Az eredeti cikk: https://topwar.ru/90743-voyna-otnyala-vosmeryh-synovey.html

A lipecki régió Zadonszk nevű kisvárosában áll az egyik legmegrázóbb háborús emlékmű - az Anya emlékműve, Marija Matvejevna Frolováé, aki nyolc fiát adta a Győzelemért.

Ennek a családnak a története annyira megható, hogy csak az érzéketlen ember tud közömbösen és kegyetlenül viszonyulni hozzá (mondván, a háború az háború), az, aki olyan, mint az üres edény, látszólag van térfogata, de nincs tartalma. Ezt azért írom ilyen keserűen, mert találkoztam ilyen emberrel. És ez a valaki azt is mondta, hogy egy gyereket vagy nyolc gyereket elveszteni - ugyanakkora bánat. Nem fogom mások mértékegységeit használni és mások problémáját szaporítani, hanem elkezdem a történetet.

Marija férje, Georgij Ignatyevics sokkal idősebb volt feleségénél. Fiatalkorában eladó volt, gondosan és fáradhatatlanul dolgozott. Később maga vitte a boltot. És neki, a már negyvenes éveiben járó férfinak, megtetszett egy félénk lány. Nem sokat kertelt, húsvét előtt elment és megkérdezte közvetlenül, hogy hozzá akar-e menni feleségül.
Emlékeztet a "Fehér harmat" c. film egyik jelenetére: "Maga: szerelem, szerelem, su-su, la-la, és válófélben van! És én nem beszélgettem az Ön anyjával, a szerelemről egy szót sem ejtettem, és közel ötven év harmóniában..." itt is így történt.

A család nőtt, gyerekeik születtek. És a szerelem, amiről senki nem beszélt, a legfontosabb dolog volt a Frolov családban. A házastársak között természetesen voltak veszekedések, de Georgij Ignatyevics az utolsó napig úgy hívta feleségét, hogy "Ön", és Másenyka. És nem a vagyonuk miatt reszkettek.

A szomszédok emlékeztek egy ilyen esetre: a család már nagy volt, új, tágasabb házra volt szükségük. De nem volt rá pénz. Vettek egy kevés téglát, az udvarban halmozták fel. A halmocska növekedett, lassanként elvesztve a "ka" toldalékot. De egyszer szó szerint rázúdult Zadonszkra egy erős felhőszakadás, egy fal rádőlt a Kamenkába vezető fő "sugárútra". Frolovék odaadták minden tartalékukat a fal helyreállításához. Nem tanakodtak túl sokáig. Így esett - segítettek, nem nézték, mi volt magán és mi volt közösségi.

Georgij Ignatyevics nem szerzett tudomást arról, hogy a háború elkezdődött - egy hónappal a kezdete előtt meghalt. Hirtelen, egy nap alatt. Az özvegyet egy dolog vigasztalta - majdnem minden gyerekük - tíz fiú és két lány - már saját lábukon állt, felnőttek voltak. És egy másik városban - Leningrádban éltek.

Mihail, a legidősebb fiú utazott oda elsőként még jóval a háború előtt. Nyugodt volt, kiegyensúlyozott, rendkívüli tudásszomjjal. Az iskolában szinte nem kapott négyest, falta a könyveket. Ennyi volt Misa egyszerű receptje az egyetemre való bejutásra: mindent megtanulni amit feladnak, és sokat olvasni önállóan. Addigra, mire apja meghalt, Mihail már sikeres ember volt. Elvégezte a Műszaki Egyetemet, a Haditengerészati Akadémia tanára lett és alezredesi rangot ért el! Mihail már a háború első napjaiban beszélt a rádióban, felszólított, hogy ne csüggedjenek és harcoljanak az ellenséggel. Ő maga a hajóknak az ellenséges mágneses aknák elleni védelmén dolgozott. Mihail Georgijevics kidolgozott egy nagyon hatékony, tekercselés mentes védelmi megoldást és szabadalmi jogot kapott rá. Sokan úgy vélték, hogy Frolov megoldása még Kurcsatovét is meghaladta: nem igényelt nagy mennyiségű vezetéket, jelentősen olcsóbb volt. Sok hajó nem robbant fel a nácik mágneses aknáin, amelyeken ezt a módszert alkalmazták. Mihailt ezért a vívmányért Sztálin-díjjal jutalmazták. De ő erről nem szerezhetett tudomást: a tesztelés ideje alatt a hadihajót bombatámadás érte, súlyos sebesülést kapott és Leningrád egyik kórházában életét vesztette. És a család sokáig semmit sem tudott az elsőszülött fiuk eredményeiről, mivel a munkája titkos volt. Azt hitték, hogy Mihail csak előadásokat tart az Akadémián...

