcsolatba lépni vele és néhány levelet váltani az 1970-es években. Egy részlet a leveléből:; - "...A felfegyverzés és a dokumentumok átadása céljából az egységünk a szovjet harcvonalak mögé ment Budafokra. Itt kaptunk egy igazolást Vlaszov ezredes aláírásával arról, hogy a 17204-es postai számú egységben harcolunk (a 83. dandár tábori postája) a magyar önkéntes osztagban..."

bulgakov.png

A magyar önkéntesek 16. zászlóaljba érkezéséről legrészletesebben I. L. Bulgakov híradós közlegény írt a szerzőnek: - "...1945. február 11-én kora reggel értesültünk róla mi közlegények, hogy a zászlóaljunkhoz érkezik egy század 200 fő magyar önkéntessel, akik velünk együtt fogják megrohamozni a házat. Ebben az időben híradós voltam és a zászlóaljtörzzsel biztosítottam az összeköttetést, mely közvetlenül a frontvonalon helyezkedett el. A zászlóaljunkban elég kevés harcos volt. Úgy vélem, nem több mint 100-150 fő. És 200 főnyi magyar - ez nagy segítség számunkra.
A szobába, ahol a törzsfőnök volt meg én, és még 3-4 fő, bejött a magyar önkéntes század parancsnoka és a tolmács. A tolmácsra egyáltalán nem emlékszem. A századparancsnok magas, erős tiszt volt. Ránézésre 30-35 éves volt. Szinte vigyázzban állt a törzsfőnökünk előtt, aki egy zsámolyon ült. A tolmácson keresztül, magázó módban, ami számomra zavaró és kellemetlen volt, azt mondta: - "Most, pontosabban reggel 7:00 órakor 30 perces tüzérségi előkészítés lesz. Azután - ötperces szünet, majd még háromperces csapás. Azután ön haladéktalanul elengedi a katonáit ennél a háznál...

Amikor eljött az idő... a századparancsnok számomra ismeretlen parancsot adott a szakaszvezetőinek. Azok egyenként hangosan megismételték, párba állították a katonákat, akik azonnal alakzatba álltak. Na, gondoltam, ki harcol így az utcai harcban. Most semmi se marad belőletek. Mi, amikor az utcai harcban támadtunk, egymás után futottunk fedezéktől fedezékig. Ők meg kiteszik magukat a géppisztoly és géppuskatűznek. De itt csoda történt. Az ellenség által megszállt házakból elkezdtek előjönni a magyar katonák és az önkénteseinkhez menve, elkezdtek velük kezet rázni. Úgy vélem, hogy ebben a körzetben az önkénteseink nem szenvedtek veszteséget."


A 305. önálló tengerészgyalogos zászlóaljnak a 7. magyar önkéntes századot adták át. Parancsnokával, a Budapesten élő Kőszegi Alberttel a szerzőnek sikerült kapcsolatba lépnie.

koszegi.png

"Szmirnov ezredes nevét sokan ismerik nálunk, - írta a szerzőnek Kőszegi Albert, - emlékszem, hogy a harc előtt elvitt minket a mai Kelenföldre és velünk ebédelt..."

Leonyid Konsztantyinovics Szmirnov nagyon tapintatos és tapasztalt volt az internacionalista harcosokkal kapcsolatban. Nagyra értékelte a magyar hazafiak nemes szándékát. A háború előtti időkben Szmirnov ezredes határőr ezredet vezetett és sok internacionalistát ismert személyesen. Bulgáriában, ahol a dandár partvédelemben volt, Leonyid Konsztantyinovicsnak sok barátja volt a helyi bolgár forradalmárok között. Nagyra értékelte a nemzetközi barátságot és ezt a tulajdonságot belenevelte a tengerészgyalogosokba is. A dandárparancsnok befolyása és tekintélye nagyban meghatározta a viszonyt, amellyel a tengerész dandár a váratlan elvtársaikat fogadta. A budai harcok résztvevői közül sokan emlékeztek a tengerészgyalogos zászlóaljakban a magyar hazafiak számára nyújtott meleg fogadtatásra. Így írt oroszul a szerzőnek a magyar önkéntes Kaposvári Ádám: - "...Fáradtak és legyengültek voltunk, ezért jólesett az önök baráti fogadtatása. Sosem felejtem el az első csajkát. Tele volt és forró volt és ezért elejtettem - egyszerűen eldobtam a kezemből. Megijesztett. De ekkor fölém hajolt egy kék egyenruhás harcos, elmosolyodott és nem hittem a szememnek: felajánlotta nekem, hogy újratölti a csajkát..."

A 144. tengerészgyalogos zászlóaljhoz a 8. magyar önkéntes század érkezett. Ezt Német Imre kapitány vezette, aki csak néhány napja állt át hozzánk. Ő úgy emlékezett, hogy a században 110-120 katona és 8-9 tiszt volt.

A brigádhoz érkező magyar önkéntesek jogállását L. K. Szmirnov ezredes az 1945. február 10-i parancsában határozta meg: - "Az Önkéntes magyar hadseregnek az egységparancsnokok részére átadott egységeit teljes ellátásra kell venni, egyenlő félként kell kezelni, nem engedhető meg zaklatás és semmilyen incidens. Azokat a foglyul ejtett tiszteket és katonákat, akik önként kinyilvánítják, hogy harcolni akarnak a németek ellen, fel kell fegyverezni és be kell vonni a magyar századok műveleteibe..."

