Az eredeti cikk: https://topwar.ru/73800-203-mm-gaubica-bolshoy-moschnosti-b-4.html

1926-ban a Vörös Hadsereg parancsoksága arra a következtetésre jutott, hogy néhány új tüzérségi fegyver kifejlesztése szükséges.
A csapatoknak az új ágyúkra különféle célokra volt szüksége eltérő karakterisztikával. A Tüzérségi Bizottság ülése az alábbiakban határozta meg az igényeket:
122 mm-es hadtest ágyú, 152 mm-es ágyú és 203 mm-es nagy hatótávolságú tarack. Így kezdődött el az egyik legérdekesebb honvédő fegyver - a nagy hatóerejű B-4 tarack története.

Az új fegyverek kifejlesztésének három projektjét az Artkom tervező irodája vezette. A 203 mm-es tarack létrehozásáért felelős csoport vezetője F. F. Lender volt. Az Artkom döntése
alapján a projekt munkálataira 46 hónapot adtak. A Bizottság tervezőirodájában 1927 végéig tartott a munka. 27 szeptemberében Lender vezető tervező elhunyt, majd röviddel ezután a
projektet a Leningrádi "Bolsevik" gyárnak (Obuhovszkij gyár) adták át. Az új projektvezető A. G. Gavrilov lett. Az új nagy kaliberű ágyú projektjének minden további művelete ott történt. Azonban, ismereteink szerint, a továbbiakban az Artkom tervező irodájának szakembereit is bevonták néhány munkafolyamatba, főleg a műszaki rajzok elkészítésébe.

1928 január közepén az új projekt tervezési munkálatai befejeződtek. A szakemberek mindjárt két lehetőséget is ajánlottak az önjáró tarackra. Az ágyúk között minimális eltérés volt: az egyik változaton csőszájféket használtak, a másik projektben ezen egység nélkül készítették el. A Tüzérségi Bizottság szakemberei kiértékelték a két projektet és meghozták döntésüket. Számos technológiai és használati okból úgy határoztak, hogy a csőszájfék nélküli ágyú projektjének munkálatait kell folytatni.
Úgy tűnik, az ágyú és a lövegtalp kialakítása lehetővé tette a visszacsapó impulzus hatását csillapító további eszközök elhagyását, a visszagurulást gátló eszközökre korlátozódva.

A következő három évben különféle okokból a projektben részt vevő összes szervezet szakembere tett bizonyos módosításokat a projektben. Ennek eredményeképpen az új nagy hatóerejű tarack prototípusa csak 1931-re állt össze. Ugyanazon év nyarán az ágyút elszállították a leningrádi Tüzérségi Tudományos-kísérleti lőtérre, ahol elkezdődtek az első próbalövések. Az első lövések célja a szükséges lőportöltet kiválasztása volt.
A 30-as évek elején a Szovjetunióban új jelölésrendszert vezettek be a tüzérségi fegyver projektek számára. A fejlesztéseket a "Bolsevik" gyár ekkor "B" betűvel keződő indexszel jelölte. Az új 203 mm-es tarack a B-4 jelzést kapta.

Az elérhető adatok szerint a leningrádi gyár már 1932-ben elkezdte az új ágyú sorozatgyártását, habár a gyártás sebessége kezdetben nem volt túl nagy.
Emellett, ugyanebben az évben egy projekt indult az ágyú korszerűsítésére, melynek célja a hatóerejének megnövelése volt. A karakterisztika javításának érdekében úgy döntöttek, hogy új csövet használnak, mely három kaliberrel hosszabb volt a réginél. Megváltozott a lövegzár alakja is. Egyéb külső eltérés nem volt. A tarack új változata a B-4BM (nagy hatóerejű) jelzést kapta. Ennek analógiájára a régi verzió a B-4MM (kis hatóerejű) elnevezést kapta. A sorozatgyártás és a használat során a nagy hatóerejű tarackot részesítették előnyben.
A felújítás során a B-4MM tarackok új hosszabb csövet kaptak, melynek köszönhetően a kisebb hatóerejű ágyúkat fokozatosan kivonták a szolgálatból.