A második fiú, Dimitrij, gyerekkorától kezdve rajongott a tengerért. Arról álmodozott, hogy a flottához kerül, és az álmát úgy realizálta, ahogy csak tudta: egy napot sem töltött el torna nélkül, komolyan sportolt, jól tanult.

Az álom megvalósult. A harmincas évek végén Dimitrij a tengereket és óceánokat szelte. Sok mindent látott és sok mindenről mesélhetett a családjának, de a háború előtt már nem volt ideje hazamenni - a Balti Flottában védte Leningrádot. 1941 őszének végén a hajó, amelyen Dimitrij szolgált, aknára futott. Csak három tengerész maradt életben, köztük Frolov, erős légnyomással. Miután valahogy deszkákat gyűjtöttek össze a vízen, egyfajta tutajt készítettek, így néhány óráig a jeges vízben tartózkodtak amíg a segítség meg nem érkezett. Akkor Dimitrij túlélte, noha az orvosok sokat küzdöttek az életéért. Ismét a flottához küldték. Nem volt szerencséje: Dimitrij ismét megsebesült. Az orvosok megmentették. De az utolsó sérülése különösen súlyos volt: a fején sérült meg. És bár a fiút ismét visszahozták az életbe, csak rövid időre: hazakerült és belehalt a sérülésébe.

A harmadik testvért Konsztantyinnak hívták. Ő szintén bátor fiúként nőtt fel és ez a bátorság néha valami szörnyűséges volt. Nos, a Don folyót kegyetlenül gyors folyásúnak ismerik, habár úgy nevezik, hogy Csendes. Egy alkalommal lányok merültek el ott. Kosztya, aki akkor még iskolás volt, ezt észrevette, kifutott a partra, egy szikláról a vízbe ugrott és mindkettőjüket kihúzta. Semmitől sem félt - és győzött. És micsoda kertész volt! Különleges rózsákat termesztett - a virágoknak a legkülönfélébb árnyalatai voltak - még fekete is akadt. Amikor Kosztya a lányok után kezdett járkálni, a fél Zadonszk irígykedve nézte a csokrait.

Miután a szülővárosában elvégezte a szakiskolát, a bátyjához ment Leningrádba, beiratkozott az egyik egyetem esti tagozatára és dolgozni kezdett. Megnősült. A háború első napjaiban önkéntesnek állt. Egyszer felhívta a feleségét: "A frontról jöttem - boldog nap! Találkozzunk az állomáson, hamarosan érkezem a vonattal!" Magáról megfeledkezve az örömtől, a felesége fél óra alatt elért az állomáshoz. És meglátta a kordont: a vonatot bombatámadás érte, szinte az össze rajta lévő ember meghalt...

A negyedik testvér, Tyihon hengerész lett és a háború kezdete előtt beiratkozott egy repülőklubba. A fronton a tüzérségnél szolgált, majd a repülős alakulatban: az ifjúkori hobbi hasznossá vált. A legveszélyesebb küldetésekre repült, sokszor megsebesült. Ilyen sorokat nyomtattak Tyihonról a helyőrségi lapokban:

"Georgij Uljanovszkij, Tyihon Frolov
Követte őket - Fedjakov és Tamarov
Szálltak a távoli tüzek délibábja felett,
Az égő tüzek tengere felett.
Sok német-fasiszta ezred
Nagy német csoportosulások
A nagy orosz térségeken Mereckov vezetett,
Frolov felemelte az IL-t Batyeck felett,
Frolov a megszállókat zúzta a magasból,
Bombázott. És az éjszakai repüléseken
A csatarepülő ezred navigátora lett
Nyugatra vezette a repülőgépeket..."

