Az eredeti mű: Mihail Vlagyimirovics Asik: A 83. önálló Novorosszijszki-Dunai, kétszeresen Vörös Zászlós, Szuvorov renddel kitüntetett Tengerészgyalogos Dandár. 1944-1945, Moszkva, 2008. Alábbi a Budapest c. fejezet egy részlete olvasható.
Éjszaka ezen a szakaszon csend honolt. De Buda nyugati részén morajlott a harc. Ott a bekerített csoportosulás tett egy utolsó kétségbeesett próbálkozást, hogy kitörjön az elzárt városból. Egy szűk területre, valójában - egyetlen utcára csoportosulva jelentős német erők (a "Második világháború története" 10. kötete azt mondja, hogy több mint 12 ezren voltak) szétszórták útjukból a rohamcsoportjainkat, akik, érthetően, nem voltak jó védelmi pozícióban, és kitörtek a városból. A Budapesttől nyugatra lévő erdőkben a kitörőket hamarosan újra bekerítették... A 12 ezerből csak 785 fő jutott el a sajátjaikhoz. A németek meg tudják számolni az embereiket. Ebben a számban meg lehet bízni...
Február 12-e ködös hajnalán jelzőrakéták jelezték a támadás folytatását. Ezen a napon a dandárnak rohammal el kellett foglalnia az erődöt, mely több szinten helyezkedett el a Gellérthegyen. Ez a hegy meredeken nyúlik a Duna fölé. A hegy tetején - az erőd. A teljes idevezető út alatt az ostromlott város a hideg kő belsejét, sötét padlásait, lőréseit mutatta a tengerészgyalogosoknak. És amikor fel kellett mászni a felső emeletekre, állandóan maguk előtt látták, mint előrenyomulásunk célját, a nagy hegyet, hóval borítva és egy szürke erőddel a tetején. Az erőd és a hegy minden egyes lövés után egyre közelebb és közelebb került. És ki ne tudná a harcolók közül: ha feltűnt egy magaslat - meg fogjuk rohamozni. A tábornokaink bizonyára nem ismerték a mondást, hogy az okos ember nem megy a hegyek közé. A háborús időkben a katonai vezetőink nem tanulták meg, hogyan kerüljék meg a hegyeket. Ők, szegények, szinte mágnesként vonzódtak a különféle dombokhoz, lejtőkhöz és magaslatokhoz. Ez volt az oka, hogy a tengerészgyalogosok az éjjel-nappal előttük magasodó kőhalomra félve tekintettek.
És a félelmeik beigazolódtak. Február 12-e ködös hajnalán jelzőrakéták jelezték a támadás újraindulását.
És természetesen a 83. dandár mindhárom zászlóalja a Gellérthegyet kapta, melyen az ostromlott Buda legfanatikusabbjai helyezkedtek el.
A jobbszárnyon lévő, a Duna mentén támadó 144. zászlóalj két részre oszlott. Az egyik csoportnak a zászlóaljparancsnok vezetésével a rakpart mentén kellett támadnia és elfoglalni a Gellérthegy alatt lévő barrikádot, a másiknak pedig A. A. Szidorovics kapitány törzsfőnök vezetésével keresztül kellett mennie a hegyen a Duna felé néző lejtőhöz.
Az egyik legelső háború utáni könyvben, melynek címe "Harcban Budapestért" (Katonai Kiadó, 1947.), az író Sz. Sz. Szmirnov, akit hamar híressé tettek a Breszti erőddel, az Adzsimuskaji katakombák védőivel és más félig elfeledett háborús történetekkel kapcsolatos kutatásai, így írt: "...A hajnal első sugaraival tüzérségünk tüzet zúdított az erőd falaira. Buda hőseinek - Martinov, Beljak és Bisztrov tiszteknek - három zászlóalja aknamezőkön és barrikádokon át rohant fel a gránit lejtőn... A harc az erőd falai közt dühöngött. Egy órával később a citadella elesett". Egyébként, leveleikben a magyar önkéntesek a Gellérthegyen lévő erődöt nem is hívták másként, csak mint "Citadella".