Az összes teszt elvégzése után 1933-ban rendszeresítették a B-4 ágyút. A hivatalos elnevezése "203 mm-es 1931 M tarack" lett. Ugyanabban az évben a "Barrikád" művekben (Sztálingrádban) megkezdődött az új tarack gyártása. Az új termék előállítása azonban súlyos problémákba ütközött. 1933 végéig a sztálingrádi munkások csak egyetlen tarackot állítottak össze, de nem sikerült átadniuk. Az új modellből az első két ágyút a "Barrikád" csak 1934-ben adta át. Meg kell jegyezni, hogy a "Bolsevik" és a "Barrikád" gyárak bizonyos mértékig módosították a tarack konstrukcióját. Néhány alkatrész és részegység gyártása az előállító üzem lehetőségeinek figyelembevételével történt.

Az ilyen módosítások lehetővé tették az új ágyú teljeskörű építésének megkezdését, de megnehezítették a csapatoknál történő használatát. Mivel az eredeti projekten a gyártók lehetőségeinek megfelelően módosítottak, a csapatok által kapott ágyúk között jelentős eltérések voltak. 1937-ben a helyzet javítása érdekében egy új lánctalpas tarackot terveztek.
Ebben figyelembe vették a gyártók által végzett fejlesztéseket és módosításokat és tettek néhány egyéb kiigazítást is. Mindez lehetővé tette, hogy megszabaduljanak a korábban megfigyelt eltérésektől.
1937 kezdetéig a két gyár körülbelül 120 tarackot gyártott le és adott át.

A frissített tervek kidása a problémák nagyobb részét megoldotta. Azonban, néhány forrás szerint a leningrádi és sztálingrádi gyárak által készített tarackok továbbra is eltértek egymástól. 1938-ban a megújított dokumentációkat átadták a Novokramatorszki gépgyárnak, mely hamarosan csatlakozott az új ágyú gyártásához.

A B-4 tarackok sorozatgyártásának elkezdése után, az Artkom és a gyárak szakértői több alkalommal módosították a terveket a karakterisztika növelése érdekében. A cső esett át a legnagyobb módosításon. Kezdetben a cső rögzített volt és néhány hengeres részből állt. Később úgy döntöttek, hogy a béléscsöves csőre térnek át. Az első kísérleti béléscsövet a B-4MM ágyú számára 1934 tavaszán készítették el, a B-4BM számára - ugyanazon év végén.
A későbbiekben bizonyos nehézségek miatt a nagy hatóerejű tarackok rögzített és béléscsöves csövet egyaránt kaptak. Mindazonáltal a béléscsövek gyártása a "Barrikádokban" csak 1938 őszén kezdődött.

Még az 1934-es évben felmerült egy javaslat a B-4 tarack módosítására, hogy képes legyen huzagolt lőszer kilövésére. Az oldalfelület sokszögletű alakja miatt az ilyen lőszerek sokkal magasabb karakterisztikával rendelkeztek. A javaslat kipróbálása céljából a "Bolsevik" gyárban egy speciális hornyokkal ellátott kísérleti csövet gyártottak le. A cső csatornájában 48 barázda volt 12 kaliber meredekséggel. Minden barázda mélysége 2 mm volt, szélességük - 9 mm. A barázdák között 4.29 mm széles oromzat maradt. Az ilyen cső képes volt 172-174 kg súlyú, 1270 mm hosszú, 22-23 kg robbanóanyaggal megtöltött huzagolt lőszer használatára. A lőszer oldalfelületén 1.9 mm mélységű barázdák voltak.

1936 végén a Tudományos-kísérleti tüzérségi lőtér szakemberei tesztelték a tarackon javasolt módosításokat és kiábrándító eredményre jutottak. A projekttel szembeni kritikák okai között volt a lőszer huzagolt felületéből adódóan az ágyú nehéz tölthetősége, észlelhető előnyök hiánya a B-4 alapváltozatához képest, és a huzagolt lőszeres kísérleti tarack egyéb jellemzői. A kilátástalanságot látva a témával kapcsolatos munkálatokat felfüggesztették.