Budapest

8. rész

Az eredeti mű: Mihail Vlagyimirovics Asik: A 83. önálló Novorosszijszki-Dunai, kétszeresen Vörös Zászlós, Szuvorov renddel kitüntetett Tengerészgyalogos Dandár. 1944-1945, Moszkva, 2008. Alábbi a Budapest c. fejezet egy részlete olvasható.ostrom_legvegso.png

"1945. január 11-én a parancsnokság utasítása alapján, más felderítőkkel együtt a frontvonalon bemászott a csatornarendszer nyílásába, a csövön keresztül az ellenség hátába jutott 2.5 kilométernyire, a bekerített csoportosulás központjában a Budán lévő Horthy palota közelében kimászott. A felderítő megfigyelést elvégezve, a bűztől fulladozva a csőben visszatért sajátjaihoz, a helyzetről jelentést tett a parancsnokságnak. A művelet végrehajtásáért Malahov vörösflottilás megkapta a vezérőrnagy személyes köszönetét a hadtestről (sic), aki találkozott a csoporttal..."

Látható, hogy semmilyen a német vonalak mögül a föld alatti szennyvíz vezetéken át hozott "nyelvről" nem esik szó a dokumentumban. A felderítést megfigyeléssel végezték. Az egyik legkorábbi leírás a Budai föld alatti járatokban történő utazásról a Komszomolszkaja Pravda 1959. december 29-i számában található A. Kraminov és T. Kutuzov újságírók cikkében, "Dunai hősök" címmel: - "...Este a 13 főből álló csoport leereszkedett az aknába. Az élükön - Kalganov. Csöndben mentek. A bűz elviselhetetlen volt. Gázálarcot viseltek. A vasbeton folyosó szűkült. Négykézláb kellett kúszni. A cső elágazott. A csapat is kettéoszlott, - jobbra ment Viktor Kalganov, Georgij Veretennyikov..., balra - Venedikt Andrejev, Alekszej Cseidze, Vaszilij Globa, Grigorij Kocar, Alekszej Gura, Dimitrij Vonljarszkij..."

Ez a kiadvány kis híján fél évszázados. A szerző csak azért idézte, hogy illusztrálja Dimitrij Dimitrijevics Vonljarszkij szerény megjegyzését: - "...jártam a csövekben". Természetesen, enélkül az aktív személy nélkül ez sem történt volna meg.

cseidze.png

Ami az ebben a cikk-részletben említett Alexej Cseidzét illeti, az ő neve, kétségkívül, különös figyelmet érdemel mindazok részéről, akik a dunai tengerészgyalogosokról írnak. Az a helyzet, hogy ez a felderítő, egy tragikus dunai baleset következtében mindkét kezét és lábát elvesztette és teljesen megvakult. Ebbe a kétségbeesett helyzetbe kerülve elhatározta, hogy az emlékiratain fog dolgozni, és több könyvet is hagyott ránk, melyekben a Budai járatokban végrehajtott műveletek leírása is megtalálható. Nem fogjuk a figyelmünket a vak nyomorék által lediktált anyag teljes vagy részleges történelmi hitelességére fordítani. (Az elbeszéléseit úttörő-kutatók jegyzetelték le). Inkább azt jegyezzük meg, hogy minden könyvének (a szerző hatot ismer) minden sora, minden egyes betűje azokról a hőstettekről tanúskodik, melyeket ez a nyomorékká vált harcos a háború utáni időkben hajtott végre. Alapjában véve, az ilyen emberek számára a háború sohasem ért véget. Annak szelétől égetve bátran harcoltak életük utolsó napjáig. És mindaz, amit Alexej Cseidze tett amikor a könyveit létrehozta, az emberi lélek legnagyobb eredményeivel lenne csak összemérhető.

1945 január-februárjában az újságok folyamatosan publikálták a híreket a harcban elfoglalt városokról, a kilőtt tankokról, lelőtt repülőgépekről. Csak Budapesten mérték a sikereinket a rohammal elfoglalt háztömbökben. Második hónapja nem maradt ki az Informbüro jelentéseiből az unalmas frázis: - "Budapesten folytatódtak a harcok, melyek során csapataink ennyi meg ennyi háztömböt foglaltak el." 1945. januárban Pest teljesen felszabadult. A bekerített csoportosulás most már csak Budán állt ellen. Az ellenséges védelem rendszere vastag falú kőépítményeken alapult, melyek a magas hegyeken, meredek sziklás lejtőkön helyezkedtek el. De itt sem tudott sokáig kitartani az ellenség. Eljött a Buda elleni utolsó támadás ideje.

