A művelet ezen részének értékelése megtalálható A. J. Piskin ellentengernagy könyvében, aki egykor P. I. Derzsavin másodosztályú kapitány politikai tiszthelyettese volt: -
"És most megkezdődött a flottilla parancsnokság parancsának végrehajtása. Zaj és nyüzsgés nélkül folyt a beszállás.
Minden deszant egység ismerte a saját hajóját. A partraszállás gyakorlása, mely néhány napig tartott, nem múlt el nyomtalanul. A rámpán egymás után mentek fel a deszantosok. A terhük lenyűgöző volt. Mindegyikük hátán szorosan kitömött zsák, a mellkasukon géppisztoly, a szíjon - ásó bőrtokban, gránátos táska, kulacs.A harcosok géppuska hevederes rakaszokat is vittek magukkal, géppuskákat, aknavetőket, telefonkábeles dobokat, aknagránátos és lőszeresládákat.
Ilyen súly, úgy tűnt, nem volt teher a deszantosoknak. Gyorsak voltak, könnyen és zajtalanul mozogtak. Már nagy utat tettek meg a Dunán ezek a dicsőséges tengerészgyalogosok, sok várost szabadítva fel a németek alól. Az elsők között harcoltak Budán is..."
Hány főt vittek fel a hajókra? A figyelők, akik a rámpáknál álltak, pontos összesítést végeztek.
Amikor a beszállás befejeződött, a deszantosok számát 536 főben állapították meg, két 45 mm-es ágyúval, 7 db. 82 mm-es aknavetővel, 6 db. állványos géppuskával. A deszant két rádióállomással és 5,5 tonna lőszerrel rendelkezett.
21:45-kor a deszantcsoport páncélnaszádjai kifutottak a kikötőből, karavánba sorakoztak fel, felbőgették a motorokat és lassan haladtak Visegrádtól a sodró dunai víz gyorsan rohanó tavaszi áramlása felé. A 1699. kilométernél az oszlop vezetését három páncélnaszádból álló tüzérségi támogató egység vette át.
A hajóknak a szépségéről híres Dunának sok kanyarulatán kellett átmenniük. Visegrádtól hegyek között haladtak déli irányban. Dömöstől északnak fordultak. Szob városkát nem érintve, fokozatosan nyugatra fordultak és Esztergom felé futottak, óránként 10 kilométeres átlagsebességgel.
A hajók kormányzására a sötétlő Dunán a Dunai flottilla hidrográfiai csoportja felderítőcsoportot adott át. Őket titokban helyezték ki, fényjelzések a partokon, a Helemba szigeten és hatodik fény a felrobbantott Esztergomi hídon.
A hídon a fehér fényű jelzést Arkagyij Malahov felderítő adta le. Társát, ahogy a sport csónakkal a híd pillérét elérték, elragadták a viharos hullámok. Nagy nehézségek árán, a nedves sziklákba kapaszkodva Malahov kimászott a vízből és felkészült a naszádokkal való találkozásra.
Nemsokára meghallotta a motorok zaját, bekapcsolta a jelzőlámpát és mutatni kezdte az átjáró felé vezető utat. A német tüzérség hosszú ideje tüzelt mindkét oldalról. Amikor az elárasztott hídrácsok között átkelt az első, második, harmadik páncélnaszád, egy közeli lövedékrobbanás Arkagyij Malahovot a vízbe lökte. A vízben levette a csizmáját és sikerült kiúsznia a parti jégtáblákhoz.
Amikor levegőhöz jutott és körülnézett, látta, hogy egy német katona áll fölötte. Egy hétig volt fogságban. Utána a felderítőnek sikerült megszöknie, de nem tudott visszajutni a sajátjaihoz, szintén felderítőként harcolt, de a közönséges katonai gyalogságnál. És felderítő-barátai, megvizsgálva a csónakot, melyet a társa kormányzott, úgy döntöttek, hogy mindketten a Duna hullámai között vesztették életüket.