1936-ban az 1931 mintájú tarackok új csöveket kaptak módosított huzagolással. Korábban a csövek 64 db 6.974 mm széles barázdákkal rendelkeztek, 3 mm széles oromzatokkal.
Használat közben kiderült, hogy a csövek illetve béléscsövek ilyenfajta huzagolása az oromzatok széttöredezéséhez vezethet. Ezen okból új huzagolási változat készült, 6 mm széles barázdákkal és 3.974 mm széles oromzatokkal. Ezen csövek tesztelésekor kiderült a rezesedésük. Mindazonáltal, a Tüzérségi Igazgatóság szakemberei helyesen úgy döntöttek, hogy egy ilyen hátrány elfogadható ár azért, hogy megszabaduljanak a korábban észlelt problémáktól.

A B-4 tarack nagyon nehéz volt, és ez hatással volt a használatára is. Az ágyúk hadműveleti területre szállítását részlegesen szétszedett formában javasolták.
A lövegtalp részei a vontatott lánctalpas alvázon maradtak, a csövet leszedték és speciális csőszállító kocsira helyezték. A szállítókocsinak két változatát fejlesztették ki: a lánctalpas B-29-et és a kerekes Br-10-et. Mindkét gyártmánynak voltak előnyei és hátrányai. Például a lánctalpas csőszállító kocsinak jobb menettulajdonságai voltak, de a használat során a lánctalpszemek rendszeresen eltörtek. Ezenkívül, a B-19-es kocsinak a ráfektetett csővel együtt való elmozdításához 1250 kg erőhatás volt szükséges, ezért néhány esetben két traktorral kellett egyszerre húzni. A kerekes kocsi ötször kisebb erőhatást igényelt, de elakadt a kiépítetlen utakon.

Szovjet 203 mm-es B-4 tarack személyzete lövi a finn erődítéseket

1938 nyarán összehasonlító vizsgálatot végeztek a kétféle csőszállító kocsival, melynek eredményeképpen mindkettőt súlyos kritikával illették. Sem a B-29, sem a Br-10 nem felelt meg a követelményeknek. Nemsokára a 172. számú üzem (Perm) kapta a feladatot, hogy dolgozzon ki egy új vontatott lövegtalpat mind a B-4 mind a másik két, abban az időszakban létrehozott ágyú számára (úgynevezett tüzérségi triplex). Ez a lövegtalp projekt, mely az M-50 jelzést kapta, nem kapott kellő figyelmet, ennek következtében a Nagy Honvédő Háború kezdetén a B-4 tarackokat nem megfelelő lövegtalppal és kocsikkal szerelték.

A 203 mm-es nagy hatóerejű ágyú fő eleme a 25 kaliberes huzagolt cső volt (a huzagolt része - 19.6 kaliberes).
Az ágyú különféle szériáit különböző típusú csövekkel gyártották. Voltak huzagolatlan béléscsöves csövek, béléscsővel ellátott huzagolt csövek és monoblokkos béléscsővel ellátott csövek. A rendelkezésre álló adatok szerint a konstrukciótól függetlenül a tarackok csövei csereszabatosak voltak.

A cső lezárása Schneider-rendszerű dugattyús lövegzárral történt. A lövegzár működési elve a cső típusától függött. Így, a béléscsöves ágyúk két -vagy háromütemű lövegzárral rendelkeztek.
A monolit csöveknél csak kétütemű lövegzárat használtak. Emlékszünk, a kétütemű lövegzár nyitáskor elfordul a tengelye körül, megszüntetve a csővel való kapcsolatot (első ütem),
majd elhagyja a töltényűrt és egyidejűleg oldalra megy, lehetővé téve az ágyú megtöltését (második).
A háromütemű rendszer esetén a lövegzár először kijön a csőből egy speciális keret segítségével (második ütem), és csak ezután húzódik félre (harmadik).

Szovjet 203 mm-es B-4 tarack személyzete tüzel Voronyezs körzetében. A tarack csövét leengedték az újratöltéshez.

