Az eredeti mű: Mihail Vlagyimirovics Asik: A 83. önálló Novorosszijszki-Dunai, kétszeresen Vörös Zászlós, Szuvorov renddel kitüntetett Tengerészgyalogos Dandár. 1944-1945, Moszkva, 2008. Alábbi a Budapest c. fejezet egy részlete olvasható.

Emlékszem egy versre, amit akkoriban hallottam: - "Piros, feher, zeld - ist madjarul feld". Lefordítva ez azt jelenti: - "Piros, fehér, zöld - ez a magyar föld." A Kapisztrán téren a magyar zászló alatt álltak azok az önkéntesek, akiket az imént vontak ki a harcokból.

György István "Kétezerötszázan voltak" c. könyvében, melyet 1970-ben adtak ki Budapesten magyar nyelven, Kőszegi Albert szavait idézik, aki a magyar önkéntesek századát vezette a 83. dandár 305. zászlóaljában: - "A legerősebb érzések kerítettek hatalmukba, amikor a Vár legmagasabb pontján felvonták a magyar lobogót!"
"Várnak", mint már tudjuk, a magyarok a Királyi Palotát nevezték.

A Győzelem szele fújt Budán. A tengerészgyalogosok valahogy nem vették rögtön észre, hogy nincs nedves dunai köd, mely a város felett függött ezekben a napokban. A fényes, bőkezű tavaszi nap mindent beragyogott és felmelegített. Budán megjelentek az újságírók. Egyikük, P. N. Luknickij, az egykor jól ismert háromkötetes "Leningrád cselekszik" szerzője, új könyvében a "Magyar napló"-ban feljegyezte, amit saját szemeivel látott, amikor - "... Buda központjának utcáin kóboroltam, rakparton és dombokon, megtekintettem a régi emlékműveket, kolostorokat és templomokat, megfigyeltem, hogyan dolgozik a helyi lakosság az egész várost elborító romok eltakarításán. Sok holttestet, melyeket a romok közt találtak az utcákon és a házakban, a helyi polgárokból felállított különleges temető csapatok a bombák és lövedékek okozta legközelebbi kráterbe fektették és feltöltötték őket. Ezek főleg német katonák és tisztek holttestei voltak..." Ilyen megfigyelést tett a leningrádi újságíró a katonai temetésekről a budapesti utcákon. (A blokád alá vont Leningrádban, az ostromlott Odesszában, és még Sztálingrád romjaiban sem temettek sohasem lövedék- és bombakráterekbe...).

L. K. Szmirnov ezredes a Királyi Palotából a budafoki kiindulási pozícióba vonta vissza dandárját. És a tengerészgyalogosok a városközponton átvezető út során összegyűjtötték elesett bajtársaik holttestét, hogy eltemessék őket a "Dandár-temetőben" Budafokon, ahol másfél hónapnyi harc után már körülbelül hétszáz tengerészgyalogos nyugodott. Az elhunytak búcsúztatására felsorakozott a teljes 83. tengerészgyalogos dandár. Fúvószenekar játszott. A tiszteket koporsóban temették el, a katonák testét - sátorlapba burkolva. A 83. dandár felderítője G. P. Bondar a "Felderítő-barátok" c. könyvében emlékezett meg bajtársáról, akit aznap temettek el: - "... Vaszilij Kalinovics Sztruc koporsója a többi között állt egy közös, tankelhárító árokra hasonlító sírban. Hogy meg lehessen érteni gyászunk mélységét és veszteségünk teljes tragédiáját, mondok néhány szót ennek a katonának a harci útjáról. Vaszilij Sztruc 1941-ben Odesszát védte, majd - Szevasztopolt. Ott súlyosan megsebesült és kivonták az ostromlott városból. Az orvosok eltávolították néhány bordáját. Kötszerből sajátkezűleg készített fűzővel, arról szóló dokumentumokkal, hogy "szolgálat alól végleg felmentve", a felderítő visszatért a frontra. Védte a Kaukázust, Novorosszijszkot, Kercset, visszatért Szevasztopolba, részt vett a a Dnyeszter torkolatnál a deszant műveletben, Románián, Bulgárián, Jugoszlávián keresztül Magyarországra jött. V. K. Sztrucot háromszor tüntették ki. A Király Palota ostroma közben vesztette életét..."
A háború után a Budafoki temetőt felszámolták. A Budáért folyó harcokban elesettek maradványait áthelyezték Pestre egy kifejezetten katonai temetőbe, melyet Kerepesinek hívnak.

