Az eredeti mű: Mihail Vlagyimirovics Asik: A 83. önálló Novorosszijszki-Dunai, kétszeresen Vörös Zászlós, Szuvorov renddel kitüntetett Tengerészgyalogos Dandár. 1944-1945, Moszkva, 2008. Alábbi a Budapest c. fejezet egy részlete olvasható.

És itt újra találkozva velük: - a sebesült német katonák könyörtelenül kilökték a győztes katonák lábai elé a tegnapi "szövetségeseiket". Hát újra megmutatták nekünk a tisztán európai gonoszságot...

Találtunk szobákat, ahol a sebesültek múzeumi bútorok között feküdtek - a falakon festmények, körbe fejedelmi bútorzat, selyemmel borított falak, réz és bronz, porcelán és márvány. Találtunk helységet, ami telis-tele volt valamilyen történelmi-álarcosbál anyaggal. Nem volt sem raktár, sem régi ruhák múzeuma. A harcok feszültsége megenyhült. Elkezdtek "mókázni". Valaki felvett egy huszár mente-kabátot, valaki a fejére húzott egy lehetetlen formájú szőrmekalapot. Egyikük talált egy lovagi páncélt, azonnal felvette és a folyosókon keresztül csörömpölt a középkori vassal.

A Budáért folyó harcban híradósként résztvevő és hivatásos művész V. T. Davidov könyvet írt "Front füzet" címmel (Szovjet művész kiadó, 1965), melyben így mesélt arról, hogy mi fogadta őt a Királyi Palotában:- "... Bejártam a folyosókat és a lépcsőházakat, egy puha "kulturális" rétegre lépve, mely trágyából, rongyokból, szénából és különféle katonai és palotai szemétből állt. Jártam a jelmezteremben: ott a padló szó szerint embermagasságban tele volt szórva régi jelmezekkel, egyetlen halomba keverve és taposva. A palota árkádjai alatt tábori konyha égett. Az elszenesedett parázs csípős füstje összekeveredett az égett búzakása és lóhús kellemetlen szagával. Néhány helyen, hogy folytatni lehessen az utat, emeletről emeletre kellett leereszkedni a szövetségeseink bombái által okozott hatalmas lyukakban. Így jutottam le az alagsorba vagy földszintre. A falban lévő íves rés sátorlapokkal volt elfüggönyözve. Benéztem mögé. Hosszú földalatti folyosó vezetett a belsejébe kétszintes priccsekkel. Sebesültek és halottak feküdtek rajtuk sorokban. A német kitartás fanatizmusa okozta ezt a rémálmot..."

A palotában tartózkodással kapcsolatban a szerző tud egy mulatságos epizódot, ha volt egyáltalán bármi "mulatságos" abban a szörnyű időben.

A szerzőhöz írt egyik levélben a 83. dandár veteránjának fia - Szemjon Naumovics Levin idézett fel egy történetet apja frontéletéből: - "...Misa papa elmondása szerint, a Horthy palota megrohamozását követően, ő (a levélíró apja már ismert az olvasó számára - a politikai osztály fényképésze Naum Levin főtörzsőrmester) a királyi hálószoba függönyéből készített kapcát magának, amire büszke is volt..."
A "mulatságos" itt az, hogy a szerző rohamcsoportja is járt a királyi hálóban és ott is éjszakázott. És kapcát is cserélt. Csak nem függönyből készítette, hanem valamilyen fehér anyagból, talán - lepedőből. A lepedő sarkaiba vörös fonallal korona volt hímezve oldalra dőlt kereszttel.

A 83. dandár tengerészgyalogosai három napot tartózkodtak a királyi palotában. Hogy megszabaduljanak a fojtogató bűztől, a századok felmentek a felső emeletekre, ahol az ablakok ki voltak törve a bombázások és tüzérségi tűz miatt. Hideg és sötét volt. A katonák megpróbálták begyújtani a kályhákat hogy melegedjenek. Ezeket a napokat a német sebesültek közvetlen közelében töltötték el. Voltak forrófejűek, akik azt a nézetet vallották, hogy bosszút kell állni a németeken azokért a fiúkért, akiket ők szaggattak darabokra a kórházainkban, melyeket a Balatontól a Dunáig való áttörésük napjaiban foglaltak el. De erre mindig akadt néhány csendes, nyugodt ember és a német sebesültekkel szemben semmilyen túlkapás nem történt. Nemsokára a szemünk láttára kezdték el őket speciálisan előkészített kórházakba vinni, amit a németek sohasem tettek meg az általuk foglyul ejtett sebesültjeinkkel.