A tarack csöve hátrasiklást gátló rendszerre volt rögzítve, mely hidraulikus féken és hidropneumatikus rekuperátoron alapult. A lövés pillanatában a hátrasiklás gátló rendszer minden eleme kiegyensúlyozott volt. Hogy lövéskor további stabilitást biztosítsanak, sarkantyút használtak, melyet a lánctalpas lövegtalp talpszáraira szereltek fel.

A bölcső az ágyúval az úgynevezett felső lövegtalp-szerkezetre volt helyezve, biztosítva az irányzást a vízszintes és függőleges síkban. A lánctalpas futómű a felső lövegtalppal egy vertikális sarokcsap segítségével érintkezett, melyen el tudott forogni az irányzó mechanizmusok segítségével.
A lövegtalp konstrukciója és a visszacsapó erővel kapcsolatos korlátozások miatt 8 fok szélességű szektoron belüli célzást tettek lehetővé. Nagyobb szögben történő tűzleadás szükségessége esetén az egész ágyút el kellett fordítani.

Azidőtájt az új nagy hatóerejű tarack egyike volt a legnagyobb és legnehezebb honvédő tüzérségi ágyúknak. Az összeállított ágyú hossza kb. 9.4 m volt és a szélessége majdnem 2.5 m. A tűzvonal magassága 1910 mm volt. A cső hossza a lövegzárral együtt meghaladta az 5.1 métert, teljes súlyuk elérte az 5200 kg-ot. Az úgynevezett hátrasikló rendszerrel a cső súlya 5.44 tonna volt. A lövegtalp 12.5 tonna súlyú volt. Ilyen módon, a tűzkész tarack 17.7 tonnát nyomott, nem számítva a különféle segédeszközöket és a lőszert.
A lánctalpas B-29 csőszállító kocsi önsúlya 7.7 tonna volt, a kocsi súlya a csővel együtt elérte a 13 tonnát. A kerekes Br-10 kocsi 5.4 tonnát nyomott illetve csővel együtt 10.6 tonnát.

"Komintern" vontatók által húzott 203 mm-es B-4 tarackok a Vörös téren 1941-ben a május elsejei parádé idején. A B-4 tarackok nagy hatóerejű tarackos tüzérezredek állományába tartoztak a Főparancsokság tüzérségi tartalékaként.

A B-4 tarackot 15 főből álló személyzet szolgálta ki. Felszerelésükhöz tartozott egy emelődaru a lőszerek rakodásához és egy sor egyéb felszerelés, mely az ágyú használatát könnyítette meg. Például, a lövegtalp oldalfelületén két széket helyeztek el az irányzók számára, melyet fém pajzsokkal védtek. Az irányzást kezelő mechanizmusokat az ágyú mindkét oldalára kivezették.

Hosszabb távolságra a B-4 tarackot szétszedett állapotban szállították. A lánctalpas lövegtalpat legfeljebb 15 km/óra sebességgel lehetett vontatni, a csőszállító kocsit - nem gyorsabban 25 km/óránál.
Ha rövid távolságra kellett mozgatni a tarackot (például pozíciók között), a vontatás összeszerelt állapotban is megengedett volt. Ebben az esetben a sebesség nem haladhatta meg a 8 km/órát. Az előírt sebesség meghaladása a futómű károsodásával vagy meghibásodásával fenyegetett.

A B-4 tarack az összes rendszeresített 203 mm-es tüzérségi lövedék használatára alkalmas volt. Fő muníciója a fokozott robbanóerejű F-625 és F-625D, valamint a G-620 és G-620T betonromboló lövedékek voltak. Ezek a lőszerek körülbelül 100 kg-ot nyomtak és 10-től 25 kg robbanóanyagot hordoztak. A háború utáni években a B-4 ágyúhoz való lőszerek skáláját kiterjesztették egy nukleáris robbanófejjel ellátott speciális lövedékkel.