A Buda elleni utolsó támadásban a 83. tengerészgyalogos dandár fontos szerepet kapott. A támadási sávjának szélessége nem volt kisebb, mint a szomszédos lövész hadosztálynak, melynek az állományában ezredek, és nem zászlóaljak voltak. A sáv a vasúti töltésnél - a "dambánál" kezdődött. Jobbra a Duna part volt, balra - a szomszédos 316. lövész hadosztálytól elválasztó vonal a Kelenföld vasútállomástól a Bartók Béla úton haladt végig a vasútvonallal történő kereszteződéséig, majd a Vincellér utcán az Imre Herceg utcáig, és tovább - a régi város tömbjei között, felemelkedve a Gellért hegyre a tetején lévő erődig. A tengerészek rohamcsoportjait utasították, hogy törjék át az ellenséges védelmet a "dambán", foglalják el a lakónegyedeket a Gellérthegytől délre a Lágymányos városrészben, rohammal foglalják el ezt a hegyet, majd a távolabb fekvő Királyi Palotát is a Duna fölött lévő magas dombon.  Ezek az objektumok mind az ellenséges védelem központjai voltak. A tüzérségi előkészítés céljára a dandárhoz további tüzérséget rendeltek. A zászlóaljaknak megerősítés céljából robbanóanyaggal ellátott utászokat adtak.

szmirnov_gratulal.png

L. K. Szmirnov dandárparancsnok, figyelembe véve a feladat kis mélységét - két kilométer, úgy döntött, hogy egyidejűleg mér csapást az ellenséges védelemre a dandár teljes erejével. A meglepetés biztosítása érdekében lényeges átcsoportosítást nem hajtottak végre. A zászlóaljak a fronton elfoglalt vonalaikból indultak. A támadás megkezdése előtt a szakaszokból páncéltörő puskákkal, géppuskákkal és utászokkal megerősített rohamcsoportokat alakítottak ki.

V. P. Bisztrov sorhajóhadnagy jobb szárnyon lévő 144. tengerészgyalogos zászlóalja azt a feladatot kapta, hogy támadjon a Dunával párhuzamosan futó Budafoki út mentén, foglalja el a lakóházakat és a Műszaki Egyetem épületét, jusson ki a Ferenc József híd előtti térre. A továbbiakban támadjon a Duna part mentén.

D. D. Martinov őrnagy 305. tengerészgyalogos zászlóalja a dandár harcrendjének közepén támadott a Fehérvári sugárút mentén, azzal a feladattal, hogy jusson ki a Móricz Zsigmond térre majd a Gellérthegyre.

I. G. Beljak 16. tengerészgyalogos zászlóalja a dandár bal szárnyán támadott, és az volt a feladata, hogy foglalja el a lakónegyedeket, jusson ki a Lenke térre, érje el az Imre Herceg utca vonalát és tovább - a Gellért hegy tetejére.

Több, mint másfél hónapja dühöngött a harc Budán. Minden nap tovább növelte az áldozatok számát mindkét oldalon, halált és újabb szenvedést hozott a lakosoknak, akik a körülzárt város sötét pincéiben bujkáltak, hidegben, éhségben és szükséget szenvedve. Magyarország meggyötört fővárosában a megszállók túszként tartották a magyar katonákat és tiszteket, a részvételüket követelve a védelemben. De a büszke magyarok nem akarták a németeket szolgálni és részt venni fővárosuk elpusztításában. Egyedül, vagy akár csoportokban is megpróbáltak kiszabadulni a hívatlan vendégeik karmai közül, dezertáltak vagy megadták magukat.
Németellenes hangulat mindig is létezett a magyar hadseregben. És amikor a németek szégyentelenül erődítményeket kezdtek építeni mindenfelé az általuk megszállt magyar földön, még utolsó szövetségesük fővárosában is, a múzeumi védettségű Budapestet egy újabb erőddé alakítva, a magyarok szeméről végül lehullt a hályog. És nem csak a katonák, hanem a tábornokok sem akartak osztozni a vesztesekkel a közelgő katonai vereség keserűségében.

Budapest

7. rész

Az eredeti mű: Mihail Vlagyimirovics Asik: A 83. önálló Novorosszijszki-Dunai, kétszeresen Vörös Zászlós, Szuvorov renddel kitüntetett Tengerészgyalogos Dandár. 1944-1945, Moszkva, 2008. Alábbi a Budapest c. fejezet egy részlete olvasható.

A 76 mm-es tüzérosztály 3. ütege tűzszakaszának parancsnoka A. M. Kirillov hadnagy a szerzőhöz írt levelében így írta le a kialakult helyzetet: - "...behívtak az osztálytörzshöz. Ott M. L. Zsevzsik őrnagy (a 76 mm-es tüzérosztály törzsfőnöke) parancsot adott, hogy a sötétség beálltával az üteget állítsuk páncélvédelemre a Budáról kivezető út elágazásához. Az ütegünk így két tűz közé került. Hallgattuk az ágyútűz hátulról érkező morajlását. Az ütegünk öt napon keresztül állt páncélvédelemben. Az ágyúkat gondosan álcáztuk. Nappal három fő állt szolgálatban az ágyúknál, a többiek meg egy háromemeletes ház pincéjében pihentek. Éjszaka az üteg teljes harckészültségben volt, hogy visszaverje a tankokat és a gyalogsági támadásokat... Egyik reggel épphogy megérkeztünk az éjszakai szolgálatból, amikor valaki hirtelen beszaladt a pincébe és azt kiabálta, hogy a németek légideszantot dobtak le. Mi - a fegyverekért és kirohantunk a pincéből. Látjuk, hogy tényleg ejtőernyők ereszkednek le. De amikor közelebbről megnéztem, rájöttem hogy ezek konténerek. Három közülük a mi területünkön esett le. Az egyikben géppuska hevederek és gránátok voltak, a másikban - sajt és vaj, a harmadikban - benzin. A harckocsi veszélyt nemsokára felfüggesztették és az ütegünk visszatért korábbi állásába a töltéshez."

