Az eredeti mű: Mihail Vlagyimirovics Asik: A 83. önálló Novorosszijszki-Dunai, kétszeresen Vörös Zászlós, Szuvorov renddel kitüntetett Tengerészgyalogos Dandár. 1944-1945, Moszkva, 2008. Alábbi a Budapest c. fejezet egy részlete olvasható.

Az éjszaka erősen esett az első hó. A támadás tüzérségi előkészítése, melyet a 83. dandár tüzérosztálya hajtott végre, teljesen hatástalannak bizonyult: az ellenség tűzfészkeit még csak nem is érintette. Ennek ellenére támadásba küldték először a lövészezredet, melynek az állománya, veszteségeket szenvedve, a hómezőre feküdt le. Azután, hogy javítsanak a helyzeten, a sikertelen támadásban erősen megtépázott, hóban fekvő ezreden keresztül küldték, mintha átgördítenék rajtuk, a 144. tengerészgyalogos zászlóaljat, hogy a tengerészgyalogosok támadásra ösztönözzék a hóban fekvő lövészeket.

A 144. zászlóalj csatasorba rendeződött. Századparancsnokok a századuk élén, szakaszparancsnok hadnagyok a szakaszuk élén. Ez ellentmondott az új Harci szabályzatnak (BUP-42), mely újraszabályozta a parancsnok helyét a harcban. A Szabályzat szerint csak a rajparancsnokok mentek támadásba, közvetlenül a csatasorban elhelyezkedve. A szakaszok, századok, zászlóaljak parancsnokainak pedig egységük harci alakzata mögött kellett lenniük, hogy irányítsák őket és megfigyeljék az ellenség és a szomszédok műveleteit. De a tengerészgyalogságnál a tisztek még mindig az egységük élén mentek támadásba, és ettől a szokástól való bármilyen eltérést élesen elítéltek. A hóban fekvő katonák mellett elhaladva a tengerészgyalogosok bátorítva magukkal ragadták őket. A halk katonai "Hurrá!" keveredett a születőben lévő "Polundra!"-val. A német árkokig nem volt több mint száz méter, amikor a támadók aknamezőre futottak. Az aknára lépők robbanásokkal leszakadó lábai véresre festették a friss, előző este esett havat. A századok lefeküdtek, elkezdtek kúszni, menedéket keresni.

Az 1. század tisztjei egy pajta mellett gyűltek össze G. V. Kalmükov főhadnagy vezetésével. A tüzérségi figyelők is ide kúsztak telefonkábel dobokkal. A tüzelőállásokhoz egyértelmű parancsok mentek: - "Jobbra kétszáz!", "Közelebb százzal..." De a lövedékek ilyen korrekcióval sem ott feküdtek, ahol az ellenséges géppuskák voltak. A lobbanékony G. V. Kalmükov főhadnagy nem állhatta ezt: - "Miféle tűz ez?" és megpróbálta magához vonni a tűzvezetést. De ettől nem sok minden változott. A tüzérosztály felderítői, mintha ők volnának a bűnösök, magyarázkodtak. Azt mondják, az ágyúk több száz kilométert tettek meg, a csövek már elhasználódtak, a töltetek ellenállása nagyobb a számítottnál és ezért nem tudnak pontosabb lövést leadni...

A háború után a szerző összebarátkozott, találkozott és levelezett ennek a 76 mm-es tüzérosztálynak az egyik tüzérségi figyelőjével Alexander Tyihonovics Csubbal Szevasztopolból.

Az egyik levelében, utalva erre a csatára, a következőket írta: - "Akkor a Csepel szigetnél, ahogy most nálunk is, áthatolhatatlan köd volt. Az Ön zászlóalja sikertelenül próbálta áttörni a német védelmet. I. H. Moszkalenko osztályparancsnok helyettes rajtam és a felderítő srácokon vezette le a haragját. Egy fűzfánál feküdtünk a sztereotávcsővel és az objektívben egyáltalán nem lehetett semmit látni - mint a tej. Lehetetlen volt lőni. Ráadásul Szudakov kapitány ágyúi egy félig vízzel teli árokban ragadtak, és akárhogy ösztökélték az igáslovakat, az ágyút nem sikerült kihúzni. Az emberek derékig a hideg vízben pakolták a kerekek alá az ágakat. Pokoli munka. A káromkodás, természetesen, folyamatos volt: a tisztek szidták az ágyúk parancsnokait, ők meg - a kezelőket és a hajtókat, a hajtók meg - az erejüket elvesztő lovakat.
Moszkalenko őrnagy ekkor a parancsnoki pontra hívott engem és azt mondta: "Vezess a frontvonalra!". Köd volt, mentem és tanakodtam, hogyan lehetne nem "kézbesíteni" az őrnagyot a németeknek. Nyomban el is mentünk a pajtához, ahol a tengerészgyalogosaink rejtőztek. Ezt az epizódot felelevenítetted egy korábbi leveledben..."