Az ágyú osztott lőszert használt. A lövedékkel együtt kellett betenni a töltényűrbe egyet a hajtóanyagtöltet 12 féle változatából: a 15 kg össztömegűtől a 11-es számot viselő 3.24 kg tömegűig. A lőportöltet tömegének és a cső emelkedési szög kombinálásának lehetősége a különféle eltérő karakterisztikájú lövedékkel kombinálva nagyfokú rugalmasságot eredményezett a tarack használata során.
A célpont típusának és távolságának függvényében lehetőség volt a vertikális irányzás szögének és a hajtóanyag töltet tömegének kombinálására.
A lövedék csőtorkolati sebessége 290 m/s és 607 m/s között váltakozott. A maximális lőtávolság az összes változó paraméter optimális kombinációjával elérte a 18 kilométert.

Messzehordó ágyú tüzel G. D. Fedorovszkij parancsnoksága alatt a Moszkva alatti ellentámadás idején - a fénykép alatt lévő felirat a Védelmi Minisztérium tüzérségi, hadmérnöki és híradós kiállításán Szentpéterváron.

A lövedékek és a lőportöltetek rakodására egy kisméretű emelődarut használtak, mely a lövegtalp talpszárain helyezkedett el. A muníció nagy tömege miatt a kézi betöltés nehézkes volt.
A betöltő vonalra emelés előtt a lövedéket speciális tálcára helyezték, melyet egy daruval emeltek fel. Az ilyen berendezés segítette a személyzet munkáját, de a tüzelési sebesség alacsony volt. Kiképzett személyzet két percenként egy lövés leadására volt képes.

Minden nehézség ellenére, néhány éven belül három gyár volt képes elsajátítani az 1931 M nagy hatóerejű B-4 tarack előállítását. A gyártás csúcspontján mindhárom gyár évente néhány tucat ágyút gyártott le. A Nagy Honvédő Háború kezdetére a Vörös Hadsereg 849 ilyen tarackkal rendelkezett, amely meghaladta a kezdetben igényelt mennyiséget.

Ismert, hogy 1939 augusztusában új mozgósítási terv lépett életbe, melyben, egyebek között, meghatározták a nagy hatóerejű tüzérség szervezeti struktúráját.
A Főparancsnokság tüzérségi tartalékaként 17 nagy hatóerejű tüzérezred felállítását tervezték (гап б/м), mindegyikben 36 db. B-4 típusú tarackkal.
A legénység létszáma minden ezredben - 1374 fő. 13 új ezrednek kettős felépítésűnek kellett lennie. A csapatok összesen 612 új ágyút igényeltek. Ugyanakkor, a háború szükségleteinek megfelelve további 550-600 tarack elkészítése volt szükséges.

B-4 tarack, az 1. Belorusz Front 3. csapásmérő hadsereg 79. hadtest 150. lövészhadosztály 756. lövészezred 1. lövészzászlóaljának átadva a Berlini támadó hadművelet során. A zászlóalj parancsnoka - Sz. Neusztojev kapitány, később a Szovjetunió Hőse

Az első fegyveres konfliktus, melyben a B-4 tarackot használták, a Szovjet-Finn háború volt. 1939 végére már közel 150 ilyen ágyút dobtak át a frontra, melyeket aktívan használtak a finn erődítések elpusztítására. A B-4 ágyú bemutatkozása nem volt egyértelmű. A tarack ereje elegendő volt bizonyos kiserődök elpusztításához, de a tüzéreknek gyakran kellett szembesülniük jobban védett célpontokkal. Néha a beton szerkezetek elpusztításához egyetlen ponton kellett eltalálniuk két vagy három lövedékkel. Ugyanakkor a hatásos tüzelés érdekében a tarackot majdhogynem kézzel kellett a céltól körülbelül 200 méter távolságra eljuttatni. A tarack mobilitása is kívánnivalókat hagyott maga után a szállításával kapcsolatos korlátozások miatt.

A tüzérek harci feladata komplikált volt a horizontális irányzás kis szöge miatt, aminek következtében a széles szögben leadott tűz az egész ágyú elforgatását szükségessé tette.
Bizonyos helyzetekben a legénység nem kapott elegendő védelmet az ellenséges tűztől, emiatt sietve kiásott árkokra és egyéb fedezékekre kellett támaszkodniuk.