zsevzsik.png1945 január közepén a parancsnoki pontján megsebesült a 144. zászlóalj parancsnoka A. K. Frolov őrnagy. Hogy ez hogyan történt, azt D. M. Szerdjucsenko géppuskás közlegény írta meg a szerzőhöz írt levelében:

szerdjucsenko.png

- "...Az állásunk ellen intézett aknavető-tűzcsapás ideje alatt Frolov őrnagy felment a textilgyár tornyában lévő megfigyelőpontra. Onnan jól belátható volt az összes ellenséges tűzfészek. Az egyik akna a megfigyelőpont közelében robbant fel és Frolov őrnagyot megsebesítette a fején. Én ekkor jöttem ki a bunkerből és megláttam a föntről lejövő őrnagyot. Az egyik kezével a fejét tartotta, a másikkal a korlátra támaszkodott. Az arcán vér folyt. Felrohantam hozzá és ő, az eléggé megtermett férfi rám, a kicsire támaszkodott. Nagy nehezen elvezettem őt a segélyhelyre, ahol Savkova, a szanitéc szolgálat kapitánya orvosként dolgozott..."

savkova.png

A. K. Frolov őrnagy nem tért vissza a kórházból. Azt beszélték, hogy beiratkozott az M. V. Frunze nevét viselő hadiakadémiára. De a 144. tengerészgyalogos zászlóalj nem sokáig maradt zászlóaljparancsnok nélkül. Ez idő tájt tért vissza a kórházból I. G. Beljak őrnagy és átvette a 16. zászlóaljának parancsnokságát.

beljak.pngAz elhunyt N. I. Petrov őrnagy zászlóaljparancsnok helyettes helyére a géppuskás század parancsnokát I. J. Kulist nevezte ki. A géppuskás századot V. Konovalenko főhadnagy vette át. A 16. zászlóalj elhunyt törzsfőnöke helyére pedig G. Permjakov őrnagyot küldték. A munka nélkül maradt, a 16. zászlóalj parancsnoki posztját ideiglenesen betöltő V. P. Bisztrov sorhajóhadnagyot kinevezték a távozó A. K. Frolov őrnagy helyére - a 144. tengerészgyalogos zászlóalj parancsnokává.

bisztrov2.pngViktor Pavlovics Bisztrov akkoriban a 83. dandár egyik legkiemelkedőbb tisztje volt. Július-augusztusban a 305. zászlóaljat vezette. Majd, miután D. D. Martinov őrnagy visszatért a kórházból, a dandár törzsben dolgozott. A Gerjeni deszant műveletben felváltotta a sebesült zászlóalj parancsnokot, átvette a 16. zászlóalj parancsnokságát, és elvezette a nehéz utakon, sok harcon keresztül, Buda kerületeibe. Most ismét fel kellett váltania, vagy inkább - leváltania a 144. zászlóalj megsebesült parancsnokát. V. P. Bisztrov igazi katonatiszt volt, részt vett Odessza védelmében, Szevasztopol és a Kaukázus védelmében. A 144. zászlóaljat átvéve hősiesen vezette azt az 1945-ös győzelem küszöbéig.

A 144. zászlóaljhoz kerülve V. P. Bisztrov sorhajóhadnagy igyekezett bemutatkozni. Legelőször is aktivizálta a felderítést. A zászlóalj felderítők már többször próbáltak "nyelvet" szerezni, de nem jártak sikerrel.
Az olvasó számára már ismert újságban, melyet a 144. zászlóalj törzsfőnöke A. A. Szidorovics kapitány vezetett, van egy bejegyzés a felderítők egyik sikertelen kutatásáról. A kutatás során sikerült egy német géppuskást foglyul ejteniük, aki éjszaka szolgálatban volt a géppuskájánál. De, mikor a felderítőcsoport visszatért, a "nyelv" annyira ellenállt, hogy a felderítőknek végezniük kellett vele. Az elfogó csoportot ebben a sikertelen küldetésben a Dicsőség Rend mindhárom fokozatának birtokosa V. Sz. Grisin főtörzsőrmester vezette.

