Az eredeti mű: Mihail Vlagyimirovics Asik: A 83. önálló Novorosszijszki-Dunai, kétszeresen Vörös Zászlós, Szuvorov renddel kitüntetett Tengerészgyalogos Dandár. 1944-1945, Moszkva, 2008. Alábbi a Budapest c. fejezet egy részlete olvasható.
"1945. január 11-én a parancsnokság utasítása alapján, más felderítőkkel együtt a frontvonalon bemászott a csatornarendszer nyílásába, a csövön keresztül az ellenség hátába jutott 2.5 kilométernyire, a bekerített csoportosulás központjában a Budán lévő Horthy palota közelében kimászott. A felderítő megfigyelést elvégezve, a bűztől fulladozva a csőben visszatért sajátjaihoz, a helyzetről jelentést tett a parancsnokságnak. A művelet végrehajtásáért Malahov vörösflottilás megkapta a vezérőrnagy személyes köszönetét a hadtestről (sic), aki találkozott a csoporttal..."
Látható, hogy semmilyen a német vonalak mögül a föld alatti szennyvíz vezetéken át hozott "nyelvről" nem esik szó a dokumentumban. A felderítést megfigyeléssel végezték. Az egyik legkorábbi leírás a Budai föld alatti járatokban történő utazásról a Komszomolszkaja Pravda 1959. december 29-i számában található A. Kraminov és T. Kutuzov újságírók cikkében, "Dunai hősök" címmel: - "...Este a 13 főből álló csoport leereszkedett az aknába. Az élükön - Kalganov. Csöndben mentek. A bűz elviselhetetlen volt. Gázálarcot viseltek. A vasbeton folyosó szűkült. Négykézláb kellett kúszni. A cső elágazott. A csapat is kettéoszlott, - jobbra ment Viktor Kalganov, Georgij Veretennyikov..., balra - Venedikt Andrejev, Alekszej Cseidze, Vaszilij Globa, Grigorij Kocar, Alekszej Gura, Dimitrij Vonljarszkij..."
Ez a kiadvány kis híján fél évszázados. A szerző csak azért idézte, hogy illusztrálja Dimitrij Dimitrijevics Vonljarszkij szerény megjegyzését: - "...jártam a csövekben". Természetesen, enélkül az aktív személy nélkül ez sem történt volna meg.
Ami az ebben a cikk-részletben említett Alexej Cseidzét illeti, az ő neve, kétségkívül, különös figyelmet érdemel mindazok részéről, akik a dunai tengerészgyalogosokról írnak. Az a helyzet, hogy ez a felderítő, egy tragikus dunai baleset következtében mindkét kezét és lábát elvesztette és teljesen megvakult. Ebbe a kétségbeesett helyzetbe kerülve elhatározta, hogy az emlékiratain fog dolgozni, és több könyvet is hagyott ránk, melyekben a Budai járatokban végrehajtott műveletek leírása is megtalálható. Nem fogjuk a figyelmünket a vak nyomorék által lediktált anyag teljes vagy részleges történelmi hitelességére fordítani. (Az elbeszéléseit úttörő-kutatók jegyzetelték le). Inkább azt jegyezzük meg, hogy minden könyvének (a szerző hatot ismer) minden sora, minden egyes betűje azokról a hőstettekről tanúskodik, melyeket ez a nyomorékká vált harcos a háború utáni időkben hajtott végre. Alapjában véve, az ilyen emberek számára a háború sohasem ért véget. Annak szelétől égetve bátran harcoltak életük utolsó napjáig. És mindaz, amit Alexej Cseidze tett amikor a könyveit létrehozta, az emberi lélek legnagyobb eredményeivel lenne csak összemérhető.
1945 január-februárjában az újságok folyamatosan publikálták a híreket a harcban elfoglalt városokról, a kilőtt tankokról, lelőtt repülőgépekről. Csak Budapesten mérték a sikereinket a rohammal elfoglalt háztömbökben. Második hónapja nem maradt ki az Informbüro jelentéseiből az unalmas frázis: - "Budapesten folytatódtak a harcok, melyek során csapataink ennyi meg ennyi háztömböt foglaltak el." 1945. januárban Pest teljesen felszabadult. A bekerített csoportosulás most már csak Budán állt ellen. Az ellenséges védelem rendszere vastag falú kőépítményeken alapult, melyek a magas hegyeken, meredek sziklás lejtőkön helyezkedtek el. De itt sem tudott sokáig kitartani az ellenség. Eljött a Buda elleni utolsó támadás ideje.