A törzs posztumusz felterjesztette a "Nagy Honvédő Háború első fokozata" kitüntetésre. Szerencsére, ezt a kitüntetést Arkagyij Malahov még életében kapta meg.
És a deszantot szállító hajók, átjutva a felrobbantott híd acélszerkezetei között lévő szűk átjárón, melyet a bátor felderítők fedeztek fel a felrobbantott híd rácsai között, a kijelölt céljuk felé szaladtak.
Csak a 7. számú páncélnaszád futott rá a felrobbantott és vízzel borított hídszerkezetre, alul léket kapott és hamarosan elsüllyedt. De a rajta lévő deszantosoknak sikerült átszállni a 411-es számú páncélnaszádra, mely Sz. I. Pinasin hadnagy parancsoksága alatt állt. A deszantos hajós különítmény után futva ennek a páncélnaszádnak a parancsnoka elvesztette a tájékozódási képességét és a deszantcsoportot egy bozótokkal benőtt szigeten tette partra, ahol csendben és biztonságban lehettek a deszant művelet befejeződéséig.
1945. március 20. 01:20-kor K. I. Butvin korvettkapitány a deszant csoportot a partraszállás helyéhez vezette, két kilométerre nyugatra Tát községtől.
A part csendes volt.
A flottilla törzsének jelentéséből tudni lehetett, hogy a légierőnek kell megmutatnia a páncélnaszádoknak a partraszállás helyét, világító bombát és "KSZ" ampullát ledobva.
Semmi ilyesmi nem történt.
A Duna fölött ködös éjszaka volt. Mindazonáltal a partraszálló csoport parancsnoka abszolút pontosan elvezette majdnem az összes hajót a kívánt helyre. Jelzésére a hajók "mindannyian egyszerre" balra fordultak, a parthoz mentek és kitették a deszantot. A támogató hajós csoport felfelé ment a Dunán és fedezte a deszantot az ellenséges hajók esetleges támadásától.
Elvégezve a feladatukat, a flottilla hajói visszaindultak.
6:30-ra minden hajó, mely a műveletben részt vett, az elsüllyedt 7. számú páncélnaszádon kívül, a Visegrádnál lévő fő bázison gyülekezett. Ott megállapították, hogy a hajókon a deszant állományából három halott és hat sebesült volt.
A sebesültek között volt a 144. zlj. parancsnokhelyettese, T. Sz. Hanjukov főhadnagy. A legénységből egy fő meghalt és nyolc megsebesült. Néhány páncélosnaszád a közvetlen lövedék találatoktól megsérült. Közülük hármat hosszú időre kivontak a szolgálatból.
A Tát községtől nyugatra lévő homokos partra a flottilla hajói normális harcképes állapotban szállították le a deszantot: - ha levonjuk a hajókon lévő halottakat és sebesülteket és 45 főt, akit a 411. számú naszád a lakatlan szigeten tett partra, akkor a hídfőben 482 fő volt abból az 536-ból, akik Visegrádnál a fedélzetre szálltak.
De a legnagyobb probléma nem ez volt.
A ködös éjszakai sötétben, amikor a deszantosok elhagyták a hajót, a fedélzetről a hideg vízbe ugorva, a híradósoknak sikerült elsüllyeszteni a zászlóaljparancsnok nehéz és kényelmetlenül szállítható rádióját. A sötét vízben nem tudták megtalálni. Szerencsére, a tüzérségi megfigyelő pont rádióját sikerült biztonságosan parta szállítani.
Neki köszönhetően, V. P. Bisztrov őrnagynak sikerült jelentést tennie arról, hogy a zászlóaljjal partraszállt a megadott területen és elkezdte kiterjeszteni a hídfőt.
A továbbiakban, a művelet teljes ideje alatt a Partvédő Egység tüzéreinek rádiója maradt az egyetlen szál, mely összekötötte a deszantot a parancsnoksággal. Sok háború fáradságos tapasztalatai nemegyszer megmutatták, hogy a rádióösszeköttetés elvesztése a deszant számára - egy valódi katasztrófa. Sok deszant tűnt el ilyen okból a Nagy Honvédő Háborúban.
