Az eredeti mű: Mihail Vlagyimirovics Asik: A 83. önálló Novorosszijszki-Dunai, kétszeresen Vörös Zászlós, Szuvorov renddel kitüntetett Tengerészgyalogos Dandár. 1944-1945, Moszkva, 2008. Alábbi a Budapest c. fejezet egy részlete olvasható.

Hőstettéért, melyet a Dnyeszter torkolaton történő átkelés során vitt véghez, Jelcov kapitányt a Szovjetunió Hőse címre terjesztették fel. Ezt a címet az 1945. március 24-án kelt rendelet adományozta számára. Mindössze három hónap híján nem élte meg a kapitány ezt a napot. A kubáni "Hajnal" 1982. május 9-i számában a róla szóló hosszú cikkben így írták le halálának eseményeit: - "A század szanitéc instruktora Larisza Manzsosz (Kascsenko) meséli: "...Jelcov támadásba vitte a századát, a tengerészek előtt futott. Az útjában akna robbant. Egy repesz megsebesítette a gyomrán. "A parancsnok megsebesült!" adták tovább a sorban. Utána rohantam. Ő pedig egyik kezével a sebesülését takarva, a másik kezével tüzelve, tovább futott. Több mint kétszáz métert futva, megbotlott és elesett. Én - hozzá. Felhasítottam a véres ruháját és elszörnyedtem, a belső részei kifordultak. Gyorsan visszatömve, kötözni kezdtem. Kinyitotta a szemét és megkérdezte: - "Élni fogok?" Megnyugtattam őt, befejeztem a kötözést és azonnal a segélyhelyre küldtem, ahol már elkezdett működni a kórházunk"
Így közölte le L. G. Kascsenko elbeszélését a kubáni újság. A szerzőhöz írt levelében pedig Larisza Grigorjevna azt írta: . "...Jól emlékszem a Budapestért folyó harcokra, amikor Iván Jelcov halálosan megsebesült. A gyomrán is. Jól ismertem őt a Krímből. Nagyon bátor volt. Igaz, ivott és káromkodott és a nőket nem kedvelte. Nagyon féltem tőle. Amikor az egységükhöz kerültem, reszkettem. De ő valamiért barátságosan üdvözölt engem...". Jelcov kapitányt Budán temették el, a háború után pedig áttemették a Pesten lévő Kerepesi katonai temetőbe. Sírjára a magyar kormány egyéni emlékművet állíttatott. A többi elhunyt részére - közös emlékműveket.
A 16. tengerészgyalogos zászlóaljban szolgált N. K. Kurinyev közlegény a szerzőhöz írt levelében így számol be erről az epizódról: - "...a töltés tetején megállítottuk a gőzöst. A vonat megállt és a német tankok ekkor csak a híd alatt tudtak áthaladni. Ott halt meg a barátom Viktor Bozeneusz. Levonszoltam Viktort és a holttestére köveket dobáltunk. Hallom hogy a másik oldalról vlaszovisták kiabálnak: . "Na, polundra, kitartás!" És lőni kezdtek a vagonokra. Bennük, úgy tűnik, lőszerek voltak és elkezdtek felrobbanni. Nekem épphogy sikerült a házikóhoz menekülni, és ott a srácaink már védelembe vonultak. A németek mentek előre. Ekkor érkezett meg a mi bátor Iván Szemenovics Jelcovunk és közvetlen közelről lőni kezdett a felénk közeledő autóbuszra. Egyszer csak azt hallom - "Jelcovot megölték!".
Hasonlóan nehéz harcot vívott a 16. zászlóalj 3. százada is. A vasútvonal közelében álló nagy házhoz megérkezett A. F. Csumakov hadnagy szakasza és észrevette a szállító vagonokat, melyek lassan haladtak a vasúti híd felől. A tengerészgyalogosok megállították a vonatot. Az utolsónak bizonyult, mert a németek a Dunán átívelő hidat hamarosan felrobbantották. A tehervagonokban lőszer volt, amit a Duna jobb partján harcoló német hadosztálynak szántak. A budai harcok egész ideje alatt, mely még nagyjából másfél hónapig tartott, ezek a vagonok az úton álltak.
Ha megnézzük a Budapest déli részén folyó harc néhány napjának eredményeit, akkor láthatjuk hogy milyen veszteségeket szenvedett a 83. tengerészgyalogos dandár. Időnként úgy tűnt, hogy a zászlóaljak parancsnoki állomány nélkül maradtak. És valóban, a 144. zászlóaljban életüket vesztették: - a zászlóalj parancsnok helyettese F. E. Kovalenko kapitány és a 2. század parancsnoka A. I. Makszimovics főhadnagy. Megsebesültek az 1. és 2. század parancsnokai G. V. Kalmükov és A. I. Lebegyev főhadnagyok. A 305. zászlóaljból sebesülés miatt távozott a 2. és 3. század parancsnoka K. I. Batyai főhadnagy és E. G. Larikov kapitány. A 16. zászlóaljban életüket vesztették: a zászlóaljparancsnok helyettese N. I. Petrov őrnagy, a zászlóalj törzsfőnöke L. I. Frolov kapitány, a 2. század parancsnoka I. Sz. Jelcov kapitány, megsebesült a 3. század parancsnoka I. Z. Fisman kapitány.