A Buda elleni utolsó támadásban a 83. tengerészgyalogos dandár fontos szerepet kapott. A támadási sávjának szélessége nem volt kisebb, mint a szomszédos lövész hadosztálynak, melynek az állományában ezredek, és nem zászlóaljak voltak. A sáv a vasúti töltésnél - a "dambánál" kezdődött. Jobbra a Duna part volt, balra - a szomszédos 316. lövész hadosztálytól elválasztó vonal a Kelenföld vasútállomástól a Bartók Béla úton haladt végig a vasútvonallal történő kereszteződéséig, majd a Vincellér utcán az Imre Herceg utcáig, és tovább - a régi város tömbjei között, felemelkedve a Gellért hegyre a tetején lévő erődig. A tengerészek rohamcsoportjait utasították, hogy törjék át az ellenséges védelmet a "dambán", foglalják el a lakónegyedeket a Gellérthegytől délre a Lágymányos városrészben, rohammal foglalják el ezt a hegyet, majd a távolabb fekvő Királyi Palotát is a Duna fölött lévő magas dombon. Ezek az objektumok mind az ellenséges védelem központjai voltak. A tüzérségi előkészítés céljára a dandárhoz további tüzérséget rendeltek. A zászlóaljaknak megerősítés céljából robbanóanyaggal ellátott utászokat adtak.
L. K. Szmirnov dandárparancsnok, figyelembe véve a feladat kis mélységét - két kilométer, úgy döntött, hogy egyidejűleg mér csapást az ellenséges védelemre a dandár teljes erejével. A meglepetés biztosítása érdekében lényeges átcsoportosítást nem hajtottak végre. A zászlóaljak a fronton elfoglalt vonalaikból indultak. A támadás megkezdése előtt a szakaszokból páncéltörő puskákkal, géppuskákkal és utászokkal megerősített rohamcsoportokat alakítottak ki.
V. P. Bisztrov sorhajóhadnagy jobb szárnyon lévő 144. tengerészgyalogos zászlóalja azt a feladatot kapta, hogy támadjon a Dunával párhuzamosan futó Budafoki út mentén, foglalja el a lakóházakat és a Műszaki Egyetem épületét, jusson ki a Ferenc József híd előtti térre. A továbbiakban támadjon a Duna part mentén.
D. D. Martinov őrnagy 305. tengerészgyalogos zászlóalja a dandár harcrendjének közepén támadott a Fehérvári sugárút mentén, azzal a feladattal, hogy jusson ki a Móricz Zsigmond térre majd a Gellérthegyre.
I. G. Beljak 16. tengerészgyalogos zászlóalja a dandár bal szárnyán támadott, és az volt a feladata, hogy foglalja el a lakónegyedeket, jusson ki a Lenke térre, érje el az Imre Herceg utca vonalát és tovább - a Gellért hegy tetejére.
Több, mint másfél hónapja dühöngött a harc Budán. Minden nap tovább növelte az áldozatok számát mindkét oldalon, halált és újabb szenvedést hozott a lakosoknak, akik a körülzárt város sötét pincéiben bujkáltak, hidegben, éhségben és szükséget szenvedve. Magyarország meggyötört fővárosában a megszállók túszként tartották a magyar katonákat és tiszteket, a részvételüket követelve a védelemben. De a büszke magyarok nem akarták a németeket szolgálni és részt venni fővárosuk elpusztításában. Egyedül, vagy akár csoportokban is megpróbáltak kiszabadulni a hívatlan vendégeik karmai közül, dezertáltak vagy megadták magukat.
Németellenes hangulat mindig is létezett a magyar hadseregben. És amikor a németek szégyentelenül erődítményeket kezdtek építeni mindenfelé az általuk megszállt magyar földön, még utolsó szövetségesük fővárosában is, a múzeumi védettségű Budapestet egy újabb erőddé alakítva, a magyarok szeméről végül lehullt a hályog. És nem csak a katonák, hanem a tábornokok sem akartak osztozni a vesztesekkel a közelgő katonai vereség keserűségében.