Elveszítve a kapcsolatot a deszant csoporttal, parancsnokságaink gyakran magukra hagyták őket - mintha nem szálltak volna partra.
Ilyen sorsra jutott néhány baltikumi deszant Sztrelnánál, Peterhofnál, Merekulánál. Összeköttetés nélkül tűntek el tengerészgyalogosok Jevpatoriánál, Szudáknál, és az olvasó számára már ismert műveletben a Déli Ozereikánál, ezerötszáz tengerészgyalogos tűnt el csak azért, mert nem volt velük összeköttetés.
Sok-sok évvel később, nem parancsnokságok, nem akadémikusok, hanem szabadúszó írók, úttörő-nyomkeresők, különféle amatőrök derítették ki, ismerték fel, bizonyították be, hogy a parancsokságaink által magukra hagyott deszantosok napokig harcoltak és gyakran mind egy szálig elpusztultak: a tengerészgyalogosok nem szerettek fogságba esni. Szerencsére, az Esztergomi deszantban ez nem következett be: a tüzérek rádiója megmenekült.
Este, csak a térkép alapján tájékozódva, a tapasztalt tisztek intuíciójában bízva, a zászlóaljparancsok, V. P. Biszrov őrnagy elég szerencsésen helyezte el a deszant erőit a hídfőben.
A szerző kérdésére A. A. Szidorovics egykori törzsfőnök levelében elmesélte: -
"...A partraszállás helyét mi és a hajósok csak térképen dolgoztuk ki. (Igaz, a hajósok elmondták, hogy vizuálisan megfigyelték a Gron folyó másik oldaláról. De 20 kilométer - ez ugyanolyan homályos minden időben. Ezért féltem a tájékozódási hibáktól. De minden rendben volt.)
A partraszállás után azonnal elfoglaltuk az utat a felderítő járőrökkel és az ügyes fickókkal a századtól, akiket másik úton küldtek oda. Elvágtuk a kommunikációs vonalakat és a század tisztjeivel elkezdtük kiválasztani teljes sötétségben az árkok és földbunkerek helyét.
Védelmet kialakítani jó kilövési szektorral, és méghozzá éjszaka, el kell ismerni - nehéz dolog. Másfél óra alatt sikerült valahol elhelyezkednünk. Azután körbeszaladtam a teljes frontvonalon és elégedett lettem.
Jól alakult, megbízhatóan, főleg hogy sasaink aznap este sok foglyot ejtettek - motorkerékpárosokat, törzstiszteket jelentésekkel együtt, kocsisokat, frontról érkező sebesülteket, tisztviselőket. Néhányukat kikérdezték.
Meggyőződésem, hogy az ellenség aznap éjszaka semmit sem tudott rólunk."
És itt van egy másik visszaemlékezés V. G. Dendermarcsenko felderítőtől: -
"Amikor a hajók kitettek tettek minket az ellenséges parton, gyorsan betájoltuk magunkat és a bécsi autósztráda felé vonultunk. És hamarosan német gépjárműveket és szekereket láttunk meg rajta, melyek nyugat felé mentek. Ebben az oszlopban volt egy benzinszállító tartálykocsi, mely dudált és próbált előre jutni. Tüzet nyitottunk rá és valódi küzdelem kezdődött.
A németek hamarosan le lettek győzve és csak halott emberek és lovak maradtak fekve az úton. Ezután elkezdtük elfoglalni az állásokat a deszant tervei szerint..."