grisin.pngA szerző több mint egy évig szolgált ugyanabban a zászlóaljban mint Vaszilij Szemjonovics Grisin és a háború után levelezett vele. Nem volt magas műveltségű ember, de miután tudomást szerzett a szerző azon szándékáról hogy a dandár történetét megírja, a segítségére sietett. Felderítő szakaszának Budán végzett harci szolgálatairól így mesélt a levélben: - "...a vasúti pálya mellett voltunk védelemben. Ön bizonyára emlékszik rá, a felderítőszakaszunknak megparancsolták hogy végezzen harcfelderítést. Délután elmentünk az Ön körzetébe. Ön azt is mondta: - "Mit csinál? Mindannyiukat megölik!" De a parancs az parancs. A vasútvonal mentén kúsztunk a futóárokig. Megparancsoltam - mindenki dobja el a gránátot, majd majd vonuljon fedezékbe. Micsoda tűzzel feleltek a németek! Ijesztő volt nézni. Még egy támadást csináltunk és visszatértünk. A zászlóaljtörzs a cukorgyár pincéjében volt..."
A szerző sok ilyen, a frontélet felbecsülhetetlen értékű részleteit tartalmazó levelet kapott. Elmesélték, amit átéltek, nagyon gondoskodó emberek, akik tisztában vannak azzal, milyen fontosak a Nagy Honvédő Háború történetének részletei. Az egyikük - aktív felderítő-katona a Szovjetunió Hőse Dimitrij Dimitrijevics Vonljarszkij, a budai harcokról mesélve, lezseren megjegyezte: - "..."nyelveket" hoztam, jártam a csővezetékben...". Ki az, aki ne hallott volna a Budán harcolók közül a végtelen föld alatti járatokról - katakombákról a város alatt, melyek a török időkből és talán a római birodalom idejéből maradtak fenn. Rajtuk kívül, léteztek csatorna járatok-csövek és közönséges pincék az épületek alatt. Beszélték, hogy az egyik ház pincéjéből át lehet jutni a másik ház pincéjébe és így a város egész területe alatt át lehet jutni. És átjutottak! A flottila felderítői is jártak ezeken az útvonalakon. Az egységük Budapest déli elővárosában - Albertfalván volt, elég közel a 83. tengerészgyalogos dandár törzséhez.
J. F. Sztrehnyin moszkvai író a dunai felderítők hőstetteiről írta a maga idejében elég népszerű könyvét: "A szakállas osztag". De írásait összevetve azzal, amit meg lehet ismerni a dokumentumokból és egyéb megbízható forrásokból, a szerző meg van győződve róla, hogy Jurij Fedorovics Sztrehnyin egy művészi alkotást hozott létre - egy érdekes regényt, nem többet. Ezzel együtt, tisztelegve az író fantáziája előtt, meg kell jegyeznünk hogy amiről mesélt, annak nagy része teljesen valós tényeken alapul. Nem minden úgy volt, de attól még volt! A dunai flottila felderítői V. A. Kalganov főhadnagy vezetésével valóban mentek felderítő kutatásokra Buda föld alatti járataiban, és hogy erősítsék kis csoportjukat a 83. tengerészgyalogos dandár legfelkészültebb felderítőit vitték magukkal.

Ismerkedjünk most meg a háborús idők ma már történelminek számító dokumentumaival. Ez a Dunai flottila felderítőjének, Malahov Arkagyij Georgijevics vörösflottilásnak a kitüntetési jegyzéke.

malahov.png

Ezek után a szavak után: "A különleges haditett vagy érdem rövid leírása" - az alábbi szöveg következik: "13 felderítő harci művelet résztvevője (ebből háromszor az ellenség hátában)". A Budapestnél folyó harc ideje alatt, és magában a városban is kivételes bátorságot, merészséget és férfiasságot tanúsított.

Budapest

6. rész

Az eredeti mű: Mihail Vlagyimirovics Asik: A 83. önálló Novorosszijszki-Dunai, kétszeresen Vörös Zászlós, Szuvorov renddel kitüntetett Tengerészgyalogos Dandár. 1944-1945, Moszkva, 2008. Alábbi a Budapest c. fejezet egy részlete olvasható.

A 76 mm-es tüzérosztály 1. ütege F. Sz. Szudakov kapitány vezetésével az erőmű területén foglalt lőállást a 144. zászlóalj hátában. V. V. Saronyin főhadnagy 2. ütege a 305. zászlóalj tűzvonalában helyezkedett el. Az ellentámadások elhárításakor Saronyin zászlóaljparancsnok megsebesült. Az üteget az osztály politikai helyettesének Sz. I. Kalusztyan őrnagynak kellett átvennie. L. A. Kulcsickij kapitány 3. ütege, mely beragadt az átkelésnél, később érkezett meg és szintén elfoglalta a számára kijelölt állásokat. És minden további harcban a 16. tengerészgyalogos zászlóaljat támogatta a tüzével.kulcsickij.png

kirillov.png

A 3. üteg tűzszakaszának parancsnoka A. N. Kirillov hadnagy ezzel kapcsolatban írt a szerzőnek: - "Az ütegünk megérkezett Budafokra, ahol a felderítőkkel megkerestem az üteg törzset. A gyár pincehelységében helyezkedett el. Parancsot kaptam állások készítésére Albertfalván. A tüzelés fő iránya - a budai erőd a Gellérthegyen és a Királyi Palota, az úgynevezett "Horthy Palota" volt... A mai napig megvan a jegyzetfüzetem, amiben a lövedék kibocsátást vezettem. Idézem az adatokat: Horthy Palota és az Erzsébet híd. Kilőve 302 lövedék..."