Hogy is ne emlékeznék. Alkonyatkor Kalmükov megparancsolta, hogy a sebesülteket küldjék hátra, gyűjtsék össze a megmaradt embereket és... parancsot kapott a zászlóalj parancsnoktól - folytatni a támadást. A. K. Frolov őrnagy személyesen sosem jelent meg a csatamezőn. 1941-1942-ben az olyan zászlóaljparancsokok, mint A. I. Kapran, A. P. Panov, A. I. Vosztrikov, A. M. Serman a katonáik élén mentek harcba. Az 1942-es harci szabályzat ilyet már nem követelt...

Csepel városát akkor, természetesen nem foglaltuk el, de kiütöttük a németeket az útnál lévő árkaikból és Kalmükov főhadnagy 1. százada ott telepedett le. Egy közlegény a szerző szakaszából - a kettes számú géppuskakezelő Vaszilij Nyikitovics Semetov, aki a háború után juhászként dolgozott szülőföldje kolhozában, a szerző kérésére leírta, amire emlékezett:

- "...Az a nap is támadással telt. Megközelítettük a megerősített ellenséges vonalat. Egy házhoz értünk - egy kémény nélküli pajtához. Valahol itt helyezkedett el a századparancsoki pont. Kalmükov főhadnagy parancsot adott a támadásra. Ön a műút mentén vezette a szakaszát, de a támadás kifulladt, a szakaszt a földhöz szögezték. A szakasz ebben a támadásban egyetlen embert sem vesztett. A másodikban sem. A harmadik támadásban Kokinosz közlegény életét vesztette. Egyet lélegzett és vége volt. A géppuskánk mellett feküdt. Azután megérkezett hozzánk Kovalenko kapitány és megparancsolta, hogy vágjunk átjárót a szögesdróton. Ön ment a harcosokkal és megölték Bojcsenko közlegényt, aki a Krím egyik hegyvidéki térségében korábban kolhozelnök volt. (Bojcsenko valójában megsebesült. A kórházban halt meg). Azután Golovanov tengerészkadét ment és a vállán sebesült meg. Az utolsó támadásba mi Vologya Szorvinnal nem mentünk, mert az Ön parancsa az volt, hogy géppuskatűzzel támogassuk a támadókat. Ezután parancsot adtak - foglaljunk védőállást a hadsereg megérkezéséig..." Hát ezekre az eseményekre emlékezett a szorgalmas katona, Vászja Semetov.

Beesteledett. A lövészezred és a 144. zászlóalj maradványai, nem merve elhagyni a hómezőt, a havon maradtak a német védelem géppuskatüze alatt. Hogy az embereket egy újabb sikertelen támadásra ösztönözze, A. K. Frolov őrnagy zászlóaljparancsnok csatasorba küldte a helyettesét F. E. Kovalenko kapitányt és vele együtt a felderítőszakaszát is D. Sz. Lemza hadnagy vezetésével.

A felderítők kinevették a hóban fekvő gyalogságot és: - "Megtanítunk benneteket harcolni!" kiáltással mentek előre. Az erősödő szürkületben elértek a szögesdrótig, de elveszítve a legaktívabb, legnagyobb hangú vörösflottilás P. Csumakot, visszakúsztak és a támadók ösztönzésére nem tettek további kísérletet.

Késő este a 144. zászlóalj parancsot kapott, hogy a sötétséget kihasználva vonuljon vissza a hómezőről. A lövészszázad sorai viszont a hóban feküdtek, túl az aknamezőn az első német árkok közvetlen szomszédságában. Az embereket nem volt könnyű kivonni ebből a helyzetből. Géppuskatűzben kellett kúszni, ellenséges mesterlövészek tüze alatt. A visszavonulást F. E. Kovalenko kapitány zászlóaljparancsnok helyettes vezette. A századokat kis veszteséggel kivezette, de ő maga életét vesztette. Fedor Jeliszejevics Kovalenko kapitányt Dunavecsén temették el a Duna partján, ahol egy ideig a zászlóalj trén állomásozott. A 144. zászlóalj harcos állományát pedig a harcból kivonva 1944. december 27-re virradó éjszaka P. I. Gyerzsavin 1. Kercsi Folyami Hajósdandárjának páncélnaszádjain átszállították a Csepel szigetről Budafokra.