Nem véletlen, hogy a legveszélyesebb irányba - az Esztergom felől jövő útra V. P. Bisztrov őrnagy a saját zászlóaljának sok ütközetben kipróbált 1. századát állította. Ezt a századot a Krímtől Budapestig tartó úton nagyszerű tisztek vezették, F. E. Kovalenko kapitány, majd G. V. Kalmükov főhadnagy, aki a tengerészgyalogságnál harcolt Odesszánál, Szevasztopolnál és a Kaukázusban is. Kovalenko kapitányt megölték, Kalmükov megsebesült és a századot most I. V. Mazikin hadnagy irányította. Ezek a parancsnokok létre is hoztak egy nagyszerű katonai kollektívát, ahol mindenki nagyon büszke volt hogy az első században szolgálhatott, ahol szilárd meggyőződésük szerint, a legjobb géppuskásokat, a zászlóalj legjobb énekeseit, a legjobb kocsisokat gyűjtötték össze és a legrendkívülibb vezetőt - Alekszej Andrejevics Rjabuhint.
Az első század, ahogy már említettük, két deszantcsoportot alkotott. Közülük az egyiket I. V. Mazikin hadnagy vezette, a másikat - az első szakasz parancsoka M. V. Asik hadnagy - ennek a műnek a szerzője. Az ő csoportját a páncélnaszád egy kilométerre tette partra a teljes zászlóalj partraszállási helyétől.
A hajó legénysége a vízbe dobta a 45 mm-es ágyút és azon nyomban visszaindult. Az ágyút kihúztuk a vízből.
Felmászva a sziklákra, elfogtak valamilyen német katonai csoportot, egy részük elfutott, kettőjüket elfogták és az ágyú hevedereibe kötötték be. Így a foglyokkal meg is érkeztek a zászlóalj fő hídfőjéhez.
Az első század addigra a nyugati irányú védelmi szakaszt kapta meg. És a szerző szakasza az úttól a Dunáig tartóan foglalt állást. A zászlóaljparancsnok erre a pozícióra állította fel mindkét 45 mm-es ágyúját, mivel ezt az irányt feltételezték leginkább harckocsi-veszélyesnek. Az úttól jobbra szintén nyugati irányban helyezkedett el I. D. Szhomenko szakasza.
Tovább, a hegyek irányában helyezkedtek el a 2. század egységei F. A. Ohrimenko kapitány vezetésével, (ő maga a balsorsú 7. számú páncélnaszádon volt, mely a vízzel borított hídrácsnak ütközött. A süllyedő hajóról az embereit kimentették és valahol partra tették. De a sorsukról a zászlóaljban még senki sem tudott.)
Tovább, a Szarkás-hegy lejtőin - húzódtak az A. I. Lebegyev kapitány vezette 3. század állásai. Ugyanezen a hegyen, a Dunára néző lejtőkön helyezkedett el a 144. zlj. parancsnoki állása. Itt a védelmet D. Sz. Lemza felderítőszakasza biztosította. Ez a szakasz az elmúlt harcok legkiválóbb tengerészgyalogosaival volt feltöltve és valóban különleges helyet foglalt el a zászlóaljon belül.
A magaslatot védte V. G. Pancsenko alhadnagy nehézpuskás szakasza is. Itt voltak Ljadov hadnagy híradós szakaszának híradósai is, akiknek a partraszálláskor a rádiójuk elveszett, de sikerült hamar vezetékes összeköttetést biztosítaniuk minden századdal. A fiúk ebben a szakaszban nagyon megbízhatóak voltak. Ha valamilyen lövedékbecsapódás miatt kábel-szakadás volt, a híradós bármilyen lidércfénynél kikúszott a vonalba, megtalálta a szakadást és megbízhatóan kijavította az összeköttetést.
A parancsnoki pont körüli árkokat a géppisztolyos szakasz készítette, akiket N. I. Korobkov hadnagy vezetett.
A Szarkás magaslat körzetében, a parancsnoki pont közelében volt a segélyhely, melyet a zászlóalj szanitéc szolgálatának vezetője, Sz. G. Murudov hadnagy irányított. A központi segélyhelyet N. A. Bojko hadnagy szakasza alkotta.
A segélyhelyen a dandár szanitéc századának medikusai is dolgoztak, akiket a zászlóalj deszantja számára adtak át.