A 83. dandár tüzérosztályai is nehéz helyzetben voltak. Ahogy a tengerészgyalogos zászlóaljak is önállóan működtek útban Buda felé, úgy a dandár tüzérsége is osztályonként működött.

N. I. Albesenko gépvontatású páncéltörő tüzérosztálya, miután a 16. és 144. zászlóaljak deszantjait támogatta tüzével a Dunán keresztül, visszatért Gerjenbe és pontonhídon keresztül átkelt a jobb partra. Ott Pakson, Dunapentelén, Adonyon, Ercsin, Érden keresztül Budatétényre érkezett. És azonnal be is kapcsolódott a harcba dandárjuk 16. és 144. zászlóalja mögött. Hosszú ideig az OIPTD ágyúi (12 darab 76 mm-es ágyú) jelentették az egyetlen lehetőséget a tengerész dandár zászlóaljainak tűztámogatására a töltésnél folyó harcokban. A dandár zászlóaljainak részét képező 45 mm-es ágyús szakaszok, bátorságfokozó hatásukat leszámítva, a gyalogság számára nem tudtak lényeges segítséget nyújtani.
Az OIPTD, a három tüzérütegen kívül tartalmazott egy páncéltörő puskás századot és a PVO (légvédelmi) szakaszt Voropajev hadnagy parancsnoksága alatt. Ennek a szakasznak a géppuskása a kercsi T. V. Csicserov a következőket írta a szerzőnek: - "...Budán az egyik ellentámadásban a németek zsákmányul ejtették az egyik ágyúnkat és a "Studebakert". Albesenko őrnagy ezért "borsot" [jelentése: erőteljes letolást] adott a tüzéreknek, de ők semmit se tudtak tenni. És, amikor Budát elfoglaltuk, megtalálták az ágyújukat és a járművet sértetlenül. Csak a radiátor rongálódott meg kissé. De a balról szomszédos osztály tüzérei el akarták azt rabolni. De rendszám volt rajta és horgony volt a kabin ajtajára festve..."
Saját útja volt Budára I. H. Moszkalenko őrnagy tüzérosztályának is. Ez volt az amelynek ágyúi sikertelenül támogatták a 144. zászlóalj harcait a Csepel szigeten. Onnan 1945. január 2-án éjszaka az 1. és 2. ütege a Dunán keresztül partot váltott Dunavecse városkánál. De a 3. ütegnek nem sikerült partot váltania: a jégzajlás megakadályozta a partváltást. Néhány napig a bal parton kellett maradnia. Mihelyt Budára értek, a tüzérek elfoglalták a számukra kijelölt tüzelőállásokat és bekapcsolódtak dandárjuk zászlóaljainak támogatásába, melyek a töltésnél működtek.
A tüzérosztály hadtörténetének ezen fejezetéről rendkívül érdekes levelet küldött a szerzőnek az 1. ütegben szolgált N. N. Korcsagin közlegény: . "...Moszkalenko őrnagy osztályának ágyúi lóvontatásúak voltak. Ez gyakran megnehezítette az előírt feladatok végrehajtását. És íme - Buda. Állandó, folyamatos utcai harcok nagyvárosi környezetben, erősen egyenetlen területen. Én mint irányzó nem sok mindet láttam a helyemről. Térképet nem láttam ezért nem vettem észre, hol végződik Budafok és hol kezdődik Buda. 1939 mintájú hadosztályágyúkkal voltunk felszerelve. Az ágyú összesen 2300 kg, a pajzzsal együtt - több mint 3,5 tonna. Az utcai harcban nem tudtuk használni a teljes 6 lovas fogatot. Csak egy erős párt hagyhattunk meg. Nekik kellett felvontatniuk az ágyút a hegyekbe és visszatartani ereszkedéskor. A harcrendben mentünk vagy néhány méterrel mögöttük... és végül, - az elátkozott töltés. Miért tűnt olyan nehéznek. Azt gondolod csak egy vasúti töltés. De valójában a közvetlen közelében belsőudvaros házak álltak. Gyerekkoromban hallottam ilyen házakról, de nem tudtam, hogy mi lehet az..." Nagyon jellegzetes megjegyzés. Végül is, a tengerészgyalogosok többsége nem városi lakos volt és egy sokemeletes házban, sok bejárattal, lépcsőházakkal, zárt lakásokkal nyitott alagsorokkal, sötét padlásokkal - minden olyan szokatlan volt számukra.