 

 

 A 83. dandár aknavető osztálya, melyet V. I. Eldigin őrnagy vezetett, a 76 mm-es tüzérosztály után érkezett Budára és Kelenföldön az Édesipari gyár területén helyezkedett el a töltéstől nem messze.
A lőállások egy nagy raktárépületben helyezkedtek el, melynek kupolaszerű üveg teteje volt. Ezt a tető-mennyezetet az aknavetősök leszerelték, hogy az aknák szabadon kirepülhessenek a tetőn keresztül. Az aknavetősök irányított tüzet lőttek. A megfigyelőpontokon tapasztalt felderítők dolgoztak, az irányító szakasz parancsokának M. A. Csupilko hadnagynak a vezetésével.

eldigin.png


rudakov.pngÉs a Budai harcok egyre erőszakosabbá váltak. A veszteségek nagyok voltak. A 16. zászlóalj géppisztolyosa G. P. Rudakov a szerzőhöz írt egyik levelében megjegyzi: - "...sok testvérünk esett el ott. Ha figyelembe vesszük, hogy Gerjen előtt a zászlóaljban 500 fő volt, és kétszer vontak ki feltöltésre, akkor, amikor megsebesültem, Brik hadnagy azt mondta, hogy 50 emberünk maradt a zászlóaljból, és hogy el kell foglaljunk még két házat és csak akkor vonnak ki minket feltöltésre. Úgy vélem, hogy a zászlóaljunk körülbelül 1000 főt veszített halottakban és sebesültekben..." Ez egy átlagos résztvevő véleménye. Hivatalos veszteségi adatok zászlóalj, ezred, dandár szinten még egyetlen történésznek sem állnak rendelkezésére. De amatőr kutatóknak - annál inkább. A szakaszparancsnokok szinte teljesen kiestek a szolgálatból a zászlóaljakban. Az őrmesteri állomány is súlyos veszteségeket szenvedett. Így a szerző által irányított szakaszban megsebesült Golovanov tengerészkadét szakaszparancsnok helyettes, három rajparancsnok - Koselev és Rahmanov őrmesterek, A. Hasznutdinov törzsőrmester és életét vesztette Ibrahimov őrmester. Vagyis, az összes fiatal parancsnokot kiiktatták. A sorállomány veszteségei sem voltak kevésbé súlyosak. A zászlóaljakat természetesen feltöltötték, de egyik egység sem érte el sosem a teljes feltöltöttséget. 

Hogy elkerüljék a szükségtelen vérontást a háború végén, a parancsnokságunk eléggé elfogadható megadási feltételeket ajánlott fel a Budapesten körülzárt helyőrség számára. Minden önmagát megadó német számára garantálták a biztonságot, a sebesültek számára - orvosi ellátást, a magyar katonáknak ezen kívül, - azonnali hazabocsátást. 1944 december 29-én a frontvonalon felállított hangosbeszélőkön keresztül éjjel-nappal sugározták német és magyar nyelven ezeket az ajánlatokat.

Az ultimátum által megszabott határidőn belül a mi oldalunkon tűzszünet rendeltek el és parlamentereink a német állások felé indultak. A Pesten lévő 2. Ukrán front részéről két fő kísérettel Steinmetz Miklós kapitány ment parlamenterként, aki nemzetiségére nézve magyar volt, egy aktív forradalmár fia, aki a Spanyol polgárháborúban a Nemzetközi brigádokban harcolt Spanyolországban a spanyol nép szabadságáért. Amint a nagy fehér zászlóval ellátott autója megközelítette a német állásokat, lövések dördültek. Steinmetz M. és Filimonyenko őrmester a helyszínen életét vesztette, a sebesült Kuznyecov alhadnagynak pedig sikerült megmenekülnie.

Egyidejűleg a Budán lévő 3. Ukrán Front részéről fehér zászlóval ment a német állások felé I. A. Osztapenko kapitány, Orlov főhadnagy és Gorbatyuk őrmester. Német tisztek találkoztak velük, a főhadiszállásra vitték őket és ott kijelentették, hogy elutasítják az ultimátumot és nem folytatnak további tárgyalásokat. Amikor a parlamenterek visszatértek és átlépték a frontvonalat, a hátuk mögött lövések dördültek. I. A. Osztapenko kapitány életét vesztette. A többiek csodával határos módon életben maradtak.
A katonai hagyományok ősidők óta a legsúlyosabb bűncselekménynek tekintik a követek és a parlamenterek meggyilkolását. Ezt a rendelkezést a Hágai nemzetközi konferencián 1907-ben elfogadott egyezményben rögzítették. De a német parancsnokság sohasem vette figyelembe a nemzetközi jogot, és nem első alkalommal ítélte az általuk megszállt város lakóit hihetetlen szenvedésre és halálra. A fasiszták Budapesten elkövetett aljas bűncselekményéről az egész világ értesült, a parlamenterek halálának helyszínén a magyar kormány emlékműveket állított. Legnagyobb sajnálatra, ezek az emlékművek már nincsenek a helyükön... A történelmi emlékművek elpusztítása ugyanolyan undorító, mint a parlamenterek megölése.
A parlamentereket agyonlövő, Budapesten körülzárt németek erősen hittek abban, hogy megsegíti őket a bekerítő gyűrű külső frontján támadó néhány SS hadosztály, melyeket a Nyugati frontról dobtak át Budapesthez. A Balaton körzetéből több erős ellentámadást hajtottak végre, a frontot áttörték a 4. gárdahadsereg sávjában és egészen a Duna partjáig nyomultak előre. Miután elfoglalták Dunapentele és Adony községeket Budapest felé törtek. Ezzel egyidőben a német csoportosulás éppen a 83. tengerészgyalogos dandár védelmi sávjában próbált meg kitörni a bekerítés gyűrűjéből. És mindez akkor történt, amikor az ellenséges ék éle, a bekerítés külső frontjába ágyazódva, néhány kilométerre volt a 83. dandár harcrendje mögött.
L. K. Szmirnov ezredes az egységeinek egy részét déli irányba fordította vissza az ellenséges csapatok felé, körkörös védelmet biztosítva ellenséges tankok áttörése esetén. Egyik este parancs érkezett - a dandár hátsó egységeit vonják vissza Budafokra és építsenek ki ott állásokat, a dandár számára körkörös védelmet biztosítva.