Mindazonáltal, minden probléma és nehézség ellenére a nagy hatóerejű B-4 tarack jól teljesítette a feladatát. Ezen ágyú használata nagyszámú finn erődítmény elpusztítását tette lehetővé és a csapatok számára lehetővé tette az előírt feladatok végrehajtását. 1939-40 telén a 140-nél több tarackból csak 4 semmisült meg vagy veszett el. A többiek a háború befejeződésével visszatértek csapataikhoz.
A betonromboló lövedékek sikeres találatai a finn erődítményekből csak betontörmeléket és hajlított vasvázat hagytak. Ezért a B-4 tarack a "Karéliai szobrász" becenevet kapta.

1941 június 22-én a Főparancsnokság tüzérségi tartalékához 33, B-4 tarackokkal felszerelt гап б/м tartozott. A dokumentumok szerint ők 792 tarackkal rendelkeztek, de bizonyos adatok szerint a valóságban a darabszám nem volt több 720-nál.
A háború kitörése bizonyos számú ágyú elvesztéséhez vezetett. 41 nyarára és őszére a vöröskatonák különféle okok miatt 75 tarackot veszítettek.
Az ilyenfajta ágyúk gyártását erősen lecsökkentették más fontosabb rendszerek javára, emiatt a háború ideje alatt csak 105 tarackot készítettek el és adtak át a hadsereg számára.

Az elvesztett ágyúk egy része a német hadsereg zsákmányává vált. Így, az 529 гап б/м, nem lévén elegendő számú vontatója, 41 nyarán 27 használható ágyút vesztett el.
A Wehrmachtnál a zsákmányolt B-4-esek a 20.3 cm Haubitze 503(r) jelzést kapták és korlátozottan felhasználták őket különféle műveletekben. A németek ezen ágyúkból való tüzeléshez zsákmányolt G-620-as betonromboló lövedékeket és saját gyártású lőportölteteket használtak.
Különféle okokból a "német" B-4-esek száma folyamatosan csökkent. Így, 1944 tavaszára az ellenség csak 8 zsákmányolt ágyúval rendelkezett.

Szovjet B-4 tarack személyzete lövi a német csapatokat Sz. Spiny őrmester paranoksága alatt Danzig (ma Gdansk, Lengyelország) Sopot nevű elővárosában. Jobbra a Megváltó temploma látható (Kościół Zbawiciela)

Az alacsony mobilitásra és a csapatok állandó visszavonulására tekintettel a Vörös Hadsereg parancsnoksága még 1941 nyarán határozatot hozott az összes nagy hatóerejű tüzérezred
hátországba történő visszavonásáról. A tüzérek csak 1942 végén tértek vissza a frontra, amikor a stratégiai kezdeményezés a Szovjetunió javára kezdett átbillenni.
A továbbiakban a B-4 tarackokat aktívan használták a legkülönfélébb műveletekben az ellenséges erődítmények megsemmisítésének eszközeként.

Ahogy más tarackok is, az 1931 mintájú ágyúk is meredek röppályás lövésre voltak tervezve. Azonban, a háború második felében a vöröskatonák elsajátították a közvetlen irányzással történő tüzelést is.
Az első ilyen eset 1944 június 9-én történt a leningrádi fronton. A nagy hatóerejű tüzérség feladata egy jól védett masszív kiserőd megsemmisítése volt, melyet egyéb tűzfészkek
fedeztek. Ez az erődtmény komplexum az ellenség védelmének alapja volt a körzetben, ezért sürgősen meg kellett semmisíteni. A tüzér vöröskatonák I. I. Vedmegyenko gárdakapitány tüzérüteg parancsnok parancsoksága alatt, a vontatók hangját harci zajokkal álcázva, pozícióba vittek két B-4 tarackot. A tarackok két órán keresztül 1200 méter távolságról betonromboló lövedékekkel verették az erődítmény több méter vastag falait. A megszokottól eltérő alkalmazás ellenére az ágyúk megbirkóztak a feladattal. A kiserődöt elpusztító üteg parancsnokát a Szovjetunió Hőse címmel jutalmazták.