Mindhárom nap, amíg a tengerészgyalogosok a Királyi Palotában éltek, a sötét sarkokból piszkos, hosszú hajú német katonák másztak elő. Valahonnan a föld alól, a csatornából húztak elő egy német tábornokot, a bekerített csoportosulás parancsnokát. Nem érdemes a tengerészgyalogos dandár dicsőséges történetében megemlíteni az ő aljas nevét. Parlamentereink gyilkosa nem méltó a történelmi emlékezetre.

A 144. zászlóalj egykori törzsfőnökének, A. A. Szidorovics kapitánynak a szóbeli visszaemlékezésében, melyet a szerző jegyzett le a vele való találkozás során, vannak sorok, melyek kapcsolódnak a Királyi Palotában tartózkodás időszakához: - "Amikor két-három napig a palotában voltunk, minden nap haltak meg emberek. A sötét sarkokból lőtték le őket. A dandár törzstől P. P. Tatarincev őrnagy intézkedett és mindenkit begyűjtött. Okos, gyakorlatias ember volt. Fél szóból megértett minden jelentést. Tanult térképolvasást..."

A Budán folyó harcok 1945. február 13-án fejeződtek be. Ez a dátumot nyomták rá a "Budapest bevételéért" érdemrendekre, melyet a 83. dandár minden katonájának adományoztak. Ugyanazon a napon adták ki J. V. Sztálin Legfelsőbb Főparancsnokságának parancsát, amiben a harcban kiemelkedő parancsnokok között megemlítették a tengerészgyalogosok dicsőséges parancsnokát, L. K. Szmirnov ezredest.

A 83. tengerészgyalogos dandárról versekben is megemlékeztek. Szemjon Guzdenko haditudósító írta őket. Ezek a versek azt jelzik, hogy ő "látta Budát" és a "dambánál" is járt. Mivel ezeket a verseket mindig hiányosan és különféle változatokban nyomtatták ki, ezért a szerző emlékezetből idézi őket:

- Soha nem felejtem el, meddig leszek háborúban,
A felbolydult, tűzbe süllyedt Budát.
És a komp roncsait, a februári jégzajlást,
És a Duna jobb partja, feldúlva, mint egy földbunker.

Soha nem felejtem el, ahogy a "dambán" felegyenesedve,
Ment a Szevasztopoli matróz átlőtt kabátjában.
És az, aki legelsőként ért a Palota pincéibe,
Királyi vermutot ivott, úgy mint a vizet, sietve.

Hamar, meglásd, eljön a béke: messze leszünk.
És a moszkvai étteremben találkozom a barátommal.
Az asztaloknál elhallgatnak az emberek, bejönnek meghallgatni a szakácsok
És ismét Budáról megy a beszélgetés hajnalig.

És Budán szokatlan csend állt be. A pincékből előjöttek a kimerült, éhező lakosok. Sokan közülük elvesztették rokonaikat, fedél nélkül maradtak, elvesztették vagyonukat. Katonáink, akik tudták hogy mit jelent a szükség és az éhség, együtt éreztek a Budapestiekkel és mozgókonyhákról etették őket. Együtt távolították el a törmeléket, ideiglenes utakat építettek. Az utászok hamarosan pontonhidat építettek a Dunán keresztül és Buda ismét összekapcsolódott Pesttel. (A németek felrobbantották a hidakat, mi pedig építettük őket. De Európa el akarta felejteni ezt).

A Budai Várban a Kapisztrán téren felsorakoztak a magyar önkéntesek - szerény parádét tartottak. A Palota bejárata fölé a magyar hazafiak tiszteletére kitűzték Magyarország nemzeti zászlaját. A piros, fehér és zöld csíkok minden magyarban nemzeti büszkeséget ébresztenek.