Budapest

5. rész

Az eredeti mű: Mihail Vlagyimirovics Asik: A 83. önálló Novorosszijszki-Dunai, kétszeresen Vörös Zászlós, Szuvorov renddel kitüntetett Tengerészgyalogos Dandár. 1944-1945, Moszkva, 2008. Alábbi a Budapest c. fejezet egy részlete olvasható.jelcov.png

Hőstettéért, melyet a Dnyeszter torkolaton történő átkelés során vitt véghez, Jelcov kapitányt a Szovjetunió Hőse címre terjesztették fel. Ezt a címet az 1945. március 24-án kelt rendelet adományozta számára. Mindössze három hónap híján nem élte meg a kapitány ezt a napot. A kubáni "Hajnal" 1982. május 9-i számában a róla szóló hosszú cikkben így írták le halálának eseményeit: - "A század szanitéc instruktora Larisza Manzsosz (Kascsenko) meséli: "...Jelcov támadásba vitte a századát, a tengerészek előtt futott. Az útjában akna robbant. Egy repesz megsebesítette a gyomrán. "A parancsnok megsebesült!" adták tovább a sorban. Utána rohantam. Ő pedig egyik kezével a sebesülését takarva, a másik kezével tüzelve, tovább futott. Több mint kétszáz métert futva, megbotlott és elesett. Én - hozzá. Felhasítottam a véres ruháját és elszörnyedtem, a belső részei kifordultak. Gyorsan visszatömve, kötözni kezdtem. Kinyitotta a szemét és megkérdezte: - "Élni fogok?" Megnyugtattam őt, befejeztem a kötözést és azonnal a segélyhelyre küldtem, ahol már elkezdett működni a kórházunk"
Így közölte le L. G. Kascsenko elbeszélését a kubáni újság. A szerzőhöz írt levelében pedig Larisza Grigorjevna azt írta: . "...Jól emlékszem a Budapestért folyó harcokra, amikor Iván Jelcov halálosan megsebesült. A gyomrán is. Jól ismertem őt a Krímből. Nagyon bátor volt. Igaz, ivott és káromkodott és a nőket nem kedvelte. Nagyon féltem tőle. Amikor az egységükhöz kerültem, reszkettem. De ő valamiért barátságosan üdvözölt engem...". Jelcov kapitányt Budán temették el, a háború után pedig áttemették a Pesten lévő Kerepesi katonai temetőbe. Sírjára a magyar kormány egyéni emlékművet állíttatott. A többi elhunyt részére - közös emlékműveket.
A 16. tengerészgyalogos zászlóaljban szolgált N. K. Kurinyev közlegény a szerzőhöz írt levelében így számol be erről az epizódról: - "...a töltés tetején megállítottuk a gőzöst. A vonat megállt és a német tankok ekkor csak a híd alatt tudtak áthaladni. Ott halt meg a barátom Viktor Bozeneusz. Levonszoltam Viktort és a holttestére köveket dobáltunk. Hallom hogy a másik oldalról vlaszovisták kiabálnak: . "Na, polundra, kitartás!" És lőni kezdtek a vagonokra. Bennük, úgy tűnik, lőszerek voltak és elkezdtek felrobbanni. Nekem épphogy sikerült a házikóhoz menekülni, és ott a srácaink már védelembe vonultak. A németek mentek előre. Ekkor érkezett meg a mi bátor Iván Szemenovics Jelcovunk és közvetlen közelről lőni kezdett a felénk közeledő autóbuszra. Egyszer csak azt hallom - "Jelcovot megölték!".
Hasonlóan nehéz harcot vívott a 16. zászlóalj 3. százada is. A vasútvonal közelében álló nagy házhoz megérkezett A. F. Csumakov hadnagy szakasza és észrevette a szállító vagonokat, melyek lassan haladtak a vasúti híd felől. A tengerészgyalogosok megállították a vonatot. Az utolsónak bizonyult, mert a németek a Dunán átívelő hidat hamarosan felrobbantották. A tehervagonokban lőszer volt, amit a Duna jobb partján harcoló német hadosztálynak szántak. A budai harcok egész ideje alatt, mely még nagyjából másfél hónapig tartott, ezek a vagonok az úton álltak.
Ha megnézzük a Budapest déli részén folyó harc néhány napjának eredményeit, akkor láthatjuk hogy milyen veszteségeket szenvedett a 83. tengerészgyalogos dandár. Időnként úgy tűnt, hogy a zászlóaljak parancsnoki állomány nélkül maradtak. És valóban, a 144. zászlóaljban életüket vesztették: - a zászlóalj parancsnok helyettese F. E. Kovalenko kapitány és a 2. század parancsnoka A. I. Makszimovics főhadnagy. Megsebesültek az 1. és 2. század parancsnokai G. V. Kalmükov és A. I. Lebegyev főhadnagyok. A 305. zászlóaljból sebesülés miatt távozott a 2. és 3. század parancsnoka K. I. Batyai főhadnagy és E. G. Larikov kapitány. A 16. zászlóaljban életüket vesztették: a zászlóaljparancsnok helyettese N. I. Petrov őrnagy, a zászlóalj törzsfőnöke L. I. Frolov kapitány, a 2. század parancsnoka I. Sz. Jelcov kapitány, megsebesült a 3. század parancsnoka I. Z. Fisman kapitány.
A 83. dandár tüzérosztályai is nehéz helyzetben voltak. Ahogy a tengerészgyalogos zászlóaljak is önállóan működtek útban Buda felé, úgy a dandár tüzérsége is osztályonként működött.