A parancsnoki pont közelében lévő magaslaton nyugati irányban foglalt állást a zászlóalj számára átadott géppisztolyos század A. A. Kuzmicsev kapitány vezetésével. És az országúton, szintén nyugati irányban, ténylegesen az 1. századnak háttal foglalt állást P. I. Kirszanov hadnagy vezetésével a Dunai Flottilla 472. büntetőszázada.
Ily módon, az összes deszantegység védelmi vonala körülbelül 5 km. hosszúságú félgyűrű vagy lópatkó alak volt, mindkét végével a Dunán támaszkodva.
A védelmi körzet kiválasztása, mely főleg térkép alapján lett meghatározva és az éjszaka folyamán elfoglalva, elég szerencsés volt. Minden század, kivéve az 1. és a büntető századot, melyek az utat fedezték, a magaslatokon kapott pozíciót.
És a magaslat, melyen a zászlóalj parancsnoki pontja helyezkedett el, uralkodó pozíciót foglalt el a teljes terület fölött.
Róla az összes század állása és a feléjük közeledők is jól láthatóak voltak.
Annak alapján, ahogy a zászlóalj parancsnoksága a hídfőben elrendezte az egységeit és elkészítette védelmi pozícióit, V. P. Bisztrov őrnagy helyben akarta visszaverni az ellenség támadásait. De az egységekben kezdetben teljesen eltérő hangulat uralkodott, még ásni sem akartak. Mindannyian a megígért offenzívát várták a front teljes szélességében és arra készültek, hogy hátulról csapást mérjenek az Esztergomnál lévő védelmi pozíciókra.
Ráadásul reggelre bizonytalan zaj kezdett jönni onnan, melyet sokan az ott megkezdett tüzérségi előkészítésnek véltek.
És ha egyszer így van, akkor minek várni. Gyerünk találkozni a támadó harcosainkkal! "Polundrára" fel! Legalább megmelegszünk, és nyakig nedvesek is vagyunk a dunai vízben való fürdés után. Reggelre minden századparancsnoknak vezetékes összeköttetése volt a parancsnoki ponttal, de a németek hátában történő csapásra semmilyen parancs nem érkezett.
A reggel megérkezésével a hídfőt folytonos köd borította be. És hamarosan tisztán lehetett hallani egy Esztergom felől érkező tank zaját. Végül, a ködön keresztül a körvonalai is tisztán láthatóvá váltak.
Egyidejűleg megjelentek az árkok felé lopakodó katonák. Néhány fő álcaköpenyben ment a tank előtt. Amikor a németek csoportjáig néhány tízméternyi távolság volt, az 1. század sortüzet lőtt.
Az ellenséges felderítőőrjárat azonnal szétszóródott a szőlőskertek felé, halottakat és sebesülteket cipelve. A páncéltörő fegyverekkel tűz alá vett tank hátramenetben visszament a ködbe.
A tapasztaltabb tengerészgyalogosok, elfelejtve az ellenség hátába történő csapásmérésről szőtt álmaikat, azonnal elkezdték beásni magukat a földbe. A tüzérek a szőlőtőkék közül szedett száraz gallyakkal gondosan álcázták ágyúikat.
Körülbelül két órával a német felderítő őrjárat visszaszorítása után a németek elindították első támadásukat. Ez a támadás is, szemmel láthatóan, felderítési céllal volt vezetve. Adjuk át még egyszer a szót a törzsfőnöknek, A. A. Szidorovicsnak: -
"Március 20-án reggel az ellenség Tát felől elkezdte vizsgálni a védelmünket. A magaslatról, ahol a törzsünk be volt ásva, láttam, ahogy a németek járművekkel megérkezve leugráltak a teherautókról, felfejlődtek, a fedezékeink felé lőttek és visszaszaladtak a járműveikhez. Megvizsgálva a teljes védelmünket, meghatározták annak peremvonalát..."
A németek végül felderítették a deszant egység pozícióit és a tengerészgyalogosokat rövid időn keresztül elég pontos tüzérségi tűz alá vették. Ez után a tűzcsapás után egyik támadás a másik után jött, de a deszantosok tüze a németeket minden alkalommal visszavonulásra késztette.