A háború utáni első években Budapesten a szovjet katonáknak és magyar testvéreiknek emlékműveket állítottak. Közülük a legjelentősebb a Gellérthegyen áll, a legmagasabb pontján, a Duna fölé magasodva, ott, ahol a 144. tengerészgyalogos zászlóalj átkelt a hegyen. Az emlékművet Felszabadulási Emlékműnek nevezték el, és egy gyönyörű nőt ábrázol, akinek pálmaág van a magasra emelt kezében. Az emlékművet Kisfaludy-Strobl Zsigmond magyar szobrász készítette. Az emlékműnek saját története van. Azt beszélik, hogy Budapest ostromának napjaiban Strobl szobrász medált készített, melynek a "Budapest elpusztítói" nevet adta. Az egyik oldalán - Hitler reliefje, a másikon - Sztálin félelmetes profilja. Ezért a medálért a szobrászt a magyar fasiszták letartóztatták. A börtönből akkor jött ki, amikor Budát a Vörös Hadsereg felszabadította. A szobrásznak valaki elmondta, hogy a "felforgató" medáljának képét, mely az ostrom napjaiban megjelent a "Budapesti katlan hírei"-ben, megmutatták Sztálinnak. Ő azt kérdezte - vajon a szobrász dolgozna-e a felszabadítók emlékművén? És ő azonnal munkához látott, létrehozva egy széles körben ismert műalkotást, mely a város szimbólumává vált. Az emlékmű lábánál eredetileg egy bronzból készült szovjet katona állt zászlóval a kezében. Már nincs ott... Nincsenek már azok az emlékművek sem, melyeket egykor a parlamantereink halálának helyszínén állítottak fel. De van rá remény, hogy Buda magyar lovagjainak emlékművei fennmaradnak. A 247 elhunyt magyar önkéntes sírján lévő emlékművön kívül állt egy csodálatos emlékmű a Vérmezőn, és egy másik - a Tárogató utcában, ahol a magyar önkéntes egységek megalakultak.

A Budán folyó harcok befejeződése után a 83. tengerészgyalogos dandár természetesen feltöltésre szorult. De a Fekete-tengeri flotta, melynek alapján a dandárt létrehozták, messze volt: - Budapest 1640 kilométerre helyezkedik el a Fekete tengertől. Onnan nem volt egyszerű utánpótlást küldeni. A Dunai Flottilának, melynek alárendeltségébe a 83. dandár visszatért, semmilyen lehetősége sem volt azt emberekkel feltölteni. A tengerészgyalogos zászlóaljakat csak a kórházakból visszatérőkkel tudták feltölteni. De nem sok ilyen akadt. A fő feltöltés a hadsereg tartalék ezredeiből érkezett. De ott - felállítanak egy menetoszlopot és megszámolják a sorokat, egyáltalán nem törődve azzal, hogy a harckocsizók harckocsizó egységhez kerüljenek, a tengerészek - tengerészekhez, az utászok - utászokhoz, és a tüzérek - a tüzérséghez. Azt, hogy a tartalék ezredekben hogyan zajlott ez a dolog, meg lehet ítélni a 305. zászlóalj géppuskásának A. T. Kovalenkónak Talnoje városból a cserkasszi körzetből a szerzőhöz írt leveléből: - "... Az odesszai kórház után kerültem a 83. dandárhoz, amikor a dandár Romániában harcolt. Addig a lovasságnál szolgáltam, ahova a csapataink visszavonulásakor kerültem, be sem töltve a 16 éves kort. A Donnál áthelyeztek minket egy utász dandárhoz, ahol elvégeztem az ezrediskolát. Majd, miután Rosztov alatt megsebesültem, gépkocsizó egységhez kerültem, onnan pedig - a harckocsizókhoz. Szerelő-sofőr voltam. Szóval a tengerészgyalogos dandárnál én egy kipróbált katona voltam ..."

Tehát lovaskatona, majd az ezrediskolán kiképezve utász, azután - sofőr, majd - harckocsizó, a tengerészgyalogos dandárban géppuskás lett. A 83. dandárhoz érkező feltöltésekkel sok ember érkezett hasonló életrajzokkal. A Dunai Flottila hajóinak legénységével fennálló baráti viszony eredményeként a 83. dandár soraiban rendszeresen feltűntek matrózköpenyt, matrózsapkát viselő katonák, a mellkason nyitott gimnasztyorkán keresztül sokaknál a csíkos matróz trikó fénylett. Még L. K. Szmirnov ezredesnek, a mi dicsőséges Bátyánknak a süvegén is ott fénylett egy aranyozott "horgony" - tengerésztiszti embléma. A dandár flottához való viszonyának ezek a tisztán külső jelei gyakran nulatságosan jelentek meg a mindennapokban. A padlásra vezető létrát elkezdték egyszerűen "trap"-nak nevezni, a konyhát - mindig "kambuz"-nak, a csajkát - "bacsok"-nak, a szakács pedig mindig "kok" maradt. Így a tengerészeti hagyományok, az okos oktatómunkával párosítva, hozájárultak a Fekete-tengeri tengerész hagyományok megszilárdításához. Az újdonsült tengerészgyalogosok könnyen elfogadták és gyorsan elsajátították azt az egészen különleges tengerészeti szellemiséget, ami mindig is uralkodott a dandárban, és egyáltalán nem hűlt ki a nehéz szárazföldi létezés évei során sem.