albesenko.pngN. I. Albesenko gépvontatású páncéltörő tüzérosztálya, miután a 16. és 144. zászlóaljak deszantjait támogatta tüzével a Dunán keresztül, visszatért Gerjenbe és pontonhídon keresztül átkelt a jobb partra. Ott Pakson, Dunapentelén, Adonyon, Ercsin, Érden keresztül Budatétényre érkezett. És azonnal be is kapcsolódott a harcba dandárjuk 16. és 144. zászlóalja mögött. Hosszú ideig az OIPTD ágyúi (12 darab 76 mm-es ágyú) jelentették az egyetlen lehetőséget a tengerész dandár zászlóaljainak tűztámogatására a töltésnél folyó harcokban. A dandár zászlóaljainak részét képező 45 mm-es ágyús szakaszok, bátorságfokozó hatásukat leszámítva, a gyalogság számára nem tudtak lényeges segítséget nyújtani.
Az OIPTD, a három tüzérütegen kívül tartalmazott egy páncéltörő puskás századot és a PVO (légvédelmi) szakaszt Voropajev hadnagy parancsnoksága alatt. Ennek a szakasznak a géppuskása a kercsi T. V. Csicserov a következőket írta a szerzőnek: - "...Budán az egyik ellentámadásban a németek zsákmányul ejtették az egyik ágyúnkat és a "Studebakert". Albesenko őrnagy ezért "borsot" [jelentése: erőteljes letolást] adott a tüzéreknek, de ők semmit se tudtak tenni. És, amikor Budát elfoglaltuk, megtalálták az ágyújukat és a járművet sértetlenül. Csak a radiátor rongálódott meg kissé. De a balról szomszédos osztály tüzérei el akarták azt rabolni. De rendszám volt rajta és horgony volt a kabin ajtajára festve..."
Saját útja volt Budára I. H. Moszkalenko őrnagy tüzérosztályának is. Ez volt az amelynek ágyúi sikertelenül támogatták a 144. zászlóalj harcait a Csepel szigeten. Onnan 1945. január 2-án éjszaka az 1. és 2. ütege a Dunán keresztül partot váltott Dunavecse városkánál. De a 3. ütegnek nem sikerült partot váltania: a jégzajlás megakadályozta a partváltást. Néhány napig a bal parton kellett maradnia. Mihelyt Budára értek, a tüzérek elfoglalták a számukra kijelölt tüzelőállásokat és bekapcsolódtak dandárjuk zászlóaljainak támogatásába, melyek a töltésnél működtek.
A tüzérosztály hadtörténetének ezen fejezetéről rendkívül érdekes levelet küldött a szerzőnek az 1. ütegben szolgált N. N. Korcsagin közlegény: . "...Moszkalenko őrnagy osztályának ágyúi lóvontatásúak voltak. Ez gyakran megnehezítette az előírt feladatok végrehajtását. És íme - Buda. Állandó, folyamatos utcai harcok nagyvárosi környezetben, erősen egyenetlen területen. Én mint irányzó nem sok mindet láttam a helyemről. Térképet nem láttam ezért nem vettem észre, hol végződik Budafok és hol kezdődik Buda. 1939 mintájú hadosztályágyúkkal voltunk felszerelve. Az ágyú összesen 2300 kg, a pajzzsal együtt - több mint 3,5 tonna. Az utcai harcban nem tudtuk használni a teljes 6 lovas fogatot. Csak egy erős párt hagyhattunk meg. Nekik kellett felvontatniuk az ágyút a hegyekbe és visszatartani ereszkedéskor. A harcrendben mentünk vagy néhány méterrel mögöttük... és végül, - az elátkozott töltés. Miért tűnt olyan nehéznek. Azt gondolod csak egy vasúti töltés. De valójában a közvetlen közelében belsőudvaros házak álltak. Gyerekkoromban hallottam ilyen házakról, de nem tudtam, hogy mi lehet az..." Nagyon jellegzetes megjegyzés. Végül is, a tengerészgyalogosok többsége nem városi lakos volt és egy sokemeletes házban, sok bejárattal, lépcsőházakkal, zárt lakásokkal nyitott alagsorokkal, sötét padlásokkal - minden olyan szokatlan volt számukra.

süti beállítások módosítása