A Citadellát a Duna felől megkerülve és a Gellérthegy tetejéről egy futó pillantást vetve a városra, a 144. zászlóalj tengerészgyalogosai elkezdtek leereszkedni a Királyi Palotához, a városba. A Királyi Palota felé az ereszkedés végig egy széles parkon keresztül történt, gyér, lombtalan fák között. Körben - kásás hó, minden szürke, koszos, komor. Ebben a környezetben Budapest kecses szépségét nehéz volt észrevenni: a lerombolt város elszenesedett romokban hevert.
A hegyről a széles térre ereszkedve, mely tele volt sárgászöld német páncélozott szállítójárművekkel, járművekkel, ágyúkkal és lovaskocsikkal, a tengerészgyalogosok meglátták maguk előtt a bástyákat, tornyokat és a Királyi Palota kupoláját. A Kremlhez hasonlóan egy magaslaton állt, amit régi erődfalak öveztek.
A. T. Csub tüzérségi felderítő sok év elteltével így jellemezte azt a napot: - "Buda ostromáról nem maradtak meg különleges részletek az emlékezetemben. A naplómban feljegyeztem, hogy a Gellérthegy tetején lévő erőd 02.11. estére lett elfoglalva, a Királyi Palota pedig - 02.12. délelőtt. Február 12-én eltűnt egy felderítőm két rádióssal. Sehogy sem tudtam kapcsolatba lépni velük. Ezért délután elmentem a 144-esekhez (ők lettek Bisztrovhoz rendelve). Elmentem egy térre, aminek a nevére nem emlékszem. Ez a Gellérthegy alatt lévő tér volt, amiről egy kijárat nyílt a Dunán átvezető felrobbantott hídhoz. A hegy alatt volt egy kis emlékmű, vasráccsal elkerítve a tértől. A tér tele volt hóba fagyott hullákkal. A kocsik közvetlenül a hullákon mentek át, összezúzva és törve őket. Szörnyű kép volt! Csak 02.12-e estére találtam meg a fiaimat, akik sértetlenek voltak. De erről a térről mai napig álmodok éjszakánként..."
Éppen ezen a téren gyűjtötte össze a bekerített csoportosulás parancsnoksága az embereket az utolsó kétségbeesett kitörésre a bekerítés gyűrűjéből.
Azt, amit a 83. dandár tengerészgyalogosai Horthy palotának, majd Királyi Palotának hívtak, a magyarok Budai erődnek - Várnak, néha Kastély hegynek hívják. Valójában ez egy egész város, helyenként erődfalakkal, bástyákkal, szintekkel. A falakon lévő réseken át, melyet az angol-amerikai bombázások és tüzérségünk csapásai alakítottak ki, a tengerészgyalogosok rohamcsoportjai behatoltak a Királyi Palotába. Azután a rohamcsoportok a belső lépcsőkön felmásztak az emeletekre, ott a belső udvarokban elhagyott könnyű járműveket találtak, melyek valamilyen úton-módon idekerültek. Így emeletről emeletre mentek a rohamosztagosok egyre feljebb és feljebb, míg el nem értek az igazi palotai termekbe. Ott két-három rétegű fa priccseken, vagy egyszerűen a padlón német sebesültek feküdtek. Az ostrom másfél hónapja alatt sok sebesültet hoztak ide. Az élők mellett gyakran holtak feküdtek. Látszott, hogy régóta nem gondozta őket senki. Így feküdtek az élők a holtakkal a bemocskolt udvari luxusban, az intarziás parkettán, a széles díványokon. A tengerészgyalogosok borzalommal a szívükben mentek át ezen az aranyozott poklon. És hirtelen az egymás mellett heverő testek halmazából az élve rothadó félholtak elkezdtek kilökni néhány nyöszörgő, szánalmasan vinnyogó, német egyenruhát viselő nyomorékot. Szemügyre véve - ázsiai arc! Kalmüknek tűntek. Azután találtunk a sebesültek között más "németeket kiszolgáló" árulókat is.
Minden katonánál, aki átment az égő Budán, aki még nem hűlt le a harc után, minden vlaszovista-áruló erős megvetést, teljesen érthető undort váltott ki. Ezen kívül, nemrég, a városi háztömbökért folyó harcok idején, nem egyszer hallottak a német állások felől érkező orosz nyelvű káromkodást, fenyegetéseket, sértéseket. Nagyon kellemetlen volt tudni, hogy a német oldalról honfitársad céloz rád.