1944 tavaszán Tyihon lett a repülőszázad parancsnoka, hamarosan kapitányi rangot kapott.
Gyakran küldött haza levelet - talán gyakrabban, mint a többi testvér.
"Üdvözlöm, kedves Mama és Ánya! Tegnap levelet kaptam Tonyától (ő a második nővér), melyben azt írja, hogy Mihail és Nyina meghalt. Szörnyű hírek számomra. Mindez az átkozott fritzek bűne. Ők hoztak korai halált Hazánk nagyon értékes személyeire és a testvéreimre. Miattuk jutott sok kisgyermek árvaságra. De emlékeztessük őket: mi tízen vagyunk testvérek, egy meghalt - a helyére másik áll. Ebből a levélből azt is megtudtam, hogy Leonyidot besorozták a hadseregbe. Ennek így is kell lennie, a Haza megköveteli ezt, és mindannyiunknak bosszút kell állnia az elhunytak haláláért és a fiatal árvákért. Így is lesz."
1945 tavaszán Tyihon Königsberg erődjeinek bombázására vezette ezredét és meghalt. Tyihont tömegsírba temették.

Vaszilijról nem sokat tudni. Ő is követte a testvéreit Leningrádba, esztergályosként dolgozott a gyárban. Önkéntesnek állt. Levelet írt az anyjának, az utolsóban ezt írta:
"Nem valószínű, hogy hazajutok innen - felmorzsolnak minket. De megkapják ami jár, a fritzek meglelik itt a sírjukat. Szorosan és szeretettel ölelek mindenkit!..." Vaszilij a Névai Dubrovkában halt meg.

Nyikolaj nem volt túl talpraesett, de az anyja nagyon szerette. A kutyáktól nagyon félt (a háború előtti időkben nagyon sok volt belőlük Zadonszkban).
Egy napon az anya falura ment, hogy néhány dolgot élelemre cseréljen. Késő este Kolka, félve, hogy az anyját nehogy megharapják a kutyák, elment a külvárosba hogy találkozzon vele. A kerítésnek támaszkodva ácsorgott, a félelmét sóhajtások mögé rejtve.

Kiváló horgász volt, gazdag fogást tudott csinálni egy egyszerű csalival. A háború előtt a leningrádi gyárban lakatosként dolgozott. És ügyes lakatosként - mérnökök is jártak hozzá tanácsért. Aranykezű volt - maga szerelt össze televíziókat is. A háború legelső évében Nyikolaj tiszthelyettes képző iskolát végzett el. Sokszor megsebesült. A háborúból visszatért, de hamarosan meghalt.

Leonyidnak felmentése volt, nem vitték a frontra. Ennek különféle okai voltak. Az első - még kisfiúként síelés közben súlyos esése volt és megsérült a veséje. A másik ok - egészen más.
1941 nyarán Leonyid, az esztergályos, a leningrádi gyárban dolgozott. A legmagasabb fokozatú mester volt, maga a gyár igazgatója parancsolta meg a srácnak, hogy felejtse el a frontot - az ilyen emberekre helyben van szükség. De Ljonka nem ezt akarta. Egyik kérelmet a másik után írta - mindet elutasították. De egyszer a katonai bizottság dolgozói hibát vétettek: késtek egy kicsit a felmentés megerősítésével. És Leonyid, kihasználva a napot, a többi önkéntessel együtt vonatra ült. Az út során kétszer kapott táviratot a gyárigazgató kérésével-parancsával a visszatérésre, de Frolov esztergályos nem tért vissza. Egy "Letucskán" szolgált - egy mozgó javító ponton, bosszúból a bátyjai haláláért. És a tankokat közvetlenül a harctéren javították. Egyszer a "Letucskába" egy fasiszta lövedék csapódott...

Péter még iskolásként érkezett Leningrádba. Igaz, a lelkiismerete nem engedte, hogy a testvérei nyakán lógjon, és lassacskán munkát szerzett általuk a gyárban, és az órák után rohant a műszakba. Remekül tudott motorkerékpárt vezetni - és a háború előtt és alatt: jelentéseket kézbesített. Felderítésre is ment. Megsebesült, de nem feküdt sokáig a kórházban, rohant az első vonalba. 1943-ban halt meg.