A későbbiekben a 203 mm-es 1931 M nagy hatóerejű tarackok több alkalommal lőttek közvetlen irányzású tüzet. Széles körben ismertek a filmhíradó felvételei, melyen az ágyú személyzete ilyen módon tüzel Berlin utcáin. Mindazonáltal, a fő tüzelési metódus a "tarackos tüzelés" maradt, nagy emelkedési szöggel.
A Nagy Honvédő Háború befejeződésekor a csapatok 760 ilyen tarackkal rendelkeztek.

A B-4 tarackok karakterisztikus tulajdonsága az alacsony mobilitás volt, az alkalmazott lánctalpas lövegtalp korlátai miatt. Ennek a problémának a lehetséges megoldása hasonló ágyúkkal felszerelt önjáró lövegek létrehozása lehetett. A 30-as években a szovjet mérnökök kidolgozták a SZAU SZU-14-et a T-35-ös nehéz harckocsin alapulva. Egy ilyen gép maximális sebessége úton elérte a 22 km/órát. Két prototípust építettek, melyeket 1940-ben teszteltek majd raktárba küldtek.
1941-ben a kubinkai állomásra küldték őket, hogy hogy részt vegyenek Moszkva védelmében. Ez volt az egyetlen harci alkalmazása ezeknek az önjáró lövegeknek.

Már a háború befejeződése után a hadsereg visszatért a kerekes lövegtalp létrehozásának ötletéhez a B-4 és a többi ágyú számára. A munka több okból is késedelmet szenvedett, ennek eredményeképpen a kerekes B-4M tarack prototípusa csak 1954-ben jelent meg.
Az új kerekes lövegtalp bizonyos mértékig megismételte a lánctalpas változat konstrukcióját. A tarack rögzítési rendszerei ugyanazok maradt, a felső lövegtalp sem változott jelentősen. A lövegtalp alsó egységei alaplemezt és négy kereket kaptak. A lövéshez való felkészüléskor a kerekeket fel kellett emelni, ennek eredméyként az alaplemez a földre ereszkedett.

1954-ben a hadsereg tesztelte az új lövegtalpat a B-4 és a 152 mm-es Br-2 ágyúkkal. A következő évtől rendszeresítették. Az új egységekkel szerelték fel a B-4 ágyút (a modernizálás után a B-4M jelölést kapták), a Br-2-t és a Br-5-öt. Új csöveket, lövegzárakat, stb. nem készítettek. A modernizáció kizárólag a meglévő egységeknek az új lövegtalpra szerelését jelentette.

Nagy ereje és a nagyerejű lövedékek révén az 1931 M tarack a 80-as évek végéig rendszerben maradt. Ráadásul, a 60-as évek közepén a lövedékeinek körét kiegészítették az új 3BV2
nukleáris harci résszel rendelkező lövedékkel. Az ilyen lőszer lehetővé tette a régi ágyú harci képességeinek jelentős növelését.

A nagyerejű, 203 mm-es kaliberű B-4 tarack egyike volt a Szovjetunió legismertebb tüzérségi fegyvereinek a Nagy Honvédő Háború idején. A jellegzetes formatervezésű és nagy teljesítményű fegyver a Vörös Hadsereg támadó műveleteinek egyik jelképévé vált. Az 1942 végétől lefolytatott összes jelentősebb műveletet a 203 mm-es tarack tűztámogatásával hajtották végre, magabiztosan mérve csapást az ellenséges erődítményekre.

Szovjet 203 mm-es B-4 tarack tüzel Berlinben éjszakai időpontban

Szovjet katona egy 203 mm-es B-4 típusú taracknál a 9. tarackos tüzérdandár állományából.
A táblán lévő felirat: "A 1442. számú ágyú. Ez adta le az első lövést Berlinre 1945.04.23-án. Az ágyú parancsnoka - Pavlov I. K. tizedes. Irányzó - Carev G. F. őrvezető"