Alekszejt, aki evakuált üzemben dolgozott, nem engedték a frontra. A háború teljes időszaka alatt dolgozott, nem kímélve magát. A háború után haláláig Kazanyban élt.

Mitro, vagy Mitrofan, a testvérek között a legvékonyabbra nőtt, még a korai gyerekkorban súlyosan megbetegedett, épphogy meg nem halt. De egy évet végig tudott küzdeni és életben maradt. Leningrádban élt, de minden évben elutazott szülővárosába Zadonszkba, gondozta a házat és a kertet. És Mitronak úgy tűnt hogy eljön a nap - és a teljes nagy boldog családja együtt lesz... De ez az álom nem vált valóra.

Antonyina a nővér a háború előtt szintén elutazott Leningrádba. Ott, a számára kezdetben idegen városban, ő helyettesítette a bátyjai számára az anyjukat. Férjhez ment, Valerik nevű kisfia született. Nem evakuált, a blokád alá vett városban maradt. Ezt írta haza, Zadonszkba a mamának és húgának 1943 őszén:
"Üdvözöllek, kedves mama és Anyuta! Rég nem írtam nektek, nem tudtam. Beteg voltam, és kevés jó dolog történt, nem akartalak zavarni és aggasztani titeket. Még élek, de hogy mi lesz holnap, nem tudom. Rengeteg szörnyűség történt. És most is folytatódik. Reggeltől estig dolgozom. Ezért Valeriket nem hozom el a óvodából. Sír, de mit tehetek? Megfázott, köhög, de nincs kiút számomra ebből a zsákutcából. Megfosztom őt az ebédjétől és viszem az óvodába. Hogyan álmodozunk néha vele a krumpliról "mundérban"? Fél éve, hogy nem ettünk ilyet."

Hamarosan Tonya és a hároméves gyermek nem tudtak kikelni az ágyból. A kisfiú már járni sem tudott. Antonyina munkatársai találták meg és mentették meg őket. Megetették, elmentek. És azután csomag érkezett a távoli Zadonszkból. Valójában nagyon hosszú ideig volt úton, az almák megrothadtak, a patkányok kirágták a doboz sarkát, a köles egy része kiszóródott a lyukon. De még így is hatalmas segítség volt mindez...

Annából nagyon felelősségteljes kislány cseperedett. Mint ahogy a Frolov család majd minden gyermeke, ő is kiválóan tanult. A háború alatt mindvégig anyja mellett volt, segített őt ahogy csak tudta. Élete csak a háború után rendeződött, de a házassága nem sikerült, hamar elváltak. Sajnos, Anna elvesztette egyetlen gyermekét - egy kislányt. Tanárként dolgozott és  az összes ki nem adott szeretetét mások gyermekeinek adta.

És mi lett Marija Matvejevnával? Hogyan tudott megbirkózni hatalmas bánatával? Valahogy sikerült neki. Nem kérgesedett meg a szíve, még ha el is ítéli valaki ezért...
Marija Matvejevna hosszú életet élt, 96 éves korában halt meg. Fejből tudta az összes elhunyt gyermeke leveleit. Gyakran ült a ház mellett egy kis padon. Ha mások gyermekei elhaladtak ott - cukorkával vagy mézeskaláccsal kínálta meg őket. És az utca - ahol az egykor nagy Frolov család élt, most az ő nevüket viseli. Ebben nagy érdeme van a lipecki újságírónak, Alexander Koszjakinnek, aki tudomást szerzett erről a családról és elsőnek írt róluk.

Ma Zadonszkban áll az Anya emlékműve - Győzelmünk hatvanadik évfordulójára állították fel. A lipecki régió adminisztrációja biztosította a pénz nagyobbik részét az emlékműre, de a lipeckiek és a leningrádiak is jelentős összeget gyűjtöttek (elnézést ezért a pontatlanságért, de nem tudom itt azt mondani, hogy "péterburgiak"...). Szerény emlékmű. De nem tudsz úgy elhaladni mellette, hogy ne ébresszen gondolatot benned...

Ha még nem olvastad, olvasd el az Esztergomi deszant történetét is.